mentünk, mert mindenki ment

wir gingen weil alle gingen

anyatest
minden életnek vége egyszer

nagymama lehunyja szemét és alszik. az élet még nem illant el. még a kis mellkasban lappang. mely halványan, alig érezhetően emelkedik és ereszkedik.

a halál a fejét simogatja. a halál velem van ebben a kis szobában.

a halál az ágy fejtámláján ül. én az ágy mellett ülök, a másik oldalon.

a halál és én nem nézünk egymásra.

a margaréta a kedvence. a margaréta vizet iszik az ágyvége melletti asztalon.

a szeme nem látja többé a margarétát. a szeme már három napja csukva.

az én szemem fáradt. az én szemem három napja nem lát álmot. csak az ablak előtt hasadó hajnalt látja.

a hátam görbe. a testem ferde. három napja és éjjele várok az ágy melletti széken arra, hogy a velem szembeni halál magával ragadja őt. csakhogy ő még nem akarja elengedni az életet.

békésnek tűnik. teste az évekkel összetöpörödött. arca beesett.

orra hegyesebbnek tűnik. állán hét hosszú fehér szőrt számolok. fáradt szemem átsiklodhatott rajta, amikor a csipesz a kezemben.

a bőr az arcán puha. petyhüdten lóg.

ebben az előttem levő testben nőtt anyám. a mellei, mely egykor anyámat táplálták, most mint két bőrlebeny a hasán, alig láthatóan.

már régóta gondolt a halálra. s már rég várunk rá együtt. most megcirógatja a fejét, és hamarosan magával ragadja.

martha. egyszer. csak egyetlenegyszer mesélt martháról. a lányról, aki a megsárgult papíron fehér ruhában mellette áll. két kis menyasszony, két jámbor kislány, akiknek nyelvén első ízben krisztus-­­test.

a fekete fényképalbumban, nagyanya kincsében. felütöttem a fekete bőrkötést, és felfedeztem a képet. rögtön felismertem nagyanyám orrát. kérdeztem, ki az ott mellette. martha, felelte nagyanyám.

marthának hosszú fekete haja volt, nagyon sovány lány. megkeresztelt. keresztény gyermek volt. kérdeztem, mi történt marthával. nagyanyám szeme elfátyolosodott. szája reszketni kezdett, és megkérdezte, nem kérek-e még egy kompótot.

megkaptam a kompótot, és elfelejtettem az m betűs nevet.

csak nagyapám halála után hallottam újra. amikor nagyanyám elővette a fekete albumot, hogy sírjon.

az elsőáldozásáról mesélt. a legjobb barátnőjéről mesélt. martháról mesélt. egy mesét mondott, a mienket.

volt egyszer egy nagy királyság, melyben a nagyanyám született.

eleinte egyáltalán nem létezett. egykor sok más nép uralta. egykor egészen kicsi volt. aztán jött az első nagy háború, melyben a kis királyság a győztes oldalán harcolt. és ezért a végén megjutalmazták.

ő maga többnemzetiségű állammá vált. nagyromániává.

népünk kisebbségben volt. martha népe kisebbségben volt.

nagymama egy házban nőtt fel azon emberek közelében, akiknek a nyelve nagyon hasonló volt a mi nyelvünkhöz. a szókincsek összeolvadtak.

nagyanyám és martha minden vasárnap a híd előtt találkozott, és együtt mentek át a folyón a templomba. mely ugyanazt a nevet viselte, mint nagyanyám.

az iskolában ugyanazon a nyelven tanultak, amely a templom nyelvéből ered.

azon a nyelven, amelyen a királyságban beszéltek.

ebben a völgyben és a környező hegyekben sok nép élt. a kis település utcáin teljes hangzavar. amikor nagyanyám iskolába járt és marthával templomba, még béke uralkodott. ám egy szép nap a lányok másfajta írást tanultak. és egy nap nagyanyám szépség lett, és mindenkinek olyanná kellett válni, mint ő. szőkévé és kék szeművé.

