Marosvécsi metaforák

„Az élmény forrásaira kell rátalálnia (…), hogy tehetségét kibontakoztathassa, hogy egyéniség váljék belőle” – nyilatkozza Kós Károly a mindenkori könyvművészről egy 1972-ben készült interjúban,¹ közel fél évszázaddal azután, hogy megszerveződik Marosvécsen az első helikoni találkozó, az a találkozó, ahol az élmény, mégpedig a közös élmény forrásaira sikeresen rátaláltak a száz évvel előttünk járók. Kós Károly a pályakezdő alkotóról beszél, de az önállósulni kénytelen erdélyi magyar irodalom is a forrásokat kutatja egy évszázaddal korábban, friss vagy éppen frissen dugába dőlt irodalmi intézményalapítások közepette. Az első hét esztendő tanulságainak tudatában, ahogy ez az első találkozóra hívó levélben is olvasható, „a találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és a jövő lehetőségeiről”.²

A pillanat, az első marosvécsi találkozó idődimenziója azóta is jelen van az Erdélyben íródó irodalom berkeiben, mert olyan hagyományokat alapít, olyan követelményeket „ír elő” az eljövendőknek, tehát: nekünk, amelyektől nem tudunk, nem is akarunk eltekinteni.

Szándékosan és örömmel használom a többes számot, hiszen az elmúlt száz esztendőben kevés olyan tehetség akadt, ki nem óhajtott volna egyéniséggé válni, kinek tervei, szándékai ne lettek volna. Ha szétnézünk az elmúlt nemzedékek sorai között, aligha találunk oly jelesekre, kiknek a mindenkori helyzet és az eljövendő lehetőségek ne járták volna meg elméjét, íróasztalnál, alapos tanácskozásban vagy csak törzsasztalok feletti beszélgetésekben, kávézókban, kocsmákban, kertek árnyán.

A beszélgetés, közös dolgaink megvitatása, a helyzetkép megalkotása és az értékelés vállalása olyan közös cél, melynek vízjelét könnyedén felfedezhetjük a Pezsgő-díjak előtti megbeszéléseken, a Korunk szerkesztőségi asztalánál zajló tematikus társalgásokon, a mindenkori kolozsvári vitafórumokon a Gaál Gábortól Körtől a Bretter Körön át, egészen a Bréda Körig, a szárhegyi írótalálkozóktól az Erdélyi Magyar Írók Ligájának évente megszervezett táboraiig, és sorolhatnám még a példákat hosszasan.

A száz évvel ezelőtt megfogalmazott célok egyik legszebb metaforája a mindenkori közösség, íróközösség asztala, melynek sugárzó erőterében barátságok, művek, intézmények kezdték el működésüket, újabb műveknek táptalajt, újabb intézményeknek alapot, jó példát szolgáltatva.

Idén, száz évvel az első találkozó után, ismét összegyűlnek az írók Marosvécsen, eltérő világlátással, de írói közösségben, egy asztal körül, melynek felszínén, eső után jól láthatón tükröződik, hogy mindaz, ami lezárult, éppen az eljövendők miatt: forrásnak álmodja magát.

Jegyzetek:

1      Kós Károly: „Kőből, fából házat… igékből várat.” Magvető Kiadó, Budapest, 1983, 198.

2      Huszár Sándor: Ki találta fel a Helikont? Beszélgetés Kemény Jánossal. In: Marosvécs 1926–1944. Összeállította: Pomogáts Béla. Helikon – Kemény János Alapítvány, Marosvásárhely, 2016, 339.

‍