.svg)
Győrffy Ákos rokon lélek számomra. Kérdés, mennyire releváns ez a kijelentés ott, ahol szövegekkel való találkozás történik. De hangzódjék bármennyire furcsának, a kritikus is olvasó, sőt ember, neki is vannak érzelmei, szimpátiái és antipátiái, amelyek bizony könnyen beszivároghatnak a művekkel való találkozásba, csak legyen résen utána az ember. De minek szól a rokonszenv? A komolyságnak, az elköteleződésnek, az elmélyedésnek, a visszafogottságnak, a töretlen keresésnek, önfaggatásnak. S ha ezek nem is tűnnek mind poétikai kategóriáknak, mégis kirajzolnak egyfajta habitust, ami egyöntetűen körbelengi mondatait, megnyilvánulásait. Ez az ember szüntelenül és szabadon keres valamit, tétje van annak, amit tesz és amire figyel. Soha nem éreztem egy szemernyi távolságot sem egy Győrffy Ákos-vers és egy Győrffy Ákos-megnyilvánulás között. Ami azért ad okot az aggodalomra, de erről később.
Győrffy Ákos már tíz éve nem jelentkezett verseskötettel. E tíz év alatt azonban megjelent két prózakötete,1 valahol az esszé és a napló határán mozgó szövegekkel, rendszeresen közöl tárcákat, könyvkritikákat az online térben. Ezek a szövegek nem válnak szét műfajukban egymástól, hiszen mindegyik egyfajta vallomás, a személyes érintettség felfejtése valami jelentőssel kapcsolatosan, legyen az egy szerzői alkat, egy könyv, egy különös történés, egy természeti képződmény stb. Egy ideje azt kezdtem érezni, hogy már nem is fog visszatérni a vershez, hogy tulajdonképpen nincs miért visszatérnie, hiszen az elbeszélői, kontemplatív forma, amire rátalált, tökéletesen elégséges számára, teljesen megfelel annak, hogy előtárja rajta metafizikus-profetikus lamentációit.
És mégis. Megszületett a kötet. Én pedig zavarban vagyok, mert szeretem a benne lévő hangot, figyelmet, érzékenységet. Ugyanakkor mint versek nyugtalanítanak a szövegek, mert csak nyomokban látom bennük azt a poétikus, redukálhatatlan többletet, amitől a vers vers lesz, versként olvasódik és versként fogadódik be.
Ami világosan látszik, még csupaszabbak, még történetszerűbbek a versek, mint az előző kötetek esetében. Látszik, a prózai kitérő nem maradt nyomtalanul. Báthori Csaba már az előző verseskötet, a Havazás Amiens-ben kapcsán felrója a szövegek formai hevenyészettségét, lazaságát, hamis mesterkéltségét.2 Hogy ez azóta csak fokozódott, az világos számomra. Még egyszerűsödtek a formák, még prózaibbak a történések. Hordalékszövegek. Legalábbis számomra, aki figyelmesen követte az elmúlt évek szövegtermelését, annak tűnnek. És ez itt még nem értékelő kategória. A legtöbb versnél azt éreztem, hogy itt egy rövidre vágott próza-esszészöveget olvasok, amiből kimaradtak az átkötő és az értelmező mondatok, csak a történésváz maradt, legalábbis annak kellene felmutatnia azt a mélyebb léttörténést, ami után Győrffy Ákos töretlenül nyomoz.
Nem egy különleges poétikai fogásról van itt szó. Különben is, a régi iskolák poétikai cizelláltsága már alig része a versirodalomnak. Hogy ez veszteség vagy nyereség – ne én mondjam meg. Tud lenni ebben valami felszabadító is. Az biztos, hogy ma már nem az emelkedettségből indulnak a versek, sőt saját szuverén nyelvi világukról és az ahhoz szervesülő világlátásukról is mintha lemondtak volna teljesen. Ha egy régi újsághír verssé válhat (60–61.), elég ehhez, hogy verssorrá tördelődjenek a mondatok – ez azt jelenti számomra, hogy mára nagyon megváltozott a vers lehetősége és státusa. Ezek a versek már nem létalapító szövegek, à la Heidegger, hanem közbe-szólások, amelyeknek érvényessége is mintha arra a szűk időközre korlátozódna, ameddig egy vers olvasása tart. Efemer irodalom: az egzisztenciális poén el van sütve, minek újraolvasni a szöveget.
