.svg)
Véletlen
Johanna néni zöldséget árult a piacon,
hagymát, petrezselymet, sárgarépát.
Majd valamivel később gyümölcsöt is.
Árpára érő almát. Piros belű körtét.
Egrest, amikor már rózsaszínűre
cukrosodott. Púpos volt Johanna néni.
Mintha rám is alulról nézett volna fel.
Barátnője volt anyámnak. Soha
nem járt nálunk. Valamikor együtt
végezték a távirdász tanfolyamot
Kolozsváron. Együtt indultak haza
vonattal, mielőtt a szövetségesek
lebombázták az állomást. Anyám
postáskisasszonyként dolgozott
lánykorában. Egykor Johanna néni is
talán, bár nem emlékszem, hogy erről
beszéltünk volna. Csütörtökönként
kivitt anyám a piacra, vásároltunk
ezt-azt tőle. Egyébként Szentkatolnán
lakott, Kézdivásárhelytől mindössze
négy kilométerre. Kicsi volt és csúnya.
Hogy vagy, Johanna? Köszönöm, jól.
És te, Bertus? Én is. Beszélgettek még,
de engem nem érdekelt. Egyszer pedig
meglátogattuk Szentkatolnán. Nagy ház,
udvar, kert. Ma kúriának gondolnám.
Azt hiszem, az is volt. Ketten laktak
a bátyjával, Jóska bácsival. Kitalálhatnék
valami érdekesebb nevet, de így hívták,
mit csináljak. Tanító volt régebben.
Legalábbis úgy rémlik. De elsősorban
kulákok voltak. Most nem kezdem
magyarázni, hogy mit jelent ez a szó,
utána lehet nézni. Hatalmas ház,
hatalmas bútorok. És közben ide-oda
jártak a konyhában a tyúkok, mindent
telepiszkítottak. Óvatosan lépegettem
a tyúkszarok között. Az én apám meg
agronómus volt. A kollektivizálásban is
részt vett. Ezt sem magyarázgatom most.
Ott is hagyta, elment a mezőgazdasági
iskolába tanárnak. Szóval két fiatal lány.
Barátnők. Éreztem én is, hogy azok.
A többi teljesen mellékes. Jonathán,
pónyik, batul, ilyesmik. Egy lej, két lej,
három lej. Csak egy élet. Ami végül is
véletlen. Nem úgy, mint a szeretet.
Fiatal kéz
Kezdettől szókimondásra tanított anyám,
és ezt aztán meg is bánta néhányszor.
Például az egyik óvodai télifa-ünnepélyen.
Ugyanis otthon a karácsonyt félig-meddig
titokban ünnepeltük, karácsonyfát is
állítottunk, de azokban a napokban mindig
behúztuk esténként a függönyt, ne lehessen
észrevenni az utcáról az égő gyertyákat.
Rendszerellenes angyal hozta karácsonykor
az ajándékokat. Hivatalosan csakis a télapó
hozhatott volna a fenyőfa alá bármit is.
Hivatalosan nem létezett a karácsonyfa.
Csupán az illata. A díszek rajta. A tűlevelek.
A csillagszórók. Alkatrészek külön-külön,
de ha összeszerelték, nem karácsonyfának
hívták őket. És az angyal sem létezett.
Éppen ezért az óvodában megrendezték
december legvégén a télifaünnepélyt.
Kaptunk ajándékot is. Ültünk anyámmal
a zsúfolt teremben. Piros palástban bejött
a télapó. Hosszú, hófehér szakálla volt.
Pillanatnyi rémült hallgatás. Szólította
a gyermekeket sorra, kivett közben egy-egy
ajándékot a zsákjából, kérdezte, jók voltunk-e.
Jók, igen, jók. Néztem a télapót, és hirtelen
felkiáltottam: „Édesanyám, milyen fiatal
keze van a télapónak!” Szó bennszakad,
hang fennakad, ahogy Arany Jánosnál
olvastam nem sokkal később. Hatalmas
csend megint. Aztán még nagyobb nevetés.
Anyám elvörösödik. De végül elkacagja
ő is magát. Akkoriban már úgyis sejtettem,
színjáték az egész. Otthon elmondta, hogy
az óvó néni nagyfia volt a télapó. Reszkető
hang, fiatal kéz. Hamis tudás, valódi remény.
Az életünk. Bár utólag, sok-sok évtized múlva
azon gondolkozom, hátha mégis az angyal
öltözött télapónak. Mert így már összeáll a kép,
minden világos. Ezerkilencszáznyolcvankilenc
karácsonyán csak le kellett vetni a jelmezt.
A hófehér szakállat. A palástot. Legalábbis
azt hittük, ennyi elég lesz. Vagy mégsem?
