Megölte, feltámasztotta és újra megölte

Minden film kezdetben valakinek az álma, és megvalósulásához számtalan körülmény szerencsés közrejátszására van szükség. Az ötlet származhat írótól, rendezőtől, producertől, de még színésztől is akár, és a nagyjátékfilmek között kevés az olyan, amely az első ötletmorzsától a végtermékig rövidebb, mint néhány évben mérhető idő alatt elkészült volna. Csoportos erőfeszítést és technikai felszerelést igényel, alapos helyszín- és színészválasztás előzi meg, s ami talán legfontosabb: pénz nélkül aligha jöhet létre. A gyártási folyamatban számtalan kényszerítő körülmény módosíthatja az eredeti, nyers ötletet, kompromisszumok születnek, megváltozhatnak a helyszínek és a karakterek, néha gyökeresen, egyes szempontokat hanyagolnak, másokat felerősítenek, s a végtermék úgy gördül le gyakran a vágóasztalról, hogy csupán az álomgazda tudja, mekkora különbség van a papírra vetett első vázlat és a tesztvetített, közel kész alkotás között. A közönség ebből nyilván mit sem sejt.
Az amerikai Terry Gilliam, aki immár brit állampolgár, a Monty Python-csapat tagja volt. A mókás intézmény (mert azzá vált idővel a hattagú társaság) keretében főként az animációkért felelt, s a kacagtatás melléktermékeit (fellépési és filmplakátokat, főcímeket, a jelenetek átvezető animált szkeccseit) gyártotta sok éven keresztül. Idővel önálló rendezői és forgatókönyvírói karrierbe kezdett, és különleges elbeszélési tehetségének köszönhetjük a filmtörténet olyan értékes darabjait, mint a Brazil, A Halászkirály legendája, a 12 Majom, a Félelem és reszketés Las Vegasban, illetve hasonlókat. A sajátos hangvételű Gilliam-világban parádésan keveredik a valóság a mesével, a sci-fi a lázálommal, a felszabadító komikum elemei az árnyas, üszkös disztópiával. Előszeretettel teremt farsangi kavalkádot, ahol a nézőt szédületes nyúlüregeken keresztül utaztatja a tudatalatti fantazmagóriás bugyraiban.

