Nagy Tímea rövidprózái

Szárnyak

Anyának nem kellett volna börtönbe zárnia a szárnyait. A nagyi mindig ezt mondja, és utána odaklaffog hozzám a hosszú sarkú cipőjében, és megcirógatja az arcom. Szerintem ez butaságmondás. Hogy tudná anyu börtönbe zárni a szárnyait, úgy, hogy magát nem teszi velük együtt oda? Lekapcsolható szárnyai csak Luziának vannak. Én nem láttam, de a Majti igen, ő mesélte az oviban. Luziának akkora szárnyai vannak, hogy alig férnének be a szobába, ha berepülne hozzám. A Majti látta táncolni, és egyszer csak jött két fura manó, azok kapcsolták le és vitték el a szárnyait, messzire. Anya mindig azt mondja, ne figyeljek oda a nagyira, csak azért mond butaságokat, mert szappanból nézi az operát. Amikor látja rajtam, hogy szomorú vagyok, levisz magával a műhelyébe. Szeretem nézni anyát, amikor varr. Suhan az anyag a varrógép alatt, és anya arcáról eltűnnek a ráncok, ahogy varázsol. Hullámok fodrozódnak az ujjai alatt, ahogy az öltések birtokba veszik a szövetet. Ilyenkor dúdol is. Máskor nem is énekel. A nagyi szerint én túl kicsi vagyok, nem értek semmit. Nem értem se a börtönt, se az anya ottragadt szárnyait. Pedig én sok mindent tudok. Tudom, hogy a szárnyban benne van az árny, és azt is tudom, hogy anyának még mindig hiányzik apu. Tavaly ment el, pont a farsang előtt. Már akkor is pillangó szerettem volna lenni, de a nagyi azt mondta, ne nevettessem ki magam, és megint megcirógatta az arcom. Pedig a Majtinak olyan szép kartonszárnyai voltak, nem értem, hogy akkor nekem miért ne lehetnének? Mostanában anya sokat sír. Mindig pirosak a szemei, és apa pulcsijában alszik. Nekem megint rémálmom volt az éjszaka, azt álmodtam, hogy az arcom annyira elvékonyodott ott, ahol a nagyi meg szokott simogatni, hogy kilyukadt rajta a bőr. Át akartam futni a másik szobába anyához, de ólomnehéz volt rajtam a paplan. Ekkor ébredtem fel. Ahogy kinyitottam a szemem, az ajtón túl megláttam a vállfára akasztott menyasszonyi ruhát és a fátylat, amit anya hozott fel tegnap a műhelyből. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Délutánra áthívtam a Majtit. Amikor a nagyi vigyáz rám, mert anya ruhapróbára megy, úgyis mindig a szappanból operát nézi, és bezárja a nappali ajtaját. Majti áthozta az összes vízfestékét meg a temperákat. A sámliról pont elérte a vállfát. Azt mondja, hogy szerinte a fátyol elég lesz, ha széthajtjuk, még ha nem is lesz olyan nagy, lehet belőle olyan szép lebegős szárny anyának, mint a Luziáé. Én is előveszem a temperákat, és munkához látunk. Majti azt mondja, nagyon sok narancssárga kell, meg piros. Mikor már az összes temperát kinyomtuk, elővesszük a filctollakat is. Majti elégedetten emeli fel a végeredményt, én csak ekkor veszem észre, hogy a csipke alatt átütött a fehér ágytakaróra a festék. Na nem baj. Anya múltkor elmagyarázta, mi az a cél szentesíti az eszközt, és ez most az. Majti megígéri, hogy ráteríti a szárnyakat anya ágyára, a nagyi úgysem szokott oda bemenni. Szerettem volna látni anya arcát, ahogy észreveszi az ajándékot, de így majd még nagyobb meglepetés lesz, ha rátalál, amikor hazaér. Majti elköszön, én pedig gyorsan lehúzom az ágytakarót, ahogy a szobám felé tart a klaffogás. Nagyi megkérdezi, hogy segítsen-e, de azt mondom, nem kell. Végigdőlök az ágyon, és behunyom a szemem. Amikor felébredek, ott találom magam mellett anyát. Megsimogatom az arcát és a haját, ő magához szorít. Mindketten sírunk, pedig nem tudom, miért. A szobában még sötét van. Csak a kerekesszék küllője villan meg a redőnyön átszűrődő lámpafényben.