egy szép nap mindegy lett, hogy martha vasárnaponként templomban-e.

egy szép nap már csak az orrát bámulták. és kacagták. húzták a hosszú fekete haját.

a második nagy háborúban a völgyet és a hegyeket visszaadták egy másik birodalomnak. amelyhez egykor tartozott. amikor népünk ősei nyugatról ide. martha és nagymama már ismerték a nyelvet. azt a nyelvet, amely teljesen különbözik a többitől, amelyeket a kontinensünkön beszélnek.

mostantól csak ez a nyelv. otthon is. minden kizárólag magyar volt.

amikor nagymama kishúga megszületett, nem volt szabad erikának nevezni.

születési anyakönyvi kivonatában az ildikó név áll. magyar név, de német eredetű. a pap, aki ezt a nevet kiválasztotta, ezt nagyon is jól tudta. tudtak a háborúról. érezték a háborút. ám a bombák máshová hulltak.

nem a kis erika kiáltásai voltak azok, amelyek nagymamát felköltötték. egyik éjszaka. egy vonat volt az, mely éjjel az állomásra begurult.

nagymama az ablaknál állt, és figyelte az utcákon a martha városrészéből érkező embereket. kofferrel a kezükben álltak, majd felszálltak a barna vagonokba.

nagymama felismerte marthát. nagymama oda akart neki kiáltani. kiáltani. az utcára szaladni. hirtelen megérezte anyja kezét a vállán. egy rázást. majd a sötétben egy csontvelejéig hatoló pofont. meg akarsz halni? pitymallatig állt az ablaknál, míg az utolsó marhavagon is, benne az emberekkel, marthával, eltűnt a látóköréből.

nagymama lapozott. elnémult.

az én tizenegy évemmel megkérdeztem, hova utazott martha. anélkül, hogy rám pillantott volna, ezt mondta: a gázkamrába. aztán a kemencébe.

vándorlások. friss vízzel megitatom a margarétákat. a víz, melyet a kagylóba engedek, fojtogat.

étvágyam nincs. érzem, amint a gyomrom önmagát emészti.

kopogtatnak. egy nővér az, aki azon a nyelven üdvözöl, amelyen a szüleim otthon beszélnek.

számból a cafea szót hallom, az ő szája mosolyogva ezt válaszolja: bine. románul bólintunk egymásnak. a folyosókon öregségszag van: húgy, ürülék és fertőtlenítő. a felvonó tükrében megpillantom a sötét karikákat a szemem alatt, amelyek négyemeletnyit utaznak velem lefele.

a pénzérme beszottyan a nyílásba, és leereszkedik egy barna pohár. megtelik tejhabbal, majd valami kávéfélével.

a kertben a fák az első rügyeket hajtják. elhajt egy busz, s nem hallom a cigarettám első sistergését.

az előttem levő útkereszteződésben nagyanyám egyszer a levegőbe repült. ő mesélte.

a levegőbe repült, mert az útkereszteződésben ő a piros lámpánál, s a kék autó akár a semmiből. akkoriban, amikor a vasfüggöny még közöttünk.

röviddel születésem után nagymama levelet kapott. azzal látogatta meg Erika nevű húgát, és többé nem akart kommunista lenni. egyszerűen kint maradt a származási országában. németországban.

korábban folyton feltettem magamban a kérdést, egyáltalán miért landoltunk ebben az országban, és nem a hegyek országában, a folyók országában. ahonnan az ősök.

ahonnan mégiscsak a kisebbségi identitásom egy része. azon őseimé, akik onnan vándoroltak el. ahol a salz gut in kammern ruht.

a vándorlás a csontjaimban rejlik. a vándorlást az arcomon látni. a vándorlást a nyelvemen hallani.

