.svg)
„At that Tower of Babel
they knew what they were after”
Patti Smith
Akkoriban a háború foglalkoztatott, vagy az se. Lesznek, akik azt mondják, nem eléggé. Persze, semmivel nem lehet eleget foglalkozni, ezt én mondom. Folyamatos elvágyódás uralkodott mindenkin. Sokat ültem tüzek mellett nyári estéken, abban volt valami megnyugtató.
Az ujjunk a gombon volt megint, kicsit úgy éltünk, mint 40 évvel korábban. Miközben semmi nem volt ugyanolyan, persze. Valami furcsa nyugtalanság, vagy inkább nyughatatlanság vett erőt rajtam időről időre, miközben állandóan fáradtnak és kiábrándultnak éreztem magam. A tehetetlenségi erő uralkodott napjaimon, minden kanyarban ki akart húzni az ülésből, kiröpíteni a szakadék fölé. Mintha csak azt sugallná, lássuk, mekkora pályát, milyen ívben, hol kötök ki. Miféle kövön roncsolódik szét a jövő. Vagy a múlt. Kinek a keselyűi, kinek a mája?
Miféle test hagyja el fölöttünk éppen, tesó, a neki rendelt pályát?
Akkoriban húzott a múlt és húzott a jövő, meghasadni látszott a jelen. Mintha senki nem azt mondta volna már, amit mondani akart, ahogy értette, aki bújt, aki nem. Megtanultuk, hogy minden mondat kisajátítható, ha van olyan, aki elhiszi. És azt is, hogy egyik sem, mert a mondatok mindig gazdát cserélnek – vagy nem, nem gazdát, inkább hordozót, edényt, cserepet, termőföldet. A mondatok, mint a gombák. Belakják a porhüvelyt, és elengedik spóráikat, hogy összezavarják a nyelvek vizét.
Pedig valamikor úgy tanultam, a mondatokat úgy kell csinálni, hogy többet elbírjanak maguknál, hogy megtelhessenek új anyagokkal, és elszabadulhassanak minden újraolvasáskor az entropikus űrbe.
Senki nem léphetett ugyanabba a folyóba, mint a másik. Senki nem tudta, hogyan kellene begyógyítani a sebeket. Senki nem tudta, kinek a tornyát építi. Nem voltak mondataink, amiket még megtanulhatnánk. Túl sok dologra kellett figyelni egyszerre. Senki nem értette már, amit lát. Próbáltam rutinokat bevezetni, stanzákat írni a kávé mellé, mint régebben, hébe-hóba sikerült. A világ, vagy amit akkor annak neveztünk, egyre kevésbé engedte meg a zökkenőmentes felzárkózást. Saját árnyékaink voltunk.
Akkoriban kezdtek megbolondulni az évszakok, a szelek, a vizek, a vulkánok. Vagy csak úgy tűnt. Nem igazán tudtam, mit is kezdjek a felelősségemmel, a viszonyaimmal, az álmaimmal. Nehezen aludtam el és nehezen keltem. Mindenki ideges volt kissé. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk. Esténként, amikor az eget néztem, ahogy vörösödik és kékül, elképzeltem, hogy ez ugyanaz az ég, amit évtizedekkel azelőtt, egy melegebb őszi napon bámultam, amikor még sokkal egyszerűbb, mégis, annál rettenetesebbnek tűnő álmok kísértettek.
