„Nem akartam gúzsba kötve táncolni” - Beszélgetés Géczi Jánossal

– Géczi János több mint 50 kötetet jegyez. Folyamatosan mozgásban van, folyamatosan alkot. Írói pályáján visszatérő metrumként felbukkan a Vadnarancsok, újra és újra felkavarva maga körül a levegőt. Bár ezernyi dolgot csinál, mégis a köztudat leginkább ezt a munkát társítja a nevéhez. Hogyan lehet egy ilyen ismertséghez alkotóként viszonyulni? Hogyan lehet kilépni ezeknek a könyveknek az elváráshorizontjából?
– Ugyan a hazai népesség – szerintem – nem társít semmit a nevemhez, valóban vannak néhányan, többnyire értelmiségiek, akik a Vadnarancsokat ismerik. Az író sosem él a köztudatban, arra nincs ideje. Megelégszik a dolgozószobájával, rosszabb esetben alkalmi asztalával és a székével. Én szerencsésnek mondhatom magam, mindig akadt egy általam kialakított hely, ahol dolgozhattam. A felemlegetett öven kötet (a fele talán másod- és harmadkiadás) bizonyítja ezt. Hogy a Vadnarancsok nagy érdeklődést váltott ki, azt hiszem, nem az irodalom iránti érdeklődésnek, nem közéleti aktivitásomnak köszönhető, még csak nem is a tenyészírókat teremtő kánonnak, hanem annak, hogy akad egy-egy pillanat, amikor kiderül, mivel nem foglalkozik a magyar irodalom. Hogy a szociografikus művet fogadó érdeklődés a nagy, vagy a többi mű iránti érdektelenség, nem tudom. Dolgozom, mert ebben lelem kedvem. S valóban nem törődtem azzal sosem, hogy bármilyen elvárásnak megfelelve formálódjanak a munkáim, könyveim. Akár így, akár úgy, saját magam lehettem a legerősebb formáló erő. Ez az, ami megnyugvással tölt el. Az író személyének társadalmi használata, műveiből következő népszerűsége nem izgat. Az írás(om) magánügy. Az, hogy a létrejött szöveg miként lel föl magának egy-egy társadalmi szerepet (Vadnarancsok, A Bunkerrajzoló) vagy miként hull a semmibe (versköteteim, regényeim, esszéim), az időnként leköti a figyelmemet, de többnyire az sem.
– A Vadnarancsok anyagát a pesthideg­kúti pszichiátrián vette fel. A hat hónapos ottlét alatt belélegezte azokat a sorsokat, amelyekkel találkozott. Vállaltan kívül került abból a társadalomból, amelynek stigmáit a pszichiátria betegei magukon viselték. A két világ köztes figurájaként beavatottá vált, az intézet falai közt élt. Meddig hurcolta magában ezt az élményt? Meddig érezte a bőrén? Voltak pszichés utórezgései?
– A Vadnarancsok öt könyve – amely második részének születési körülményeiről kérdez – alaposan befolyásolta az életemet. Végtére is közel egy évtizeden át készültek. Ezekben igyekeztem megragadni a nemzedéki meghatározódásaimat, közösségi elköteleződéseimet, személyes sajátosságaimat. A teremtés nem pusztán intellektuális probléma. Biológiai, antropológiai, humánökológiai meghatározottságok működésén túl társadalmi, pszichológiai jellemzők – s mi minden még! – közös működése és az azokra való (ön)reflexió eredménye, megformálása stb. A világ s benne magam lényének és létének birtokba vétele érdekel, amelynek során természetesen magamról is lesznek nem várt tapasztalataim. Folyamatosan tudatosítom magamban, hogy mily megkerülhetetlen szerepe van az anyaghasználatnak, a módszernek és a világképnek. Az, hogy milyen módon vagyok empatikus, s az azonosulás miféle alakzatokban segíti a kutatási tárgyam szövegként történő megjelenítését, nem csak döntési kérdések halmaza, hanem a kulturális közegbe beépített antropológiai sajátságoké is. Ezt a könyvciklust éppen ezért első – és legfontosabb – tanulási folyamatként éltem át. A Vadnarancsok nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, nem lennék olyan alkotó, aki a művészetet nem végcélnak, hanem a létezéshez szükséges életmódnak tekinti.
– Később medializálódott ez? A hasítás, tépés, roncstechnikák, a bizarr képzettársításokban fellelt alkotói szabadság hordoz valamit ezeknek a történeteknek az élményéből?
