Mesék meséje épített környezetünkről (I.)

Részegh Botond munkája.
„Engedjétek hozzám jönni a szavakat!”, serkentette unokáját Sütő András, a nagytata…
„Unokáink sem fogják látni”, reagált Ráday Mihály annak idején az Unokáink is látni fogják című, magyar szocialista városépítést bemutató tévés dokumentumfilm-sorozatra.
Az Ezeregyéjszaka meséi több száz éve simogatják még az öregek esti ráncait is, ha van unoka, akit esténként álomba ringathatnak… mesék meséje az álom és a valóság határán.
Épített környezetünk mindaz, ami körülvesz, megvéd vagy megijeszt, ahol otthon lehetünk vagy ahonnan elrugaszkodunk, amit megvédünk vagy amit átalakítunk, amire büszkék vagyunk vagy amit szégyellünk, amiről mesélünk, álmodunk és amit megélünk nap mint nap… A tudatalatti és a tudatos emlékeinktől függően éljük meg jól vagy rosszul hétköznapjainkat, alakítjuk igényeinket és jövőképünket.
A Hely ismerete sok mesét igényel… A Hely Szellemének megismerése még többet. A Nagy Csoda az, ha mindebbe beleszülethetünk, megismerhetjük, értékelhetjük, megtermékenyíthetjük és továbbadhatjuk.
Az első kilenc hónapban, az egyszemélyes kuckónkban kialakulnak érzékszerveink, megérezzük a meleget, a szeretetet, a gondoskodás első üzeneteit.
1961. május 12-e hajnalán, a kolozsvári Stanca szülészet egyik kórtermében akartak összecserélni egy hasonmás csecsemővel. Édesanyám azonban kikövetelte magának a valódit. A téves papírozást felülírta az ösztönös megismerés. Számomra pedig elkezdődtek a pozitív megkülönböztetés hétköznapjai. Otthon, a Szamos-­parti újonnan megépített családi ház földszinti lakosztályán vártak ránk aggódó édesapám, nővéreim, a tízéves Kincsi (Gabriella) és a nyolcéves Emese, valamint a hatéves Zoltán bátyám (aki szintén május 12-én született). Jóval később tudtam meg, hogy veszélyeztetett volt édesanyám részére ez a negyedik terhesség. Csak az ő akaratos bevállalásának köszönhettem azt, hogy vagyok, és hogy a három nagyobb után nem az édesapám által képviselt makarenkói pedagógia, hanem az anyai szeretet megkülönböztetett pártfogása ápolta mindennapjaimat.

A hatvanas években édesapám volt a zeneiskola igazgatója és többek között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára. Kétéves koromtól, heti rendszerességgel már én is részese lehettem a szimfonikus koncertek közönségének.
A két világháború között kialakított Egyetemiek Háza nagytermének színpadán felelevenedtek a zenetörténet nagyjainak kiemelkedő alkotásai, az idelátogató művészek és a kolozsvári zenészek legjobbjainak előadásaiban. Ez a helyszín jelentette számomra a megszokottat és egy közös nyelvet mindazokkal, akik nem értették anyanyelvemet és akiknek nem értettem anyanyelvét. A hangversenyek, általában, kortárs művekkel, a modern disszonanciák feszegetésével kezdődtek. Aztán jöhettek a különböző virtuóz, barokk, klasszikus vagy romantikus mesterművek. Szünetben, a tágas előcsarnokban és lépcsőházban folytatódott a kapcsolatteremtések soknyelvűsége, a tapsvihar utáni első magyarázkodások és kritikus hangvételek megfogalmazása. Én követtem nagyobb testvéreimet és közös ismerőseink gyermektársaságát az adminisztrációs irodába, ahol sorozatfilmet lehetett kukkolni az újonnan vásárolt fekete-fehér tévé képernyőjén… A második félidőben jöttek a hosszabb szimfóniák vagy szimfonikus költemények. Ilyenkor gyakran álomba merültem édesanyám ölében. Talán ezek a mesék voltak gyermekkorom kedvencei.

A Múzsák tornya

2017-ben, a Romániai Építész Kamara Erdélyi Fiókjának Biennáléja kapcsán csavaroztuk fel a Egyetemiek Házának épületére a jogerős műemléktáblát, a művészek bejárója felől. George Cris­ti­nel, a fiatal tehetséges bukaresti építész az, akinek a tervei alapján átépül a hajdani késő barokk kőszínháza Kolozsvárnak.
Az 1900-as évek eleje robbanásszerű városfejlesztésének véget vetett az első világháború. Az új színházat és operaházat megörökölte a győztes többség, a magyar tagozat pedig a Szamos-parti nyári színházba költözött. A hajdani hajlék romosodó épülete a Farkas utcában az egyetem tulajdonát képezte. Itt is mások lettek a nemzetiségi erőviszonyok. A jezsuita, majd piarista egyetem a századfordulón újjáépül Magyar Királyi Egyetemként. A mai Babeș–Bolyai Tudományegyetem két belsőudvaros főépülete ezt az alápincézett, magasföldszintes, kétemeletes és részben manzárdolt neoreneszánszos jegyekkel ellátott eklektikus palotaegyüttest örökölte meg. Ebben az esetben Meixner Mihály budapesti építész álmodta meg, majd Alpár Ignác sikeres kollegájának jutott az a megtisztelő feladat, hogy befejezze azt az Osztrák–Magyar Monarchiát képviselő felsőoktatási urbánus szigetet Kolozsváron (1892–1902), ami magába foglalja az északnyugati sarkában a megöröklött templomtestet, kettőzött barokk tornyával és az alagsori kriptájával.