Örökség

Olyan is volt, olyan évek. Amikor mindig újrajátszottam magamban a filmkockákat, hátha valami apró részlet elkerülte a figyelmemet. Egybefolyik az ősz, a tél, a tavasz és a nyár, az idő, mint egy asztalra hirtelen kiborított teli pohár víz. Csupa lucsok minden. Hideg. Lyukak ahová nézek, lyukak a bőröm alatt, lehámló alakzatok az érintéseim nyomán. Az ablakon túl: rácsra futó borostyánindák. Az ablakon innen: fekete űr az ultrahangon. Szívhang-morze fényévekre tőlem. Csak az esőcseppek kopogása hallatszik be kintről. Egy fiatal nőt látok az ágyon, egy férfi fogja a kezét. Inkább kapaszkodnak, a körmeik nyoma egymás bőrén még napok múlva is meglátszik majd. A doktornő feláll, elpakolja a műszereket. A két nő valami szerencsétlen véletlen folytán ugyanolyan virágos blúzt visel. Aznap este, amikor majd hazaér, szemeteszsákba teszi az összes olyan ruhát, amit az ultrahangos vizsgálatokon viselt, köztük a virágos blúzt is. És örökre elfelejti a nőgyógyász nevét. Pár héttel később egy buszmegállóban lát majd egy hirdetést, experimentális kiállításra keresnek olyan ruhadarabokat, amikben a tulajdonosaik meghatározó eseményeket éltek át. Ennyi erővel akár ő maga is elmehetne, gondolja, mert a ruhák igazából levethetetlenek. Lüktet a halántékában a vér. De most még ott vagyunk a rendelőben. Vagyis a sötétkamrában. Mindig ugyanazt a hét képet hívom elő. Az alakok összemosódnak, de a mondatok nem. Hét mondat. Azokat nem kell előhívni, a belső filmembe égtek. Talán ezért ez a bolondozás a kockákkal. Hátha a vörös lámpa fényében lehalkulnak azok a szavak. Vagy lehet úgy hajtogatni őket, mint a fekete zsákba halmozott ruhákat. Semmi gomb, kapocs vagy cipzár ne látszódjon elő, amibe bele lehet akadni. Az első: ha igazán szereted, nem lesz semmi baja. A második: hogy lehet, hogy semmit sem éreztél? A harmadik: inkább eltegyem a képeket? A negyedik: nem fájhat, olyan kicsi volt. Az ötödik: biztos, hogy mindenre vigyáztál? A hatodik: a természet bölcs. A hetedik: mi lett volna a neve? Aztán valami torzulás, megcsap a fertőtlenítő vagy a filmelőhívó vegyszerek szaga. Egymásra csúsznak a kockák és összekeverednek a szavak. Ha igazán szereted, nem fájhat. Hogy lehet olyat? Eltegyem? Kicsi bölcs. Nem lesz neve. Minden a neve. Kattogásokat hallok, remegnek a lábaim. A nővér megsimogat, az érzéstelenítés miatt borult fel csak a hőháztartás. A bal nagylábujjammal véletlenül leverek egy poharat, ami a fájdalomcsillapító miatt lett odakészítve. A műtőorvos halkan megjegyzi, most van az utolsó pillanat. Nem tudom, miért mondta, de megköszönöm. Amikor kilépünk az utcára, szállingóznak az első hópelyhek. Egy egészen kicsi csillag akad a kabátom ujjába. Visszafutok a borostyánrácsos üveghez, és két ököllel verem az ablakot. Nem a te hibád volt, üvöltöm teljes torokból, de nem hall engem, akkor még nem akar hallani. Együtt tántorognak hazafelé. Az egyik ablakukból gyér fény világít, égve maradt a sólámpa. Valahol olvasta egyszer, hogy a vér, a könny és a magzatvíz sókoncentrációja azonos az őstengerével. Elmélázik azon, hogy vajon milyen hangja lehet egy őstenger hullámvetésének. De a férfi hirtelen a nő füleire szorítja a két kezét, mindig így csinál, ha a közelben elszáguld egy szirénázó autó. Aztán a nő is lassan felemeli a karjait, és kezeivel befogja a férfi füleit. Sokáig állnak még így. Nézem őket. A térdeinken egy tucat fénykép. Mama, ezek ti vagytok, amikor még mese voltam? – kérdezi egy hangocska. És mielőtt rászólhatnék, megint elkezdi nyalogatni a sólámpát.