– Nem véletlenül beszéltem előbb antropológiai kérdésekről. Mások ezt filozófiai megközelítésnek mondják, ezzel némileg eliminálják a dolog humán tartalmát, s fölerősítik saját állításaik érvényességét. Én biológusként, akinek tapasztalata és tudása is van az evolúcióról, azt tartom valószínűnek, hogy a folyamatokat jól le lehet írni, és a leírás során az események értelmezése adja a fejlemények történetét. Jó, ha tudunk azokról a műveletekről is, amelyek jócskán befolyásolják a fellelt eredményeket. A módszertan kutatása vezetett el az elképzeléseimet hordozó művek létrehozásához szükséges medializációs választásokhoz. A magam tapasztalatai, ismeretei és döntései szerint a kollázs referál leginkább a biológiai és kulturális élményeimről. Leginkább ennek a természete, teremtő szerepe foglalkoztat.
– Mi a viszonya ma ezekhez a szövegekhez? Tud egy ilyen szöveg – akárha részben irodalmi alkotásnak is szánta – valaha „pusztán” szövegként feltűnni az alkotója előtt?
– A szöveg, tetszik vagy sem, pozicio­nált­ság függvénye. A szöveg, az evolúció. Éppenséggel az emberi evolúció legnagyobb eredménye és a közösségteremtés alkalma. A szövegben nem csak a szöveg csupasz anyaga, jelentése, struktúrája jelentkezik, hanem megkonstruálódik általa a vele kapcsolatba kerülő intellektus jó néhány sajátossága is. Akár egy széltől, járókelőktől fölhasogatott, tönkrement plakát megpillantása és értelmezése. Ha már észrevettem, legalább annyit elmond rólam, mint az őt létrehozó körülményekről, de közöl a körülmények és az érzékelő közt fonódó viszonyról is.
– Az Ön számára inkább talált tárgyak osztálya ez a világ, vagy a mindennapos újrateremtés univerzuma?
– Egyik sem. A talált tárgyak vizsgálata révén a szöveg alatti világba lehet lemerülni, ahol, ha valami módon föl tudunk fedezni valamiféle rendet, akkor ezt a rendet a megemlítés révén, alakzatként lehet érthetővé, láthatóvá, olvashatóvá tenni. S az, amit (ha jól) elmond róluk az ember, nem tekinthető sem esetlegesnek, sem bizarrnak, sem újrateremtettnek.
– Művei parallel világok, kísérleti terek. Egyszerre vázlatok és elkészült alkotások. Ott vannak egymás mellett és egymáson. Avantgárd és neoavantgárd jegyeket mutatnak. Ön hogy látja, miért nem tudott megkapaszkodni Magyarországon az avantgárd? Lehet erre antropológiai szempontból válaszolni?
– Mindenképpen tisztázzuk azt, hogy az avantgárd egy történeti kategória. Most már neoavantgárd van. Én neoavantgárd alkotó vagyok. A neoavantgárd legfontosabb sajátossága az, hogy rendkívül tudatosan figyel a társadalomra. Vagyis a művészetet a társadalom átalakítójának tekinti. Ilyen szempontból nagyon friss, nagyon aktív, s nem hisz sem az örök életben, sem pedig a halál utáni megdicsőülésben. Az avantgárd gyakorlatilag jelen idejű. Úgy gondolom, hogy azok a társadalmak, amelyek éppen átalakulóban vannak, azok mindig el tudják fogadni az avantgárd által felajánlott segítséget. Azok a társadalmak, amelyek bezárulnak, ahol nagyon pontos múlttudat és jövőkép van, azok megrettennek az avantgárdtól. A magyar avantgárd ellen, érdekes módon, valójában a rendszerváltás után kezdődött el a felégetés. Gondoljon bele, hogy az avantgárd alkotók egy része politikai pályára lépett, és kvázi nem látjuk őket. Azok az alkotók pedig, akik addig a művészetükből éltek meg, választások elé kerültek. Vagy párhuzamos módon kellett művészetet csinálni, tehát több szinten dolgozni, vagy pedig folyamatosan módosítani kellett a saját életpályájukat. Megint az a kérdés, hogy milyen világképű az alkotó. Milyen műveltségképpel, milyen emberképpel rendelkezik. És ennyiben valóban pontos a kérdése, mert az avantgárd egy határozott antropológiával, emberképpel rendelkezik, míg a klasszikusabb művészeteknek kultúraképük van, inkább civilizációról gondolkoznak. Nyilvánvalóan a választás előttem is ott állt. Az avantgárd által inspirált társadalmi aktivitásról sem a magánéletben, sem művészként nem mondok le. Nagyon sokan lemondtak. Másik oldalról, hogyha azt kérdezné, hogy én továbbra is tisztán neoavantgárd alkotónak tekintem-e magam, azt mondanám, nem. Harminc éve nem. Nem akartam gúzsba kötve táncolni.