A két világháború között a szomszédos hajdani színház épületének kellett megújulnia, Auditorium Maximum több száz férőhelyes előadóteremként. Eklektikusan díszített tervvariánsok után a modernista ihletésű, vasbeton szerkezetű épületterv kapta meg a tűzoltói jóváhagyást. Az idősebb Virgil Salvanu, az akkori városi főépítész, megpróbált minden tőle telhetőt, hogy megakadályozza ennek a tervnek a megvalósítását. Ő a századfordulós, hagyományosan historikus nyelvezetet pártolta. A jogerős építkezési engedélyt is csak a kivitelezés után adta ki kényszerből. George Cristinelnek így lett felépítve Kolozsváron az egyik legsikerültebb alkotása (1935–1937). Ő Párizsban tanulta a szakmát, és onnan hozta magával az Olaszországban már kibontakozó, Mussolini által támogatott, klasszicista elemekből építkező monumentális kortárs nyelvezetet.
(Cristinel tervezte a pályanyertes kolozsvári Ortodox katedrálist is, annak is ez az alapkompozíciója, amit a funkció miatt neobizánci öltözetben tálalt. Vetélytársa Kós Károly volt, aki a pályázaton második lett. 1944 után George Cristinelt a baloldali rendszer leírta. 1961-ben halt meg nagy szegénységben és kitaszítottságban.)

Az Auditorium Maximum még elnevezésében is rímel a „latinul beszélő” klasszicizáló modernizmus építészeti nyelvezetével. A Farkas utca kiugró saroktelke ezen a helyen kapott egy új, felsőoktatást megjelölő toronyhangsúlyt. Ez az az alkotói bravúr, amivel az építész felhívja urbanisztikailag a figyelmet erre az épületre. Maga az épület pedig visszafogottan csendes a díszítések terén. A főbejárat fölött, két emelet magasságában, hornyolt, fejezet nélküli oszlopok sora fogadja az idelátogatót. A torony felső traktusán a múzsák táncának féldomborműves kidolgozása jelzi figurálisan is a kulturális minőségét ennek az épületnek. A művészbejáró és a kistermek előudvarának kialakítása szintén egyedien értékes helyszínévé vált Kolozsvár belvárosának. A monumentális árkádokkal elkerített és megjelölt terület a közösségi tereken belül nyújt eligazítást és sajátos minőséget. Nemrég Liviu Mocanu kortársszobor-alkotása egészítette ki ennek az udvarnak a jelentőségét. Ezt a bejáratot, a hajdani Színház, ma Emmanuel de Martonne névre hallgató utca felől, a főtéri Városháza átjárható udvara katalizálta. Sajnos jelenleg rozsdás kapu és lakat zárja le ezt a gyalogos megközelítési lehetőséget…

A Múzsák tornya domborműve
A nagyterem méreteit behatárolta a hajdani kőszínház alaprajza. Az új enteriőr ennek ellenére bravúros megoldásokat produkált az összhatás megnövelése érdekében. A színpad félköríves záródása előtt, a színpadkeretezés monumentális oszloppárosa, a kétoldali protokoll lelátókkal együtt, a színpad fokozatos szűkítésével, a terem felől nézve virtuálisan megnyújtotta a hossztengely perspektivikus hatását. A nagyterem emeleti karzatának óriáskonzolos lelátói, az új vasbeton szerkezetnek köszönhetően, maximalizálták a terem belső szélességét, illetve mélységét, az amfiteátrumosan kialakított kakasülővel. A főbejárathoz kapcsolódó, két irányban szimmetrikusan emelkedő, monumentálisan kialakított lépcsőház fő előtere a nagyterem alá süllyesztett ruhatárral ellátott közösségi tér. A bejárat feletti pihenő rész egyben a nagyterem földszinti előcsarnoka. A karzat fele vezető lépcsők fölé emelkedik az amfiteátrumos lelátók tere, illetve a vetítő, műszaki és felügyelő helyiségek sora. Így a lépcsőház folyamatosan elfogy és átadja helyét az Auditorium Maximum hasznos felületeinek. Az oldalhomlokzaton levő háromszintes, egytraktusos épületrésznek, melyben a kiszolgálóterek sorakoznak fel, az a feladata, hogy biztosítsa a művészbejárót, a szükséges irodákat és mellékhelyiségeket, hogy beburkolja a nagytermet, és kívülről új megjelenítést biztosítson a megálmodott együttesnek. Ennek az új köntösnek a sarokdísze a Múzsák tornya, ami egyben megoldja a vetítőterem elérhetőségét, illetve a menekülőlépcső kialakítását. A belső udvarhoz kapcsolódó helyiségek egy része a művészek színpad felőli bejárását biztosítja, illetve az átjárást az új szárnyba, ami a kistermeknek és azok fogadótereinek ad otthont. Sajnos a hajdani monumentális kerti kompozícióból csak a ki- és bejárati homlokzat maradt ránk, de az is csak részlegesen, az emeleti – parazita – átépítések miatt.

Ha minden igaz, még az idén elkezdődik a Farkas utca sétálóövezeti kialakítása. Így megszűnik a járdaszegély, felszabadulnak az autókkal lelakott felületek, és egy közlekedési folyosó helyett egy új közösségi térrel gazdagszik az óváros. Itt találkozhatnak majd az iskolások, egyetemisták, tanárok, koncertlátogatók, papok, hívek és mindazok, akiket ide csalogat az elmondatlan mesék kőbe írt története és a kortárs kulturális élet valamennyi velejárója.
Reméljük, hogy majd a Múzsák tornya is nyitva lesz a kíváncsiskodók előtt…