Tündér

A tündér az tündér. Ha akarod, bármilyen vulkánt pikk-pakk lekupakozik neked, akkor nem fog kinyílni, sőt, el sem fog ütni. De nehogy úgy mondd, hogy vulkán. A tündér az tündér, és tündérül a vulkán bulkán. Ha nincs a közelben tűzhányó, extrém alakzatokat és egzotikus folyamatokat akkor is tud produkálni. Bármikor igazából. Meg kitörést is. A semmiből. Mit számít neki a lekupakozás! A tündér az tündér, a tündérségben ez megengedett, színes kavalkázásnak mondják. De te ne törj ki, abban nem lesz köszönet. Felkaptat a kettedik félemeletre is, mert elfelejtett kincseskedni. Sokkarú, sokfejű, ezerlábú istenség, nem bokája van, hanem lábcsuklója, még a hátán is füle, szóláncokkal fonja körbe a nyakad, ő még nem tanulta meg elharapni a szavak végét. Én meg, hiába tanultam meg, sokszor már beszélni se tudok, legfeljebb a nyelvemre haraphatok. Van olyan is, hogy szavam sincs. Ráadásul, és ez még rosszabb, hallucinálok is. Mindenhonnan az ő hangja folyik, minden zsebemben az ő kezecskéjét találom, minden ajtó mögött ő kopogtat, minden kabátomban már benne van, minden párnámon ő alszik éjszaka, minden poharamból ő iszik, minden tányéromból ő eszik, néha engem eszik, velem takarózik, több helyen kifeslettem, meg is kellene foldozni, a tündér az tündér. Besumburáltál, kérdezi, és az ölembe bújik, ficinkézzünk össze, kéri, és a fülembe súgja a kilenc betűs szót. Hiszek a csodákban, minden este úgy alszom el, hogy reménykedem, másnap reggelre a húsom visszanő. A tündér az tündér. Van agancsa, és libaszőre, sok hasa. Rád tukmálja a csütörtöklevest, hogy ne veszekedjen két falat a szádban. Gyulladt füvekről mesél, nagyzó fákról, megesősödött záporokról (nehogy elázzon a pocak csomagod!), harisnyarákokról, csipergő madarakról. A katasztrófákról nem tud még, és ez így van jól. Elég katasztrófa nekünk, ha kilométeres láza van, ha fáj a hasában a szíve, ha meghal a citrom, vagy ha a zokniban a varrás nyomja a nagylábujját. A tündér az tündér, a tündéreknek pedig megszámlálhatatlanul sok foguk és nagylábujjuk van. A zoknik orrában pedig érthetetlenül sok a varrás. Ha mérges rád, akkor előfordulhat, hogy banyaszerűségnek hív. De ezen nem kell megsértődni, a tündér az tündér, és különben is, te vagy a kedvenc banyája. Megmutatja a bukra fencezést is. Nézem, ahogy tökélyre viszi az apránként begyakorolt mozdulatot, talán ez is varázslat, a következő átfordulásban én leszek ő, ha lepottyanok az ágyról, ismerős, erős karok emelnek újra fel. De most bármerre nézek, zuhog az eső és fúj a szél benn a szobában, minden szobámban. A víz egészen a tölgyfa könyvespolc legtetejéig ér, a mellszoborig, amit az esküvőre kaptunk Luckától, levelek lenyomata van rajta, a szerelem őrizője, ez van rávésve, de jó, legalább az ő feje még kilátszik ebből az egészből, sikoltom magamban, furcsa kis hajókon evezünk a lakásban ide-oda, robaj a fülemben, mint a velencei harangzúgás, akár gondolák is lehetnének a kis hajók, vagy mi is, mert van itt valami él, mint a gondolák orrán, de ez csak a szavaké, az elvarratlan szálaké a gyerekkori emlékek durva posztóján, szálkák régi könyvek alatti régi polcokon, valami nagyon nyom, levél vagyok már én is, fújtat és prüszköl rajtam az őszi szél, a tündér az tündér, és az enyém úgy szeret elaludni, hogy az arcát az enyémhez tapasztja, lassan rájövök, megint elaludtam altatás közben, akkor szoktam ilyen rémeket látni, vagy ha nem vettem be a magnéziumot.

Nagy Tímea zeneművész 1985-ben született Békéscsabán, régizenei tanulmányait a barcelonai és genfi Zeneművészeti Egyetemen végezte. 2021 januárja óta vesz részt Lackfi János kreatív írás kurzusán, 2021 nyara óta pedig Ijjas Tamás mentoráltja. Jelenleg Genfben él, két kisgyerek édesanyja.

‍