Minden csoda. Három nap Nagyszebenben

Beszélik, Nagyszebenben tudnak valamit. Hogy kik beszélik és kik tudnak, változó, de a 2016. június 10–19. között zajló 23. Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál huszonharmadik kiadásnak programja, lebonyolítása és a város életébe való beépülése alapján sejthető, hogy mind a beszélőknek, mind a tudóknak igazuk van. Building Trust / Construind încredere (Bizalmat építve) – ezt a címkét viselte az idei fesztivál, és a Nagyszebenben töltött három nap alatt úgy tűnt, a szervezők mindent megtettek azért, hogy ez a néhány szó ne csak üres szlogen maradjon.
Egy színházi fesztivál, de bármilyen más kulturális rendezvény értékét is elsősorban a minőségi tartalom határozza meg. A fesztivál programjában szereplő legismertebb színházi nevek (Thomas Ostermeier, Christoph Marthaler, Luk Perceval, Tim Robins, Eugenio Barba, Eimuntas Nekrošius, Oskaras Koršunovas) mellett rengeteg további esemény ígért emlékezetes színházi élményt. A meghívottak között szerepelt a wroclawi Teatr ZAR, akik a Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett Interferenciák fesztivál legutóbbi, 2014-es kiadásának egyik legemlékezetesebb előadását játszották. Jelen volt a térben és időben jóval távolabbról érkező Yamamoto Noh Színház az Adachi-ga-hara (A hegy démona) című hatszáz éves, hagyományos noh előadással, de a japán előadások sorát bővítve szerepelt a programban a Haiyu-za Színház rendhagyó módon értelmezett Három nővér című előadása is. A külföldi meghívottak mellett rengeteg romániai produkció is helyet kapott a programban. Ezek közül még mindig a nagyszebeni Radu Stanca Színház Silviu Purcărete rendezte, 2007-ben bemutatott Faustja jelentette az igazi attrakciót, de a jól bejáratott nevek és címek mellett terítékre kerültek olyan előadások is, mint Eugen Jebeleanu 20 noiembrie című, ugyancsak Nagyszebenben bemutatott rendezése. Jebeleanu színészként, koreográfusként és rendezőként is dolgozik, Kolozsváron az Ecsetgyárban játsszák a tavalyi Temps d’Images Fesztivál keretében bemutatott Ea e băiat bun című előadását.
Az erdélyi magyar színházi élet és a Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál idei legfontosabb kapcsolódási pontjának egyértelműen Székely Csaba személye és munkássága bizonyult. A nagyszebeni színházban, Bogdan Sărătean rendező vezetésével, Orb de mină címen készülő Bányavakság előadás előbemutatóját két alkalommal nézhette meg a fesztivál közönsége, illetve a Bányavidék-trilógia záró darabja, a Bányavíz színházi-felolvasó előadás formájában jelent meg a fesztiválon.
Az értékes színházi tartalom mellett a színházi fesztiváloknak a kísérőprogramokra, az előadások közötti időt kitöltő vagy éppen az előadások helyett látogatható eseményekre is jelentős hangsúlyt kell fektetniük, és talán ez az a terület, ahol a nagyszebeni fesztivál igazán irigylésre méltóan teljesít.
Bizalmat építeni csak párbeszéddel lehet – vallják a szakértők. Sokan és sokszor leírták már azt is, hogy maga a színház is dialógust jelent, az előadás keretei által szabályozott párbeszédet néző és játszó között, így az egyirányú, a játéktérről a nézőtér irányába zajló közlés, ha érvényesnek is tűnhetett valaha, mára menthetetlenül elvesztette létjogosultságát. A gyakorlatban néhányan vitatni látszanak a fenti elméletet, de az egyre inkább piaci viszonyok közé szoruló, saját létezésüket és főleg a létezés jelentős költségvonzatait igazolni kényszerülő fesztiválok esetében megszűnni látszik a dialógus megkerülhetőségének luxusa.
A Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál egyszerre folytatott párbeszédet a hazai és nemzetközi színházi világgal, az utánpótlást biztosító, színházi képzést nyújtó hazai és külföldi intézményekkel, a romániai és főleg az erdélyi színházi közönséggel és nem utolsósorban Nagyszeben lakóival, függetlenül attól, hogy látogatták a színházat vagy sem. A fesztivál idejére az előadóművészet csodája kiköltözött a színházi terekből, és Nagyszeben belvárosát tette meg a látás, a megtapasztalás élményének elsődleges helyszínéül.
Összesen 452 eseményből állt össze az idei fesztivál programja, és ezek legnagyobb része utcákon, parkokban, egyéb köztereken zajlott. A fodrászatot középpontba emelő és a vállalkozó kedvű nézők haját látványosan átváltoztató utcaszínházi produkciótól, a Kispiac fölött zajló légakrobatikai előadásokig, a gyermekeknek szóló varázslatos utazásoktól a cirkuszi műhelyig és kortárs cirkuszi előadásokig, az utcazenei produkcióktól a koncertekig minden a spektákulum köré szerveződött. Miközben a színházi terekben zajló előadások a mindennapi létezés kérdéseinek művészi felvetésén keresztül a valóságot hívták meg a játéktérre, a színházon kívüli zsúfolt karneváli forgatagnak látszólag éppen a valóság határait sikerült helyenként megbontani.
Ha úgy tetszik, éppen a valóság és annak megbonthatósága, illetve értelmezhetősége az Oskaras Koršunovas rendezte Mártírok központi kérdése. A Thomas Ostermeier rendezte Maria Braun házassága és az Eimuntas Nekrošius által színre vitt Az éhezőművész mellett Koršunovas rendezése bizonyult a legemlékezetesebb előadásnak a fesztivál első napjainak programjából.
Marius von Mayenburg 2012-ben írt Mártírok című szövegének középpontjában a 16 éves Benjamin vallási fanatizálódása áll. A szöveg és Nekrošius szöveghű rendezése elrajzolt, a végletekig egyszerűsített, ám egyúttal a végletekig pontosan játszott szereplők és helyzetek felvonultatásával beszél a témáról. Az előadás díszletét ugyanez a leegyszerűsítettség, pontosság jellemzi. A játékteret bordásfalsor uralja, előtte matrac, mellette további tornaszerek, a játéktér túloldalán piros kanapé, egyszerű asztal székekkel, a háttérben pedig iskolai csontváz, anatómiai modell kiemelhető szervekkel, polc földgömbbel és könyvekkel, illetve egy piros robogó. Mindezek fölé kosárpalánk emelkedik, aminek közepére Jézus-arcképet ragasztottak. Ha rendhagyó formában is, de falra akasztott csehovi fegyver ez a kép, amiről már az első percekben tudja a néző, hogy ha ott van, bizony el is kell sülnie, hogy előbb-utóbb lennie kell egy labdának, ami a palánkot eltalálva a kosárban landol. Az előadásban mégsincs ilyen labda, dobás sincs. Benjamin mintha megpróbálná egyszer, felemeli a labdát, céloz vele, de nem dobja el. A dobás hiánya jelöli ki az irányt, ahonnan az előadás megközelíthető. Ugyanis a már-már dühítően egyszerű szereplők, a sablonokból építkező jelenetek egyszer sem lepik meg a nézőt. A szereplők milyensége, jellemző tulajdonságaik már első megjelenésükkor megmutatkoznak, és az előadás előrehaladtával nem változik semmi. Csak a Biblia szó szerinti értelmezése alapján működő világot követelő Benjamin és legfőbb ellenlábasa a földrajz-, biológia- és kémiaszakos tanárnő, Erika Roth süllyednek egyre mélyebbre saját fanatizmusukba. Inge, Benjamin anyja csak normális gyermeket akar, és minden felelősséget az iskolára hárít; a sánta Georg, Benjamin osztálytársa bálványozza az önjelölt prófétát, és titkon szerelmes belé; Lydia, aki ugyancsak Benjamin osztálytársa, maga a kísértés, örömét leli benne, hogy nőiességével képes összezavarni a fiút. Menarth tiszteletes, az iskola hittanoktatója a maga hasznára próbálja fordítani Benjamin vallásosságát, Batzler igazgató pedig minden lehetőséget megragad, hogy csorbítsa Erika Roth tekintélyét, hogy apró megjegyzésekkel megpróbálja helyretenni az öntudatos kolléganőt, és közben az egyre hangsúlyosabban jelentkező problémák elsimításának, elmaszatolásának lehetőségét keresi, ezzel engedve teret Benjamin akaratának. A torna- és történelemtanár, Markus Dörflinger múló hóbortnak tartja Benjamin fanatizálódását, és bár az előadás kezdetén viszonya van Erikával, az előadás végére ő is a nő ellen fordul.
