.svg)
Előbb a busz. A zacskóban négy tökéletes gömb alakú narancs ütődik egymásnak, válogatás közben azt képzelem, mind a négyet ugyanaz a vendégmunkás szedte le, tenyerét óvatosan csúsztatta a még zöld gyümölcs alá, közben otthonára gondol, arra, amikor először simult ujjai alá női mell. Érintését ládákba gyűjti, titkon küldi haza. Itthon aztán az árufeltöltésen dolgozó lány kicsomagolja, elrejti, mielőtt bárki észrevenné, csak az este rátelepedő magányában engedi útnak. Azt fogod mondani, hogy nem kéred. Pedig te tanítottál arra, hogy sehova ne érkezzek üres kézzel.
Leszállásnál magam elé húzom a tasakot, szorosan tartom, védekezek, holott még nem mondtál semmit. Tudom, hogy nem fogod megenni. Hogy elteszed a két alsó párnád közé, ott őrzöd, egymásba olvadt cukorkák között, mint valami bizonyítékot adod majd a következő látogatónak. Vagy majd éjszaka, amikor senki nem látja, csak az isten, a te bosszúálló istened. Helyette mesélni fogsz, a saját történeteidet, mást nem ismersz. Mostohák vannak bennük, akik az ágy alá rejtik a vajat, és ott hagyják megavasodni, kamionokra kiterített óriáskígyók, cselédmunka amerikai hajójegyért, fatörzsek alatt beszakadt jég, bombázások, oroszországból küldött levelek. És van sztaniolpapírba csomagolt születésnapi csokoládé, ekkora – jobb mutató és középső ujjad összezárod, fehér ösvényt húzol az ujjpercek közt bal hüvelyked körmével, hiába vágják minden szombaton fürdetés után, amíg a tál kihűlt víz még ott van melletted. Egyre csak nő, azt mondják, hogy halál után is. Aláragad a szappan, az ürülék, idővel már semmit nem foghatsz meg, külön poharad, villád, törölköződ lesz, koporsóhideg kelengye. Ha összetéveszted, rádkiáltanak, és te megint várod, hogy mosdatásnap legyen, mert akkor egy délután erejéig nem vagy teher, olyankor újrafésülik a hajad, bizsereg a fejbőröd a fésű fogai alatt, újra a karácsonyra kapott narancsnak örülsz a legjobban.
A bejáratnál a nevedet kérik. Nem tudják, hogy már nagyon régen elvesztetted a keresztnevedet, továbbadtad, ráncaid belepték sorsvonalad, bőröd megkeményedett, nem érzed a meleget, puszta kézzel vehetnéd le az edényeket a kályháról. De kicsúszik a kezedből, az emlékeimből, nem jut eszembe, csak az anyakönyvi kivonatod aljára körmölt olvashatatlan aláírás, egymás után rajzoltad a betűket, felcserélted a mássalhangzókat. Látod, milyen keveset tudok rólad valójában. Ha azt kérdezték volna, hány cukorral készíted a teát, elmondhattam volna, hárommal, a bögrét mindig a füzetre tetted, félholdas vízjelet hagy maga után a papíron, elmosódnak a számok, hiába, nem ugyanaz a végeredmény, ha te adsz hozzám, vagy ha én veszek el belőled. Ett, jól ett, mindig ezt mondod, akkor is, ha nem nyúltam az ebédhez, és kijavítanak, nem ett, hanem evett, ne tanítsd rosszul a lányokat, ők városi iskolába járnak, belőlük lesz valaki.
Nem is narancs volt. Azt mondják, hirtelen történt. Hazudnak. Már jóval korábban örökfogadalmat tettél, vártad, aszkéta voltál, a hátad egyre inkább páncélszerű lett, a szoba szűkösebb, hiába zsugorodtál te is. Meg kell nézni, vajon a narancsok nem fúródtak-e a hátadba. Nem kezdtek-e megromlani a sebekben. Amíg az ajtót keresem, azt képzelem, az utolsó orvos reszketeg kezében apád távolról küldött, képeslapon csempészett mozdulatát érezted, ahogy azt gyakorolja ötven félig fagyott fogoly mellett, miként kell egy négyéves sosem látott kislány haját háromba fonni.
