Lugosi Béla haláltánca

Nem kell különösebben cinefilnek lenni ahhoz, hogy Lugosi Béla nevéről Drakula gróf filmes megjelenítése jusson eszünkbe. Lugosiról az átlag mozifogyasztónak kétségtelenül élhet valamiféle kép a fejében, ha az eredeti, 1931-es Universal-film nem is, az ikonikus Lugosi-portré vagy Tim Burton Ed Wood című hommage-alkotásában Martin Landau alakítása hellyel-közzel kiegészítheti mindazt, amit Lugosi – eredeti nevén Blaskó – Béláról tudhatunk. A kétségtelenül a színész filmes karrierjének csúcspontját jelölő Bram Stoker-regényadaptáció mellett Lugosi amerikai éveiről a nagyérdemű viszonylag keveset tud (igaz, itthoni éveiről sem sokat, s igencsak jellemző, hogy szülővárosa sem tud mit kezdeni a Lugosi–Drakula-branddel, bár némi próbálkozás az utóbbi években mintha történt volna, szülőházán emléktábla őrzi a nevét, a lugosi mozit nemrégiben keresztelték el a színészről). Tudásunk Lugosiról felszínes tehát, Gyurkovics Tamás Akcentus. Lugosi Amerikában című regényes életrajza ismeretében ezt mindenképpen kijelenthetjük. Ha volt ugyanis fehér folt Lugosi amerikai életében, azt ebben a majd’ ötszáz oldalban fikcióval keverve, de számtalan korabeli forrás felhasználásával igyekezett lefedni Gyurkovics Tamás. Amúgy, ha már fehér foltok, a regénynek nemcsak az az érdeme, hogy Lugosi Béla életének eddig hiányos részeit kitölti – hanem az is, hogy regénytémává tette az amúgy igencsak regénybe illő színész életének történetét. Az, amit a filmművészet vagy a zeneipar már korábban meglátott Lugosiban, az eddig jórészt hidegen hagyta a magyar szépirodalmat – a prózát legalábbis, s lírában is inkább üdítő kivételeket tudok említeni (mint például Ferenczes István Drakula blues című címadó verse).

Gyurkovics Tibor Lugosi-regénye többféle igényt is kielégíthet: a számtalan forrás felhasználásával operáló regény viszonylag könnyen olvasható, szórakoztató formában nyújtja azt, amit egy klasszikus monográfiának jellegénél fogva nehezen sikerülhet: beavatni az érdeklődőt egy adott életút állomásaiba. A regénynek ez az erénye egyben a hátránya is: az olvasó a sokadik bukás jól dokumentált díszletei közt el-elfárad, elvész a rengeteg apró részletben, névben, helyszínben, s néha már jobban várja a színész sikerét, mint maga a főhős vagy akár a narrátor.

A sikerre azonban egészen a regény végéig várni kell: Gyurkovics szépirodalmat ír, regénye jóval több, mint forrásgyűjtemény, s a választott narrációs technikának, a második személyű elbeszélésnek köszönhetően egyszerre tudja kívülről, de mégis testközelből ábrázolni az amerikai filmcsillag életét, s filmszerűen fokozni az olvasói elvárásokat. A Lugosi kitalált titkárának, Zazinak (Zoltánnak) a szemszögéből megszűrt és folyamatosan átértékelt élettörténet amúgy sem nélkülözi a filmes megoldásokat, a teátrális gesztusokat: a flashback-szerű, Lugosi életének utolsó hónapjaival, illetve halálával induló történetszál az időben visszafele haladva göngyölíti fel az élete végén a horrorszerepekbe beskatulyázott, B-kategóriás filmekben bukdácsoló, morfiumfüggő Lugosi életpályáját. A különböző filmes és színházi szerepei, Lugosi házasságainak történetei, az amerikai filmgyártás aranykora, az Amerikába vándorolt, ott szerencsét próbáló magyar színésztársadalom, a magyar Hollywood szövevényes viszonyai is felsejlenek, de néhol megelevenedik a múlt is, Lugosi magyarországi életszakasza, a Tanácsköztársaság ideje alatt betöltött szerepe is – hogy csak a regény utolsó részében lépjen színre Drakula gróf, akinek lábai előtt hever a teljes Hollywood. Lugosi életéért, identitásáért vívott harcaként is olvasható így a regény, ezért nem véletlen a regény zárlata sem: Lugosi Drakulaként válik halhatatlanná.

Lugosi színészi pályájának különböző állomásai, bár kétségtelenül szövegszervező erővel bírnak és strukturálják a történetet, mégis csak a vázát adják a regénynek: az Akcentus ugyanis nem a dokumentumértéke miatt izgalmas olvasmány (vagy nem csak azért az). S nem is tekinthető pusztán dokumentum- vagy életrajzi regénynek. Ami kimozdítja ebből a keretből, az a titkár nézőpontja: a Lugosi és titkára közti viszony jellegét finoman adagolja Gyurkovics, így az olvasó arra kényszerül, hogy fejezetről fejezetre átértékelje a titkár szerepét a történetben, a színészhez fűződő viszonyában a sztárság iránti rajongás mibenléte is kitapintható. A regény Lugosi haláltánca is, igaz, Drakulához hűen a halálból táncol(tat)ja vissza magát Lugosi(t) az életbe, életének főszerepébe, s ahogy fejezetről fejezetre fiatalodik, úgy kap egyre nagyobb lendületet a regény ritmusa, úgy erősödik és tisztul a színész portréja – a regény első harmadának fáradt, pozőr Lugosija a siker kapujában elszabadul a könyv oldalain, egyre inkább uralja és irányítja a történetet: arca betölti a vásznat, ahogy titkárának életét is. Fölénk magasodik, ránk telepszik – mindezt úgy, hogy mégis megőrzi idegenségét és érinthetetlenségét. Lugosi úgy válik gyarlóságaival együtt mégis szerethetővé, hogy mindennapjainak testközeli ábrázolása ellenére is megőrzi lényegét: lényének mitikus vonásait. A regénynek sikerül rögzítenie azt a Lugosit, aki úgy játszott színházi és filmes szerepeket, hogy „nem csak alkatrésze” a színháznak, „hanem maga a színház. Egy homo teatricus, akiben komédia és tragédia, játék, rendezés, fény, zene, díszlet, jelmez, mesterség és művészet egyszerre ölt testet” (327.). A történet során finoman lebegtetett, a Lugosi akcentusából eredeztethető idegenség motívumát jól kiegészíti a titkár homoerotikus, ám mindvégig beteljesületlen vonzalma, rajongása: az idegenség és a rajongás motívumainak keveréke sajátos, hipnotikus erőt kölcsönöz a regény amúgy szikár nyelvezetének. És erre a hipnózisra szükségünk is van, ha meg akarjuk érteni vagy érezni Lugosi Béla kudarcainak és halhatatlanságának titkát. S hogy ez mi lenne? Valami olyasmi, ami Lugosi titkárának megfogalmazásában úgy hangzik: „Dehát akcentusunk van nekünk is, angolul magyar, magyarul meg amerikai. Mintha elvesztettük volna magunkat félúton” (22.).

Gyurkovics Tamás: Akcentus. Lugosi Amerikában. Kalligram, Budapest, 2022.

‍