A von Mayenburgtól megszokott rövid, pergő jelenetek nem adnak magyarázatot, Oskaras Koršunovas rendezése nem értelmezi a szöveget. Benjamin fanatizálódásának okait az irracionalitás rémisztő leple fedi. A néző előtt két lehetőség áll. Spekulációk sorozatán keresztül megpróbálhat mégis rátalálni a megnyugtató vagy aggasztó, de mindenképp racionálisan értelmezhető okokra, vagy azokkal mit sem törődve elindulhat az el nem dobott kosárlabda előre vetülő, de soha meg nem tett nyomvonalán, hogy rátaláljon azokra az értékekre, amelyek a vallásos és világi élet élhetőségét egyaránt biztosítják, és amelyek nagyon pontosan és nagyon nyilvánvalóan maradtak ki az előadásból. Furcsa hely a színház, a látottak helyett olykor éppen annak kell hinnünk, amit nem láttunk.

Az éhezőművész. Jelenet az előadásból.
Teljesen máshonnan közelít a színházhoz Az éhezőművész színrevitelével Eimuntas Nekrošius. Miközben Koršunovas Mártírok rendezésében a hiány, a kihagyás tekinthető az előadás egyik legizgalmasabb alkotóelemének, Nekrošiusnál éppen a tér megtöltésének módja az, ami az elhangzó szöveg újabb és újabb értelmezési lehetőségeit hozza elő, és költői látomások sorozatává alakítja Franz Kafka rövid novellájának elmesélését. Mert a litván Meno Fortes Színház előadásának gerincét maga a Viktorija Kuodyte által elmesélt novella adja. A színésznő egyszerre lesz a narrátor és maga az éhezőművész, az előadásban szereplő további három férfiszínész pedig a történet mellékszereplőit és rajtuk keresztül végső soron az éhezőművészt körülvevő világot teremti meg. Az előadás története egyszerű. Miután a közönség elveszíti érdeklődését a korábban népszerű, ám folyton kétkedéssel fogadott és csalással gyanúsított éhezőművész képessége iránt, az egyébként is örök elégedetlen művész maga mögött hagyja addigi életét, és beköltözik egy cirkuszi ketrecbe. Ott végre kedvére koplalhat és koplal is. Mivel a vadakkal ellentétben őt még etetni sem kell, a közönség után idővel a cirkuszi dolgozók is megfeledkeznek róla. Csak akkor eszmélnek rá a már haldokló éhezőművész jelenlétére, amikor új állatot telepítenének üresnek vélt ketrecébe. Mielőtt elpusztulna, utolsó szavaival elárulja titkát: „[...] nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian.” (Tandori Dezső fordítása)
Kafkáról lévén szó, adja magát az elidegenítéssel alapeszközként használó epikus színházi forma, ám Nekrošius kezében ez is – minden látszólagos ellentmondás dacára – költőiséggel telítődik. Az előadás egyik legszebb részlete éppen a nagy titok elhangzása alatt és után zajlik. A titok elmondásáról láthatóan megkönnyebbülő éhezőművész-narrátor köszöntésére az egyik cirkuszi alkalmazott apró gyertyákkal díszített tortát hoz a színpadra, és a padlóra helyezi. Miközben a nézők éppen a művész halálának körülményeit hallgatják végig, a narrátor bátortalan lelkesedéssel hajol az ajándék fölé, de ahelyett, hogy a süteményért nyúlna, a gyertyák parányi lángját nyeli el. Öröme nem tart sokáig. A következő pillanatban a cirkusz röhögő alkalmazottai a tálca fülére kötött hosszú madzaggal rángatják el a tortát az orra elől.
