Mintha kicsit velünk lenne

Vörös István Nem ti kussoltok! – két tudat versei című kötete 2021-ben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. A verseskötet időket és tereket átívelő dialógus. József Attila megidézett alakja mint egy őrző-védő-értelmező szellem lebeg a Vörös-féle szövegek fölött. A kötet lírai énje sokrétű egyéni-társadalmi problematikát fogalmaz meg és taglal. Időről időre, versről versre visszaköszön az ember előidézte világvége-hangulat, a Föld és az egyén elmúlásából adódó fenyegetettségérzés, fojtogató, mardosó lelkiismeret-furdalás. A perspektíva kitágul, a lírai én hangja távolról szólal meg, a környezet mint védőburok, mint életet adó közeg sérül(ékeny), az ökológiai lábnyom véglegessége kihangsúlyozódik, kérdésessé válnak az értékek, az ember szerepe. Ebbe a kitágult versvalóságba szövődik bele elszórtan Vörös életének egy-egy mozzanata, nagyon szubjektív tapasztalata, amely tele van csodával és ragyogással, ugyanakkor valami mardosó szomorúság keretezi. A saját születésélmény átkereteződik a felnőttlét korlátozottságtapasztalata miatt, ugyanakkor egy különös profetikusság is jellemzi („Alig vagyok, még nincs a lélek” és „[…] elémelyít a sok szag és íz, / most elvisznek és lefürdetnek,/ az élménytől bömbölni sem bírsz, / mint játékot pólyába tesznek. / így lesz soká. Nem a sajátod / az akarat, ami megmozgat. / Mit tudsz, mit hiszel, megmondják, / közben szabadságról álmodnak” 1964. szeptember 20., 19.). Ez a fajta korlátozottság, ellehetetlenülés és bedarálódás mint időtlen élettapasztalat olvasható ki a kötet címadó verséből is, amely intertextuális viszonyban áll József Attila Nem én kiáltok című költeményével: még a hallgatás sem saját döntés következménye, a szájakat befogják, hiába a próbálkozás, még magunkat sem láthatjuk igazán („Nem ti kussoltok, befogják a szátokat – / örülsz? Örülj, kijózanult a sátán, […] Hiába fürödsz a tükörben, / még önmagad se láthatod.” Nem ti kussoltok, 18.).

Az elmúlás valóságának jelentésmezeje erőteljesen szervezi a szövegvilágot, minduntalan emlékeztetve az olvasót időszakos por-létére („Az öröm mindig titkos és privát. / De negyednapra mégis megszülettél, / én vághattam el a köldökzsinórt, / bár szégyelltem, hogy nem élhetsz örökké, / a halandóság ott még messzi volt.” Apává tettél, 86.). A születés és halál szimbiotikus együttállása a lírai én szubjektív élménye, ugyanakkor ösztönösen összekapcsolódik József Attilával is. Az élet hajszálvékony, tovaillanó lebegés, az emberi psziché pedig folyton a lét és nemlét állapota között egyensúlyoz. A szellemi, lelki rokonság Vörös és József Attila között már az alcímben felvetődik, több ez a József Attila költészetének újradefiniálásánál, kortársiassá formálásánál. A világ iránti érzékenység, az elmúlás, az otthontalanság mint létállapot (vö. Nyolc és fél, 41.) és a mély szomorúság is mintegy a kettejük „közös tudatára” hajaz. A Két tudat című vers, amely József Attila Reménytelenül. Lassan, tünődve című költeményének átirata, érzékletesen ragadja meg ezt a tudatközösséget: „Az ember végül betonos, / mohától síkos kőre lép, / tapogat, / talpa otthonos / a létezésben, bár cseléd. […] a félelmem kivetitem, / és testet ölt egy pillanat” (56.).

‍

‍

A kötet különös olvasói gyakorlatra is lehetőséget ad: a nyelvezetében, stilisztikai megoldásait tekintve kortárs verseskötet kortárs társadalmi-ökológiai problémákat boncolgat, mégis folytonos retrospektivitást kér. József Attila lelkünkben csengő versfoszlányai felidéződnek Vörös versei által, ez a fajta játékosság, tudatos szerkesztői-költői gesztus pedig olykor groteszk, olykor kizökkentő. A kötet egészén végigvonul az intertextualitás, a József Attila-i átiratok, József Attila világérzékelése és poétikája, ugyanakkor a Nem ti kussoltok! nagyon jelentős társadalmi vállalkozás is: kortársiassága kollektív társadalmi, ökológiai problematikák körüljárásában mutatkozik meg. Az Európa köldökén című vers mintha (olykor kissé edukatívan, de mindenképp rámutatóan) megkísérelné felölelni korunk toxikus működésmódját: „Sosem áldozunk az emberiségért, / állat, növény nem érdekel, / kidől minden, amit a tervünk elért, / ha kell a hely. / Pusztuljon más jólétemért, / ez a siker!” (58.) és „Mert sosem csak az emberé a föld. / Minden jog átkozott” (61.).

