Miként lel egymásra a vaskos és annak égi mása

Ratzky Rita négy évtizednyi irodalmi, művelődési, muzeológusi búvárkodásából készült válogatásának írásai műfajilag is széles skálájúak. Tanulmányok, esszék, műelemzések, kritikák, kéziratos dokumentumok, irodalmi topográfiák, amelyekben a szerző – filológiai pontossággal és korszerű elméleti ismeretek birtokában – kalauzol el bennünket a XVIII–XIX. század magyar irodalmába, annak fel nem tárt vagy csak részben ismert területeire, nem tévesztve szem elől a korszak egyetemes áramlatait, kanonizációs törekvéseit.
A különböző tudományágak összefüggő vizsgálatára vállalkozó kiadványsorozatban (Kútfő és Bibliotéka) megjelent könyv ajánlásában olvasom: a gyűjtemény a tudományok, művészetek többnyire zárt világából merítve „nyitni szándékozik a határterületek felé is”, kitekint „a világban zajló folyamatokra”. Ratzky Rita írásaiban vissza-visszatérő igény, szempont ennek a folyamatnak a megragadása, ézékeltetése, miként lel egymásra (Aranyt parafrazálva) a vaskos való és annak égi mása.
A csaknem 700 oldalt kitevő kötetben szereplő költők, írók, művek, témák puszta felsorolása is gondot jelentene egy rövid könyvismertetésben, ezért csak jelezném, miről olvashat az irodalmi múltunk iránt érdeklődő olvasó a tematikailag is szerteágazó gyűjteményben. Petőfi, Arany, Csokonai, Kölcsey, Jókai, Gyulai Pál, Szendrey Júlia, kereszténység és irodalom, átalakuló műfajok, nemzeti sorskérdések, világirodalmi ösztönzések, a Petőfi Irodalmi Múzeum lehetőségei és teljesítményei kerülnek rendhagyó megvilágításba. Az írások valamilyenképpen részei, továbbgondolásai Ratzky Rita eddigi tanulmánygyűjteményeinek, irodalmi és művelődéstörténeti összeállításainak, forrásfeltáró filológiai működésének.
Nagy idők sodrában született, úgymond alkalmi (vagy annak hitt) Petőfi-versek értelmezésekor részeseivé válhatunk azoknak az élethelyzeteknek, társadalomtörténeti eseményeknek és szellemi ösztönzéseknek, amelyekben ezek az alkotások keletkeztek. Az ihlet pillanatának és a belőle sarjadó költemény együvé tartozásának nyomonkövetésével nemcsak a versvilágot sikerül gondolatilag, érzelmileg teljesebbé tenni, hanem az olvasó esztétikai élményét is. (Hogy mennyire nem könnyű az irodalmi alkotások ilyen megközelítése, azt az olykor végletességre hajlamos vitáink tanúsíthatják.) A szerző főleg a formailag nagyívű költemények spontán születését kérdőjelezi meg. Egyik helyen így: „A rögtönzés mint alkotási módszer a kor romantikus gondolkodásmódjának megfelel, a valóságnak azonban nem. [...] Igaz ugyan, hogy a költői személyiségtől függően a különböző alkotóknál az alkotási folyamat időben hosszabb-rövidebb periódusú lehet, a mű azonban mint lírai-gondolati termék a maga legadekvátabb formáját, amelyben minden az utolsó írásjelig a legmegfelelőbb helyen van, többnyire hosszabb idő alatt találja meg...”– fejtegeti (meggyökeresedett legendákat oszlatva) a gyűjteményt bevezető koltói köszöntő verset magyarázva. A forradalom válságos pillanataiban írott elbeszélő költeményben, Az apostolban Szilveszter az európai romantikára jellemző krisztusi, messiási sorsot megelevenítő hősként jelenik meg előttünk, egy olyan század irodalmi alakjaként, amely a revolúció és az evolúció korszaka is, ezért „a küzdés-morál nem hozta meg az eredményét.”
A versszituációval párhuzamosan Ratzky Rita kiemelt szerepet tulajdonít egy vers egyedi, egy költő sajátos szerkezeti formáinak. Petőfi szerkesztési elveinek olyannyira, hogy a költő által kiadásra előkészített, de csak másfél évszázad múlva – 1996-ban – megjelent autográf füzetének (Ibolyák) bemutatásakor például a Petőfi-verseket általában jellemző retorikus szerkesztésmód alapján egyéníti, helyezi el az életműben.