– Alkotásai lekövetik az életét. A folyamatos alkotásban-lét, úgy tűnik, az életet mindig továbbtolja a műveibe. Volt olyan időszak, amikor kifordult az alkotásból, voltak egyáltalán törések?
– Persze. Hatalmas törés volt például a Vadnarancsok utáni tíz év. Akkor szembesültem azzal, hogy egy irodalminak elképzelt mű nem irodalmi alkotásként teljesedik ki. Marginalizálódást hozott, megbélyegzettséget. Másik oldalról viszont egy alternatív térben elért népszerűséget, amely természete szerint bekebelezni és nem megérteni, hanem felhasználni, kisajátítani akart. Vagyis ennek a többtényezős folyamatnak a kiismerése, működésének megértése, feldolgozása nagyon hosszú időt vett igénybe. Ez nem változtatott meg, de egy furcsa meditatívabb világot alakított ki bennem. A másik törés a rendszerváltás utáni tizedik év környékén következett be nálam. Úgy látom, hogy a neoavantgárd pályatársaimnak ugyanez volt a sorsa. Azt vettük észre, hogy egy társadalom kicsúszott az alkotók alól. Erről a társadalomról az derült ki, hogy bizonyos politikai technikákkal szemben védtelen. A politikai elit a rendszerváltást kezdte úgy átépíteni, hogy az embernek, aki benne volt nyakig, aki meg akarta változtatni a világot, azt kellett mondania, hogy én nem ezt akartam, én nem ezt csináltam. Azzal találtuk szembe magunkat, hogy a neoavantgárd magatartás hamissá is tud válni. Ehhez tegyük hozzá, hogy én azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy 8-10 évenként sorsot kell váltani. Az az ember tudja a kreativitását megőrizni, aki minden szinten megváltozik. Engem a körülményeim vittek erre, de ez később felismeréssé is vált. Valószínűleg emiatt nem félek akár alkotóként, akár alkotást élvezni tudó emberként az újtól. Ez engem inkább kiteljesít.
– Néhány elejtett mondatra kaptam fel a fejem korábbi interjúit olvasva. Azt figyeltem meg, hogy rengeteg érdekes (bal)eset történt a kézirataival. Az első például…
– Az elégett.
– Aztán volt egy, ami elkeveredett.
– Az nem egy, hanem egy tucat. Több kötet.
– Aztán ott vannak a cenzúrázott és bezúzott szövegek. Ezeket hogy élte meg? Hogy viseli az alkotó, amikor megsemmisül, eltűnik a produktum?
– Ez nem ennyire egyszerű. Ezek a dolgok azt jelentik, hogy az élet él. Én azt gondolom, hogy az események, a világ nem az alkotásban testesül meg, hanem az alkotás sorsában. Vagyis egy folyamatként létezünk, ezért szabad bármit csinálni. Vagyis én nem hiszek abban, hogy énelőttem mint valami páncél ott áll a műalkotás. Nem gondolom, hogy ezeknek a műveknek saját sorsuk van. Ez az én sorsom. Mintha a kérdésében az is benne lett volna, hogy mi van akkor, ha ezek a termékek megsérülnek? Ezek nem sérülnek meg, ezek így élnek. Ahány kiadása van a Vadnarancsoknak, annyi olvasata is. Kiderült, hogy mindegyik máshogy hat. Most láttam, hogy a Vadnarancsok kapcsán készül valami mozgolódás vagy botrány. Egészen váratlan, hogy emberjogi kérdések merülnek fel negyven évvel a mű megszületése után. Az, hogy ezek a reakciók felszínre kerülnek, az a korunkat jellemzi. Az én feladatom, hogy legyek elég ügyes ahhoz, hogy meg tudjam tapasztalni, ezek a korunkból születő ellenreakciók mire utalnak.
– Pár válasszal ezelőtt említette, hogy a kollázs közvetíti leginkább a világban-létezésének élményeit. Plakátroncsait nézegetve mindig az jut eszembe, hogy vajon miképpen szerzi be az „alapanyagot”. Legális ez egyáltalán? Dokumentálja az elválasztás helyét is?
