.svg)
2020. október 5. hétfő
Reggel munkásokra ébredtünk a Teleki Ház vendéglakásában, a csatornát cserélték. Illéssel ki kellett mennem megmutatni neki, milyen ügyes a „bátá”, aki felmászott a tetőre, és milyen erős, hogy csak úgy kitépi, majd leadja a csatornát.
Egy-másfél óra munka, aztán elindultunk a postára. Alig hihető, de a régi központban nincs posta. Ki kellett menni egy forgalmas sugárútra hozzá. Négy Al-Duna-könyvet adtam fel: Lövétei Lacinak Csíkszentdomokosra, Marius Cosmeanunak Vásárhelyre, Illés Mihálynak Temesvárra és Nyisztor Józsefnek Orsovára. Mindenkinek másért. A posta melletti írószerben vettem celluxot (itt tixó). Magyarul beszéltek a boltban, és adtak ollót, hogy leragaszthassam a borítékokat. Vettünk kazoo-t is, miután Illés tegnap kivégezte a Szűcsinger-estek veterán kellékét: addig élvezte, hogy ő is tud rajta játszani, míg be nem nyomta a hártyát.
A postán elromlott a nyomtató, de nem is ez volt a baj, hanem hogy az adminisztráció tökéletesen működött. A négy kötet és egy kicsi csomag feladása ötven percet vett igénybe, pedig senki sem állt előttünk a sorban. Egyszerűen csak ez a rend. Mindegyik csomagnak lett minősítve, és az összes küldemény esetében gépre vitték a feladó és a címzett adatait. A gyerek közben aludt, és a postai ügyekkel nagyjából el is ment a kétszemélyes ebédidőnk. Amúgy kifejezetten rendes volt mindenki. A román lány a pult mögött, amikor látta, hogy nyökögünk, váratlanul annyit mondott: „gyertek oda”, és egy másik ablaknál átadott minket egy magyar néninek. De ötven perc azért ötven perc.
Délután történt, amikor már egyedül dolgoztam egy nagyon vizes éttermi teraszon… szóval itt ért minket: eladtuk a pesti lakást. A dolog annyira sokkoló és felkiáltójeles, hogy mára abba is kéne hagynom a munkát. Történelmi pillanatot megélni egy főtéri ebéd meg egy ligeti mászókázás között? Mikor máskor? Talán öltözzünk ki hozzá? A történelemnek sosem lehet eléggé kiöltözni. Felhívtam a feleségemet a kocsmából, felhívtam az apámat, felhívtam a nagylányomat, sms-t írtam Tibikének, Királynak – amúgy még Tamásnak szólnék, de neki nem fogok, mert pont ő volt a megbízottam, aki helyettem aláírta a szerződést.
Most verset kéne írnom a gyerekeimnek, olyan ez a helyzet. Elmagyarázni, miért döntöttem így. A világ legfantasztikusabb városa került most mögém, nagyon szerettem, mindig a rajongója leszek. De van olyan, hogy valami lehet egyszerre rajongás tárgya és öröm – ugyanakkor már lehetetlen helyszín az életre. Húszas-harmincasként álmodni se tudtam volna alkalmasabbat Pestnél. De már nem alkalmas, és szeretnék úgy hazamenni, hogy még élhessek is kicsit, ne csak levezessek. A nagyoknak, Sárinak, Pistinek Zala vagy Keszthely sajnos sosem lehet igazi otthon, ezt érzem, örülnék, ha máshogy alakulna, de ezt érzem. Nem ott születtek, nem ott nőttek fel. De a kicsinek még lehet. Nagy öröm, hogy a társam – akinek Keszthely pont hogy a szülővárosától való elszakadást jelenti, ebben is társam.
Mit kéne még írnom? Hogy Illés, remélem, egyszer meg fogod érteni, még ha olykor szívod is majd a fogad? Eljutsz majd Pestre. Lehetsz pesti, leszel is az, remélem. De kapsz egy másik világot is – ami nem lesz adott az általad megismert született pestieknek. Sokszor érzed majd, hogy neked nem 100, hanem 120 méter hosszú a medence. De lesz olyan nap is, amikor rájössz, hogy amit ezzel kapsz, az bepótolhatatlan, amit meg ezzel kihagysz, az pár év alatt megszerezhető.
Ittam is egy unikumot.
Zsófi hisztifotót küldött a gyerekről, meg némi helyzetjelentést: min tört el a mécses, min nem, miért üvölt éppen. Azt írtam neki: vigyük ki a Ligetbe a motorjával, választhasson valamit a cukrászdában, és szeressük. Nem ilyen a történelem? Nem túlbeszélni kell, hanem beékelni a mindennapjaink közé. Túlbeszéltem.
Dávid Lajos, a vendéglátónk mondta meg, hogy a posta mögött van: megtaláltuk a régi víztornyot. A lebontott pályaudvar helyén ma lakótelep, logikus. Hiszen megváltoztak a város léptékei – a valamikor a város szélén lévő állomás hirtelen szinte a centrumban találta magát. Találta volna, ugye, ha nem bontották volna le. Az egy szem víztorony maradt az egészből, ki tudja, miért. Ebből kapták a vizet a mozdonyok, most ott árválkodik sínek meg az épület nélkül, új tömbök közé dugva. A lakótelep egyébként nem ízléstelen, sövények tarkítják az épületek közét, de minden koszos, fakó, töredezett, babakocsival pedig nem egyszerű ott gurulni.
Este Liget. A gyerek úgy veti le magát a mászókáról, magasról, az ölembe vagy tizenötször, hogy az egyszerre teljes bizalom, egyszerre teljes őrület.
Csodálatos idő. Meleg volt, fújt a szél, langyos légtömegek vonultak át rajtunk. Aztán hirtelen megerősödött a szél, lökések kapták telibe a fák tetejét, és tízes-húszasával potyogtak a csúszdákra-mászókákra a makkok, vékonyabb faágak. Egy-egy széllökés után mindenki futott a csúszdák alá. Kis, összemosolygó alkalmi közösségek, csuklyákba akasztott kezek – a gyerekek ugyanis nem nagyon akartak fedezékben maradni. Sűrű pillanatok, remek hangulat.
Aztán este meg is jött a vihar a Morgó felől. Illés aludt, mi kinyitottuk az ajtót, és néztük. Villámlott is, az ég pedig narancssárga volt. Meleg levegő, langyos zivatar – ez még igazi, nyári eső!
