Milyen is egy találkozás?

Láng Orsolya első kötete a találkozásról szól: egy szerelmi kapcsolat kezdetéről és lezárásáról. Lezárhatatlanságáról. Birtoklásról, megértésről, emlékezetről, a másikról, az otthonos otthontalanságáról, „a meghitt ismeretlenről”, a testek egymásra utaltságáról a lírai prózaiság finom nyelvén keresztül.
Az egymástól elkülönülő tizennégy részt a szerző által készített metszetek keretezik, amelyek így egy sokrétű (egymásra)utalási hálót hoznak létre. Nem pusztán a szöveg illusztrációi, nem másodlagosak a szöveghez képest, hanem az állandó visszacsatolás biztosítékai. A látvány érzékelése hol megelőzi az olvasást, hol éppen fordítva, a szöveg olvasása a képek befogadását. Egyfajta oda-vissza mozgásban, oszcillációban a látvány a szöveg olvasását, a szöveg a kép értelmezését adja, vagy még inkább, alakítja. Ez a kevertnyelvűség a jelentés állandó sűrítésére és eltolására, mozgásban tartására, folyamatos kisiklatására törekszik. Lebontani és átalakítani az elfogadott azonosságot.
Láng a szöveg egységét több módon bontja meg, egyrészt mediálisan (a metszetek beágyazásával), másrészt a „párhuzamos történetek” beemelésével a szövegegészbe. A különböző műfajok ötvözete egyszerre tartja össze ezt a világot (főként motivikusan), és okoz feszültséget benne (az idegenség tapasztalata a szövegtest szintjén [is]: más műfaj, más regiszter, más művészeti területről vett eljárások egymás mellé helyezése, egymásba játszása). A felépített narratív struktúra előzetes elvárásainkat folyamatosan megingatja, Hal és Madár történeteinek esetében például nem egyszerűen a recitativo megjelölés által elvárt szövegismétléssel állunk szemben, de még csak nem is az állatmesék példázatosságával, hanem sokkal inkább egy másik nézőpont befogására tett kísérlettel, ugyanannak a másképp megmutatására irányuló törekvéssel. Hasonló a helyzet a mitológiai apparátus és a biblikus utalásrendszer működtetésével is, a kanonikus bibiliai történetek (Júdás-, Mária Magdolna-történet) „apokrifizálásával”, az evangélium átalakításaival és átértelmezéseivel. Az ebből a montírozásból származó hézagok és repedések szépen kirajzolják a közvetíthetetlenség tartományait, a „nem birtokolhattam egyszerre minden nézőpontot” vissza-vissza térő gondolatát.
A különböző részek viszonyából és egymásmelletiségéből származó közvetíthetetlenség-tapasztalat feszültségén túl a montázstechnika és a motivikus szerkesztésmód, akár a metszetek esetén, a folyamatos visszacsatolás eszközei is egyben. Ez szépen látszik a ruhacsere-felcserélhetőség motívumán keresztül (de beszélhetnénk akár az áldozat-felmutatás, az árulás vagy a test lecsupaszításának szépen kidolgozott és egymásba épített motivikus szerkezetéről is), amely a szöveg egészén végigvonul. A Júdás-történetben Jézus és Júdás ruhacseréje az azonosság és a másság felfedezésének egy fontos mozzanata („Júdás megoldá derekán a kenderkötelet, és a Jézus nyakába akasztá. Azután pedig lemeztelenedének mindketten, és fel nem tekintve egymás testére, ruháikat kicserélve felöltöztek.”), ahogy a történet egy másik szintjén is többször előfordul az ilyen jellegű csere, mint a kölcsönösség, a másikkal való egybeesés vagy a tőle való elkülönbözőség felismerésének a tapasztalata („a kölcsönösség ideje alatt egyértelműnek tűnt kettőnk felcserélhetősége, az, hogy én kiválthatlak téged”, „a te heged – az én sebem, a te sebed – az én hegem” vagy „Hal volt az erdő, és felébredve azt gondolta: belém költözött”).