– Ezek nem teljesen legális technikák. Tavaly volt Miskolcon egy kiállításom. Ott pont azt szerettem volna, hogy Miskolcot járva kivágok az ottani óriásplakátokból néhány darabot, amit aztán beviszek a kiállítótérbe. Ekképpen a lyukak és az onnan kiemelt művek egy közös kulturális térben éltek volna két vagy három hétig. Az utolsó este kiderült, hogy nem nyúlhatok a plakátokhoz. Egy éjszaka alatt kellett kitalálnom, hogy mi mást csináljak. Szerencsémre olyan helyen laktam, ahol az udvarban ott volt Kondor Béla prése. A tudat, hogy én azzal a géppel dolgozhatok, aminek a tulajdonosa egy általam rendkívül tisztelt alkotótárs volt, mindenen túllendített. Előhívott egy olyan kollázsvilágot, amely saját alkotói életemben is továbblépés lett. Ez a miskolci projekt abban különbözik minden eddigitől, hogy itt már mindent én csináltam. A papírdarabok roncsolásának összes lépését én játszattam végig az anyaggal. Korábban ezt a közeg végezte el helyettem. Ez persze megint csak megfontolás kérdése. Az ember, aki túlontúl büszke arra, hogy van egy nyelve, van egy fogalmi világa, azt még mindig nem igazán érzékeli, hogy bizony van egy nyelv alatti megismerési rendszerünk is. Én ezeket a roncsokat, szemeteket, hulladékokat, amik a civilizáció (mellék)termékei, a múlt olyan dokumentumainak tekintem, amelyekben valami fontos rejtőzik. Mintázatot keresek bennük. A szélnek a mintázatát, az időjárásnak a mintázatát, a helyi kultúrának az értékeit és romlásait. Nem csak felépítésében, megkonstruálásában, hanem az anyagszerű romlásában is rendet hiszek. Nagyon sokszor elég rápillantani valamire, hogy tudjam, itt van előttem az, amit én nem tudtam volna soha nyelvileg megragadni. Ezeket én fényképezem. Azt, amit le lehet szedni, leszedem. Amihez, úgy érzem, az én személyem is kell, azokba belenyúlok. Vannak olyan dolgok, amik már úgyis ott tartanak, hogy elköszönnek a faltól, elköszönnek Rómától. Olyan romlott állapotba kerülnek, mint a kő, ami otthagyja a befoglaló gyűrűt. Akkor az ember azt mondja, neked ne legyen külön sorsod, hanem csatlakozzál hozzám. És akkor én elkezdem használni.
– Tavalyelőtt Ön is kiszakadt addigi lakhelyéről, elköltözött Veszprémből. Milyen kulcsok vannak a zsebében?Hol van most az ihletnek tér?
– Igen, elköltöztem. Éppen abban az időben, amikor erdélyi vendégeim voltak, akiket a Pannon Egyetemen rendezett Erdélyi Napok keretében hívtunk meg. Ők talán az utolsók, akik láttak valamit – már amennyit éjszaka látni lehetett – a veszprémi kertből. Aztán a vásárlóim hamarosan átépítették a házat, betemették a tavat, feltúrták a hegyoldal alsó teraszát, a legtöbb növény elpusztult… Szó, ami szó, Veszprém egyik házához sincs kulcsom. Átköltöztem a mediterrán partokra, ahol van füge és fénykéreg vonja be a köveket akkor is, ha porosak. Prózaiabban: oda, ahol nagyobb csendben tudok lenni.



Géczi János József Attila-díjas író, költő, képzőművész, egyetemi oktató. 1954-ben született Monostorpályiban. A debreceni Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia tagozatán érettségizett 1972-ben. 1978-ban szerzett biológia szakos diplomát a József Attila Tudományegyetemen (ma: Szegedi Tudományegyetem). 1979-1988 között az Országos Oktatástechnikai Központ (Veszprém) biológus tantárgyi szerkesztője volt. 1988-1999 között az Oktatáskutató Intézet könyvkiadóját vezette. 1990-től az Iskolakultúra szerkesztője. 1991-1996 között az Országos Közoktatási Intézet munkatársa. 1993-2000 között a Vár utca 17 szerkesztője. 1995-től a pécsi Janus Pannonius (utóbb: Pécsi Tudományegyetem) teljes, majd félállású oktatója, habilitált docens, majd 2003-tól a veszprémi Pannon Egyetem oktatója. Több műfajban alkot (vers, próza, esszé, tanulmány), mintegy félszáz kötet szerzője.