Persze mindezt nem Győrffy Ákos kötetén kell számonkérni. Azonban érdekes, hogy az a költészet, amely látszólag még hisz az emelkedettségben, a metafizikai súlyban, a létezés titokzatosságában, már nem tudja/akarja kihasználni a nyelv ontológiai erejét, a megnevezés és a megformálás nyelvi potenciálját. Nem megformál, hanem utal. És mintha csak ez lenne a fontos Győrffy Ákos számára. Ha ott az utalás, az intés, az visszafelé akár a hevenyészettséget, a töredezettséget is tudja igazolni. Egész életünkben keressük az igazságot. A versek tükrében, úgy érzem, a legnyugtalanítóbb, ha megtaláljuk.
Fentebb léttörténésekről beszéltem. Ez a történés pedig bárhol megmutatkozhat. Habár általában az élet határhelyzetei (szerelem, halál, utazás) hordozzák, egy banális, hétköznapi eseménysor, cselekedet is ugyanannyira könnyen metafizikus fénytörésbe kerülhet – csak észre kell venni a rajta átvonuló törést, megbicsaklást. És Győrffy Ákosnak megvan az érzékenysége ehhez. Az életet átszövő ideiglenesség, otthontalanság, ugyanakkor ezen az otthontalanságon átvonuló örökös sóvárgás helyzeteinek, képeinek a felfedéséhez. Verseit olvasva mintha egy végtelenített, szomorú ünnepen lennénk. Mondanám, hogy depresszív ez az ünnep, de ez nem lenne igaz. Inkább melankolikus, de nem a szó szentimentális értelmében, hanem az eredendő, metafizikai vonatkozásában, amit Földényi F. László próbál feltárni és alakváltozásaiban felmutatni egész életművén keresztül.3 Az általa megidézett melankólia túl van tudáson és érzékelésen. Benne az adott világ sötét árnyéka sejlik fel. Oda mutat, ahol felfeslik a világ észszerű szövete. Győrffy Ákos szempontjából hatalmas tétje van a melankolikusság megidézésének. A természet-giccs, a szenvedéspornó alóli megmenekülést csak ebbe a sötét szférába való belebocsátkozás egyenessége tudja biztosítani. Mert az ilyen típusú költészetnek a csapdája: kéjelgés a szenvedésben, érzelgősség a fák és a virágok láttán. Szerencsére túl vannak ezek a versek az ilyen típusú csapdahelyzeten. Feketén felmutatni a feketét – ez lenne az igazi tétjük. „Mintha két méter mélyre leásnék / az orgonabokor mellett, és a két méter mély gödör kezdene beszélni” (75.) – próbál elindulni ebbe az irányba a költő. Majd elkezdi belélegezni „a sűrűbb sötétség mézének fanyar illatát” (76.). Itt pedig zavarba jövök.
Mégsem olyan könnyű tartani az irányt.
A kötet vége pedig megint elbizonytalanított. Itt vendégszövegek szerepelnek. A T. J.‑ként aposztrofált pszichiátriai beteg szövegei, amelyeknek egy része már megjelent A hegyi füzet című kötetben. Ezek a verssé tördelt és ezáltal kisajátított szövegek elbillentették a könyv súlypontját. Úgy éreztem, az addigi versek nem mindig nőttek fel ezekhez a szövegekhez. Az őrület fojtogató és mégis feloldozó szabadsága áradt belőlük. Nagy örömmel fogtam volna a versekben is ennek a szabadságnak az előrengéseit.
Győrffy Ákos: A távolodásban. Magvető, Budapest, 2021.
Jegyzetek
1 Győrffy Ákos: Haza, Magvető Kiadó, Budapest, 2012; Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető Kiadó, Budapest, 2016.
2 Báthori Csaba: Nehéz munka, könnyű beszéd https://revizoronline.com/hu/cikk/3034/gyorffy-akos-havazas-amiens-ben/
3 Lásd a legutóbbi idekapcsolódó kötetét: Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017.