őseink vándorlása. a császárnő által keletre küldve, hogy ott sokasodjanak, hogy a németet szaporítsák, a német kultúrát. mely tulajdonképpen osztrák. ám a németlét akkoriban más volt. és a németlét a családomban kétszeres menekülést jelentett.

a tüdőm úgy érzi magát, mintha a betonhamuzó összes cigijét egyedül elszívtam volna. mélyen a szürke porba nyomom a cigarettacsikket.

az üvegajtó lát engem. beenged. fertőtlenítem a kezem, és rámosolygok egy kerekesszékes öreg emberre.

túl sok múlt. csörög. valaki felveszi. a telefonnál anyám.

kérdi, valami újdonság. kérdi, felváltson-e. a mi nyelvünkön azt válaszolom, nem.

azt mondja, délután jön. hangjában szomorúság rejlik. a pálinkanyelvében. leteszem. sosem értették egymást. a beszélgetésből mindig vita lett. túl sok múlt. amelyről anyám sosem beszél. csak szófoszlányokban. a szófoszlányokból kihallom a fájdalmát. a múltban túl sok anyaszeretet. ami anyám számára elviselhetetlen.

a nővér becsukja maga mögött az ajtót. maga előtt tolja a koszos lepedőkkel megrakott szekeret. szelíden mosolyog. lesütött szememen látja, hogy nem akarok beszélni, így hát hallgat.

a szobában frissruha-illat van. a kis test még mindig életben.

az erek már-már lilán tűnnek át vékony bőrén.

menekülés. egyszer már volt itt. mesélte. kislányként már volt egyszer németországban. ami akkoriban még nagy birodalom volt. sokkal nagyobb annál a királyságnál, amibe beleszületett. sokkal nagyobb annál a birodalomnál, amelyikből az ősei jöttek.

a hegyek mögött meneteltek. a bombák mennydörgésként hangzottak, amikor egyre közelebb. amikor a birodalom szétesett.

akárcsak nagymama gyerekkora. az állomáson újra vonatok gurultak. marhavagonok gurultak be az állomásra.

a szülőhelybéli emberek ellenségei voltak a hegy mögött menetelő katonáknak, akik mint a juhok, követték a csordaállatot. akik erőszakoltak és öltek.

nagymama emlékezett anyja szavaira: meg akarsz halni?

a vagonok előtt most kisebbségünk emberei nyüzsögtek kofferrel a kezükben. a németet evakuálták. egyetlen húgát kézen fogva állt most ott nagymamám, és tétovázott a beszállásnál. nem akar meghalni, mondta. mire anyja azt válaszolta, akkor az ördögbe is, szálljon már fel.

négy család volt egy vagonba bezsúfolva. négy család verte a vagonajtót.

a gyerekek sírtak. a felnőttek sírtak. az öregek, akiket nem hagytak hátra, sírtak. két napon át utaztak, s nem tudták, hová.

a vonat megállt egy vidéken, ahol az emberek rögtön gyűlölködni kezdtek, amiért a származási országunk elfoglalta őket.

ezért többé nem beszéltek németül. most mindenki a román nagyapám nyelvén beszélt. erika első szava a mama volt. a második a foame, éhség.

amikor a kontinens romokban hevert, és a nagy birodalom letűnt, a nagymamám a földeken dolgozott. egy darabka kenyérért dolgozott.

a béke után csírázni kezdett a gyűlölet.

a gazdasszony tudomására jutott a valódi származása, a földre hajította a kenyeret és leköpte. nagyanyám őt arcon. vágytak a hazára, melyből elmenekültek. a háború után a gyűlölet elviselhetetlenné vált ezen a vidéken. így hát újból felszálltak a vonatra. szívükben a reménnyel, hogy otthon nem olyan nagy a gyűlölet. hogy talán minden olyan lesz, mint régen.