Körülbelül a 80-as évek végén Miguel de Cervantes y Saavedra Don Quijotede la Mancha című regényének elolvasása után filmötlete támadt, s a közel 400 éves klasszikust újragondolva és a mába, illetve saját tapasztalataira áthangolva erős kritikát kívánt volna gyakorolni a filmgyártásról, s a rohanó trendekhez képest a klasszikus eszközökhöz ragaszkodó szerző küzdelmeiről. Azonban mindhiába dédelgette, írta, újraírta, forgatta, színészeket szerződtetett, producereket és helyszíneket cserélt, harcolt a filmgyárak (Hollywoodot Gilliam tudatosan elkerüli) és a természeti csapások kényszerítő erejével, a film nem akart elkészülni, mintha átok ült volna az erőfeszítésein. A forgatás teljes felszerelését elmosta az árvíz, több alkalommal is megvonták a támogatást, a kiszemelt színészek sorra visszaléptek vagy meghaltak. Ironikus és abszurd helyzet alakult ki, az élet voltaképpen másolni kezdte a koncepciót, éppen a Don Quijotéből származó közmondásos „szélmalomharc” kényszerítő erejével, és Gilliam egyre inkább azt érezhette, joggal, hogy az alkotói pálya próbatételét éli. Harminc év múltán végül 2017-ben leforgatta és elkészült, viszont egy makacs producer (Paulo Branco) jogi kukackodásai – még egy utolsó csavarral – a 2018-as Cannes-i filmfesztiválra tervezett bemutatást is hátráltatták. A film készen áll tehát, ám messze nem annyira felszabadultan élvezhető, mint azt a hosszú várakozás vagy az a különös jelenség indokolná, hogy Az ember, aki megölte Don Quijotét filmtörténeti tényezővé vált jóval elkészülte előtt (köszönhetően részben Keith Fulton és Louis Pepe 2002-es La Mancha elveszett lovagja című dokumentumfilmjének is).
A megértési rétegeken átszivárgó metaforákban, de főként a főbb szerepekben rögtön felismerhető Gilliam összes szerzői dilemmája, így azonnal egyértelmű, hogy a kiégett, frusztrált, tanácstalan reklámrendező, Toby (Adam Driver) maga Gilliam. Hasonlóan maga Gilliam a Don Quijote szerepébe beleőrült és abban megragadt spanyol cipész (Jonathan Pryce) is, aki letűnt korokról nosztalgiázik, és nem hogy felismerni, de látni sem képes a mai állapotokat. És ugyanúgy Gilliam lehetne, ha nem vigyázna, a női szereplő is, Angelica (Joana Ribeiro), aki egykor Dulcinea nagyreményű szerepében tündökölt, de immár egy megvert, kihasznált, pénzért bármire kapható szajha.
Toby Spanyolországban reklámfilmet forgat valami vodkához, és figyelmét magára vonja rég elfeledett szakdolgozata, egy fekete-fehér Don Quijote-film, amelyet egyfajta ihletforrásként remél felhasználni – az ifjúkori álmok és remények kútfőjéből inna ismét szomjasan –, így elindul megkeresni az akkori munkatársakat és helyszíneket. Nyilván az idő múlása megtette hatását, minden megváltozott. A Dulcinea szerepében tündöklő egykori kamaszlány luxusprostituáltként él valahol, Sancho Panza meghalt, de az öreg cipész mellett izgalmas az élet, ha Toby is hinni tudja, amit ő. A lovagi szerepbe belerögzült őrült mellett Toby meghasonul, spontán időutazásban vesz részt több ízben, a valóság és az álom határa elmosódik, idővel a szerepkörök is egybefolynak. A történet túlságosan tekervényes ahhoz, hogy elmesélhető legyen, ráadásul a váltakozó valós és képzeletbeli helyszínek, a különféle idősíkok, az állandóan újrateremtett helyzetek, az időkiesésben szenvedő narratív folyamatok is szétzilálják az elbeszélést.
Gilliam rendezésében a donquijotei, eleve rétegelt költői hasonlatok tovább rétegződnek. Cervantes regényének többszörösen újrahasznált, az évszázadok folyamán értelmükben gazdagodott toposzai (mint a hölgyet mentő, párbajra mindig kész, nagy távolságokat bejáró, délibábszerű várkastélyokat látogató lovagi attitűd darabkái) Gilliamnél is metaforák, önmaga szerzői modorának vallomásai, egyfajta elérhetetlen álom tehát, ahogyan a képzelt vérszomjas óriások – értsd: a szélmalmok – is metaforák, imígyen a szabad alkotás akadályai. A már a 17. században is anakronizmusként működő elemek posztmodernül összekeverednek a 21. századi valósággal (többek között a menekültválsággal is), egyszersmind a filmalkotás kortárs nyomorával. Minden karakter jelen van, aki kerékkötője a szárnyalni vágyó szerzőnek: az értetlenkedő rendezőasszisztens, a menthetetlenül unatkozó és ízlésficamban szenvedő szponzor, a szolgalelkű producer, a szerzőre vadul rámászó ördögi múzsa, akit a könnyen feláldozható, sokat szenvedett, de tiszta lelkű múzsa helyébe léptetnének a filmgyári pénzgépezet mostoha urai. Ez a kusza kavalkád hömpölyög cselekmény helyett, és néha tetőzik olyan szájbarágós pillanatokban, mint amikor az öreg, bomlott elméjű Don Quijotét (azaz a cipészt) falóra ültetik, szemét bekötik, és úgy használják a filmgyártás illúziókeltő eszközeit, mintha közel repülne a Naphoz. Nyilván, itt szegény Don Quijote leesik a lóról, nagyot nyekken, s a valóság szemberöhög vele egy nagy csapat senki nyitott fogsorán keresztül.
Gilliam mindezt a visszásságot nem az éles kontrasztra törekedve cselekményesíti, nem látványosan elítélő megvilágításba helyezi, hanem szerves egységbe próbálja kínosan gyúrni, az eredmény pedig sem nem tudatosítóan abszurd, sem nem szatirikus, pusztán csak unalmasan öncélú. Az utalások ott vannak, érthetőek, simán legördülnek a vászonról, szárnyalnának, ám kénytelenek megtorpanni a mozi sötétjében, és néma, bomlott kacajjal zuhannak a vérbeli szerző és a szórakozni érkezett néző között tátongó szakadékba.


Az ember, aki megölte Don Quijotét (The Man Who Killed Don Quixote), színes spanyol–belga–francia–portugál–brit film, 132 perc, 2018. Rendező: Terry Gilliam. Forgatókönyv: Terry Gilliam, Tony Grisoni. Író: Miguel de Cervantes y Saavedra. Operatőr: Nicola Pecorini. Vágó: Teresa Font, Lesley Walker. Szereplők: Adam Driver, Jonathan Pryce, Stellan Skarsgård, Olga Kurylenko, Joana Ribeiro.