Nem marad adós különböző korszakok műértelmezéseivel sem. Például fontosnak tartja felfigyelni Illyés Gyula változó Petőfi-képének indítékaira, főleg arra, hogy a költőutód sokat emlegetett Petőfi-könyvében (1936) miként lel egymásra mű és alkotói egyéniség: „Ezt a könyvet költő írta a költőről, legérdekesebb benne az a kíváncsi pillantás, amellyel a művek létrejöttének folyamatát kíséri és a remekművek titkát kutatja. Illyést nemcsak a mű érdekli, hanem az élet és a háttér is. Mégpedig nagyon. Petőfi személyiségének megformálódása éppolyan érdekes számára, mint költővé érése.”
Ezért is perlekedik Petőfi „szerepjátszásának” eltorzítóival. Horváth János elméletét a költői szerepjátszásról úgy fogja fel (számomra elfogadhatóan), mint esztétikai fogást, amelyben a költő a lírai én figurájába bújik. Mint ahogy a koronként más-más hangsúlyú, értékítéletű kultuszt is a recepció el nem hanyagolható részének tartja.
Jókai Petőfi-élesztései arra szolgáltatnak alkalmat, hogy sok mindent elmondjon a klasszikusok örökségét ébrentartó utóéletről, a megidézett és a megidéző személyiségéről. Ezzel magyarázható, hogy nyomatékkal hívja fel figyelmünket az egykori barát egyéniséget és körülményeket megelevenítő vallomásaira: „Én csak azt írom meg, hogy milyennek ismerém Petőfit, milyennek azt a korszakot, amelyben ő élt; s hogyan töltötte be azt a helyet, melyet a korszellem számára kiszabott?”
Arany János tárgyi környezetének már-már szociográfiai hitelességű feltérképezése, a költő mindennapi életének színterei – otthona, életmódja, életéhez tartozó tárgyai, egy rejtőzködő alkat féltve őrzött érzései, „ízlésváltásai” – a körülötte változó világ, a személyes és a közösségi sors, az alkotási folyamat részeiként jelennek meg előttünk. Pipatóriuma dísze volt szobájának, máig megmaradt diákládájához egész életében ragaszkodott, a kor szokásainak megfelelően házisapkát hordott, akadémiai főtitkárként időnként díszmagyarba öltözött. Könyvtárát, a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumban őrzött Arany-hagyatékot is az életmű egészébe ágyazva, a költői világ tartozékaként mutatja be a könyv írója. (Talán nem felesleges megjegyezni, hogy egyik doktoranduszom – Ile Erzsébet magyartanár – értekezésében Arany itt olvasható széljegyzetei a költő irodalmi szemléletének egy-egy szeletét tárják elénk.)
Szerzőnk számára egy műfaj változatai válnak fontossá, az antik és a magyar hagyományokból táplálkozó bordaloknak egyéni változatai érdeklik. Csokonai bordalait a költő zenei hajlamából fakadó műfajként (annak zenei változataként), Petőfi hasonló verseit a népdalok típusaiként veszi szemügyre.
Talán szükségtelen mondanom, ebből a kötetből is kiderül, hogy Ratzky Rita eltemetett irodalmi források, kolozsvári és pozsonyi levéltárakban őrzött kéziratok felfedezésével, a Petőfi Irodalmi Múzeum szellemi értékeinek feldolgozásával hathatósan segítette klasszikusaink tudományos igényű, korszerű kiadását.
Természetesen, ezek a (gyakran rejtett) „külső” tényezők elsősorban eszközök, amelyek nemcsak a szakma számára nélkülözhetetlenek, megközelítési lehetőségek az olvasó számára is. A műalkotások értékeinek megfejtésében válnak részeseivé – egy elkoptatott kifejezéssel élve – a művészileg „teremtett” világnak. Valahogy olyanképpen, ahogy a fiatal Reményik Sándor korok fordulóján – művészet és erkölcs viszonyán töprengve – figyelmeztette a mindenkori olvasót: „Az erkölcsi szempontot nem alkalmazni akkor, midőn valami erkölcsi érzésünket mélyen sérti, azért is lehetetlen, mert a művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik ösze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon, ezek közül egy szál, egy tényező, egy feltétel az egyén lelkében éppen az erkölcsi érzés is.”


Ratzky Rita: „Halhatatlan a lélek”. Válogatott tanulmányok, cikkek, kritikák a XVIII–XIX. század magyar irodalmáról. Napkút Kiadó, Budapest, 2015.