élvezem a szoba csöndjét. ebben a csöndben nagyanyám halk szuszogását.

mindig ezt mondogatta: wir sind deutsche. teitschi, mondta.

fejben a pálinka. két rövid kopogás az ajtón. kinyílik. az ajtónyílásban anyám feje. suttogni próbál, és mégis hangos.

beszél. s közben nem néz a szemembe. ajkamon érzem a hideg mutatóujjam. leint engem.

beszélhetünk, mondja.

beszélnünk kell. amíg még lehet, beszélni kell vele.

a csönd eltűnik.

anyám számára nem látható a halál a szobában. megsimogatja nagyanyám ősz haját.

az ablaknál állok, és nem akarok odanézni. anyám szavai nem tiszták.

hallom anyám zokogását. szívem összeszorul.

ha az anyák sírnak, a gyerekek velük sírnak. a gyerekek nem szeretik, ha az anyák sírnak. torkomban sírást érzek. nem akarok sírni.

anyám fájdalma fájdalmat okoz nekem.

napok óta próbálja ezt a fájdalmat elfojtani. nem sikerül neki.

minden egyes korttyal a fájdalom is növekszik. tudom. érzem. látom.

hangtalanul mély levegőt veszek, mert erős szeretnék lenni. mert szikla szeretnék lenni. most. ebben a pillanatban szikla lenni. utálom anyámat, amikor ilyen.

és mégis megértem ebben a pillanatban az üres üvegeket, melyeket otthon dugdos. és tehetetlennek érzem magam. megsimogatom anyám hátát, miközben anyja keze a kezében. beszél hozzá. magukra hagyom őket.

a változás tavasza. a szél meleg. elfújja a füstöt a szám elől. nyelvemen a kávé nem kávéízű.

előttem az útkereszteződés, ahol nagyanyám egykor a levegőbe.

kérdezem magamban, vajon már akkor létezett-e, amikor a bombák az egész várost megsemmisítették.

amikor nagyapám a telket vásárolta a szülőváros második folyójának hídja mögött. a háború után.

kivándorlásunk előtt a telken négy ház állt. a postaládákon négy különböző családnév. különböző eredetűek. a nevekben a vándorlás. a birodalmak, melyekből és melyekbe vándoroltak, már rég eltűntek. már csak köztársaságok. amelyikbe én beleszülettem, az szocialista.

amelyben különböző családnevekkel mind egyenlőek voltunk. ezt tette a párt. ezt tette a határ.

ám a gyökerek nem egyformák. az én gyökereim messzire nyúlnak. az én gyökereim különböző földekből táplálkoznak. ha valaki megkérdi, mi vagyok, a messzire nyúló gyökereimről mesélek.

nem olyan vagyok, mint az előttem álló fa. melynek ágaiból rügyek fakadnak. ha leásnék ennek a fának a gyökereihez, az összeset látnám. és az összes ebben az egy országban lenne.

ha az emberek leásnának a gyökerükhöz. csak egy picivel mélyebbre ásnának.

csak egy kicsivel. akkor látnák, hogy a gyökerük nem csak egyetlen országban. de ezt nem értik. számukra túl messzi múltban rejlenek a vándorlások. csak a törzset látják, és a kisebb gyökereket a felszínen. a mélyebben megbúvó gyökerekről nem akarnak tudni. csak a föld, amiből a törzs nő, tűnik számukra fontosnak. a földjükből kinövő többi fától undorodnak. noha az erdő akkor egészséges, ha kevert. egy erdő akkor egészséges, ha változatos. nagyanyám mindig ezt mondogatta.

a folyosón kiabálást hallok. anyám kiabálását. zokogás. könnyek.

testemet nem érzem már, csak fájdalmat.

az ajtó tárva-nyitva.

az ajtón át elillant az élet. nagyanyámmal kézen fogva.

a mellkason anyám feje. a mellkason, mely többé nem emelkedik. többé nem süllyed.

hirtelen itt az örök álom. hirtelen itt a szeretet. amelyre a most halott test mindig is vágyott.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

‍