Valamivel nagyobb lángokkal és ugyancsak a beteljesületlenséggel operáló képek keretezik Thomas Ostermeier Maria Braun házassága című rendezését is. A keretek között pedig, mintha valaki tudatosan válogatta volna őket, a két korábbi előadás újra- és továbbgondolt, letisztított motívumai, eszközei és megoldásai kerülnek elénk. Az előadás az 1979-ben bemutatott, Rainer Werner Fassbinder rendezte, azonos című film forgatókönyve alapján készült, úgy, hogy – saját bevallása szerint – Ostermeier sosem látta az eredeti alkotást. Talán ez a titka a filmek sikeres színpadra adaptálásának.

Maria Braun házassága. Jelenet az előadásból.
A történet szerint Maria Braun a második világháború alatt, bombazápor közepette esküszik örök hűséget Hermannak, akit egy nappal később már frontra is vezényelnek. Előbb a férfi halálhírét keltik, később éppen Maria helyett vállal hosszas börtönbüntetést, hiányában pedig Maria saját sorsának és közös sorsuknak kézbevételére kényszerül. Az előadás szereposztásában a Mariát alakító Ursina Lardi az egyetlen nő, az egyetlen színész, aki végig ugyanazt a szereplőt alakítja. Körülötte – azaz a történetben Maria Braun és az előadásban Ursna Lardi körül egyaránt – a férfiak folyamatosan változnak, átalakulnak, szerepet cserélnek, és teszik mindezt olyan kidolgozottsággal és olyan pontossággal, hogy a nézők egy részének szó szerint tátva marad a szája.
A Maria Braun házasságában legalább annyira hangsúlyosak a társadalmi és politikai kérdések, mint a két évvel korábban, a kolozsvári Interferenciák fesztiválon látott Ostermeier előadásban, A nép ellenségében, de ezúttal a direkt megközelítés helyett a rendező sokkal jobban eldolgozza a különböző szálakat. Az előadás másnapján tartott beszélgetésben a cím jelentőségéről és a benne rejlő utalásokról is szó esett. Ahogy nem véletlen a Benjamin név a Mártírokban, úgy nem véletlen itt a Maria sem. Igaz, ebben az esetben nem a magával a bibliai szereplővel való azonosulás, hanem inkább állapotának, a szeplőtelenségnek elérése a cél. Maria minden erkölcsi botlása vagy éppen erkölcsfelettisége ellenére a nácik barnájára utaló vezetékneve jelenti a legnagyobb szeplőt. Innen kezdve a történet Németország megtisztulási és felemelkedési vágyának analógiájaként is értelmezhető, ám ez ismét csak egy olyan keret, amin keresztülnézve Ostermeier, a maga távolságtartó, humorral ellenpontozó és grammra, illetve milliméterre és tizedmásodpercre precíz módján a nők és férfiak társadalomban betöltött szerepére, a társadalmi nemek kialakulására és előadhatóságára, az erkölcs kérdésére, a traumákból való felépülés lehetőségére fókuszálhat.
Mondják, minden csoda három napig tart, de végignézve a 23. Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál programját, elképzelhető, hogy a szervezőknek sikerült a három napot tíz napra nyújtani. Az biztos, hogy a június 11–13. közötti időszakban a spektákulum csodájától a kortárs színház csodájáig mindent sikerült megtapasztalni, és a Nagyszeben–Kolozsvár útvonal megtétele közben új értelmet nyert Nekrošius éhezőművészének korábban felidézett jelenete is.