Az emberkéz által egyre csak pusztuló Föld mint élhetetlen jövő(kép) bemutatását mintegy groteszk-ironikus, de lelkiismeretfurdalást keltő apropó zárja: „Már gőzölög a föld. / Lelkünkbe nem néz ez a kor. / Ezek már nem idők. / De cseperésznek valahol / az égre dőlt / rozsdás állványzatok. // (...) Most egy kis vázlatot tettem eléd.” (62.). Az ökokatasztrófa, a természetből való önkilökődés gesztusa fizikai-lelki elárvulást is maga után von (vö. Lakópark), amely tapasztalás már ismét időken és tereken átívelően kapcsolódik József Attilához. A Kései sír című költemény tematizálja és gyászolja a Föld pusztulásával és az egymástól való elidegenedéssel együttjáró árvaság-érzést. Ahol József Attila Kései siratójában az anya, az anya mint életet adó és életet megfojtó, az anya mint az árvaság lehetőségének szimbóluma jelenik meg, ott Vörös István a Földet idézi meg, a társadalommal perlekedik: „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám” (J. A.) – „Harminchat fokos fordulat a Földnek? / Irányváltás elég? / Míg sokan a fejlődésen tűnődnek, / a túlélésre nincs túl nagy remény” (Kései sír, 80.) vagy „Kit anya szült, / az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni, / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni” (J. A.) – „Kit bolygó szült, az elárulja végül, / hogy nincs kedve az életért meghalni, / […] Nehéz szava kilöttyen ránk az űrnek. Megvédene. – Leintik” (Kései sír, 81.).

Az elmúlás mindent átjáró valósága, az otthontalanság és árvaság mint létélmény kiegészül az örök megérthetetlenség, örök idegenség tapasztalásával, József Attila egész valója és létélménye Vörös szavai által univerzálissá, közelebbivé válik. Két ember. Két tudat. Két létértelmezés és valóságtapasztalat. Két nagyon távoli időben. Két nagyon közeli lélekben. Tapogatózva, bukdácsolva közelítünk, mert hát hogyan is lehetne – József Attila és az érzések érthetetlensége. József Attila és nagyon sürgető kortárs problémák, kortárs lelkület(ek) kicsit megragadhatóbbá válnak. Mintha értést, érzést plántálnának belénk Vörös és József Attila költeményei – a világét, az emberét. Mintha érthetnénk valamit az érthetetlenből. A felelősségből. Az élet iránti felelősségből – a lelkek és a természet élete iránti felelősségből: „Akit hétezer millió embernek / közönyétől elrejthetsz, / az a tiéd. / És ez nem semmiség. / Valamiség / a sokaság között. / Egymásrautaltságotok örök” (A szerelem dühe és józansága, 67.). Mintha. Közben pedig sokadik pislogásra is belehasít tudatunkba a kijelentés: „Más érzését nem értheted” (A szerelem dühe és józansága, 66.).

Mit csinál tulajdonképpen Vörös István? Tudatokat egyesít? Átír? Poétikai játékot űz? Nevel? Fedd? Megidézi József Attilát, a szívügyünk-költőt, akinek lelkét sosem értettük igazán, néha-néha mégis érezni véljük? Elborzaszt? Megnevettet? Meglep? – hisz Vörös szövegeinek olvasása közben meg-megtorpanunk, és rájövünk, milyen mélyen gyökereznek bennünk József Attila költeményei. Hívószavakra aktiválódnak bennünk a Medáliák, a Talán eltűnök hirtelen, a Kész a leltár, az Amit szívedbe rejtesz, a Kései sirató, a Nem én kiáltok és a Tedd a kezed sorai.

Olvasatomban kicsit mindent. Vörös István zavarba hoz és megállít. Úgy írja át József Attila örökzöld költeményeit, hogy közben folyamatosan reflektál – mindig aktuális kérdésekre a világról, a kollektív és egyéni megélésekről, születésről és elmúlásról, otthonkeresésről és egy mindenkor adott létbizonytalanságról. Néha kicsit oktató, néha kicsit feddő, de mindvégig reflektív, érző. Képzeletbeli alkotójáték, amelyben költő és megidézettje találkozik, diskurál, rámutat, rákérdez, és ebben a végtelen párbeszédben mintha kicsit jobban érezhetnénk és figyelhetnénk a minket körülvevőket. Mintha kicsit velünk lenne József Attila is.

‍

Vörös István: Nem ti kussoltok! – két tudat versei, Budapest, Scolar, 2021.

‍