Láng Orsolya kötete úgy is olvasható, mint a nyelv határától az érzékelés határáig vezető út, az észlelés hatókörébe érkezésé, a határátlépésé, mint eseményé („Milyen határt lépek át, amikor tested rejtett rétegeit fürkészem?”) két ember szerelmi kapcsolatán keresztül. Ezt erősítik a kötet mottójául választott idézetek is, amelyek az érzékelés kettősségére, vagy még inkább paradoxonára hívják fel az olvasó figyelmét. Eszerint a fenomén az, amely egyszerre tárulkozik fel és rejtőzködik el. A kötet címéül választott szokatlan szóösszetétel is erre játszik rá (Tejszobor), amely épp úgy magában hordozza a statikusságot és képlékenységet, mint a szilárdságot és illékonyságot, az állandót és változót, a folyamatszerűséget és lezártságot.
A címben is előkerülő kettősség nem csak a testi-érzéki tapasztalat (mint a megismerés és megértés közege) és az ebben a közegben feltárulkozó jelenségek szempontjából fontos, hanem az emlékezet és az átalakulás felől is rendkívül érdekes kérdéseket vet fel. Az emlékezet szüntelen veszélyeztettsége és annak megőrzésére tett kísérletek biztosítják valamilyen módon a folytonosságot a különböző részek között. A tárgyak (például egy ruhadarab, egy hangszer), nem csak mint a test meghosszabításai tűnnek elő a regényben, hanem mint olyan dolgok, melyek őriznek vagy őrizhetnek valamilyen nyomokat (a másikról, önmagamról, egy eseményről), amelyekben mintegy, „megkövülhet”, „megtestesülhet” egy emlék, de amely az időnek és a változásnak való alávetettségében mégsem tárulkozhat fel többé ugyanúgy, mint amikor először öntötték szoborrá.
Az emlékezet szempontjából a városnak mint térnek is rendkívül fontos szerepe van. Az elbeszélő folyamatosan rója a város utcáit, amelynek stabil, ismerős helyei, épületei, tárgyai mintegy katalizálják az emlékezésfolyam megindulását („A változatlan tér magára veszi a benne foglalt történeteket. Most egyszerre van jelen mindaz, ami itt történt, a hely memóriája az emlékezetben.”). Ez az a tér, amelyben az érzékelő és az érzékelt nagyon sokszor összeolvadni látszik, s az elbeszélő számos esetben a várossal együtt, vagy inkább a városban, annak szerves részeként sodródik, mintha maga is eleme lenne egy, a maga (emlék)gazdagságával beláthatatlan térnek.
Ugyanez az ambivalencia jelentkezik a szerelmi kapcsolat szintjén is. A fiatalok egyszerre vágynak birtokolni és ismerik be a birtoklás lehetetlenségét és tarthatatlanságát, elengedni és el nem engedni, feltárulkozni, meztelenné válni a másik előtt és elrejtőzni, egyszerre testi és nyelvi szinten lépni párbeszédbe, s beismerni a hozzáférés képtelenségét. Olyan általános érvényű dilemmák ezek, amelyek a mindenkori találkozásra és emberek közti viszonyokra egyaránt vonatkoznak. Inenn nézve egyáltalán nem meglepő, hogy a regény a nemek és az átlátható kötelékek állandó kimozdítására törekszik. Az elbeszélő valódi nevét például nem tudjuk meg, azt ugyan sejthetjük az év végi szereplést leíró jelenetből, hogy kislányról van szó, de aki Szabó Péterként mutatkozik be a Tejfogak öregasszonyának. Ahogy az elbeszélő párjának se tudjuk se a nevét, se a nemét. Mindezekre vonatkozóan folyton egymásnak ellentmondó információkat kap az olvasó. Ez szintén azt igazolhatja, hogy a regény sokkal inkább a másik megértésének és hozzáférhetőségének problémáit tárja elénk, nem pusztán egy kapcsolat elejét-közepét-végét.
Láng Tejszobor című kötete igazán izgalmas kísérlet, amelyben az ismerős és a bizonytalan, az állandó és a folytonos, a nyelv és az azon túli tartományok, az emlékezet, a személyesség és a tárgyilagos személődés egyszerre sűrítődik és kavarog.


Láng Orsolya: Tejszobor. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.