Leopárdminta

Ștefan Botiș munkája

Pusztai Rozi sebtében kötött, enyhén kócos, gesztenyeszín copfja álmatagon himbálózott jobbra-balra, amint a lány a kora reggeli napsütésben a park menti sétány hűs kockakövein mezítláb, magassarkúját jobb kezében hanyagul lóbálva lépdelt. A folyó felől a fák közé osonó, selymesen derengő pára higanyos valószerűtlenséggel töltötte be a levegőt, s Roziban is efféle érzés motoszkált, miközben az elmúlt néhány órát idézte fel. Zsigereiben még érezte az éjszaka émelyítő lüktetését, a két ismeretlen, egymást ízlelgető test izzását tánc közben, az egymás szájába lehelt cigifüst whiskyvel keveredő ízét.
A főútra kiérve eléje tárult az ébredező város nyüzsgése, s bár maga is belekeveredett az álmos, egykedvű arcok masszájába, és felpréselődött egy rekedtesen csilingelő, rozzant villamosra, idegennek érezte magát a zajos tömegben. Zsibbadt, keserű közönnyel nézte az elsuhanó homlokzatokat.
– Hol voltál? – fogadta apja szigorú hangja, amint belépett a cigarettafüsttől áporodott, szűk lakásba.
– Nem mindegy? – vetette oda Rozi, mintha észre se venné, hogy anyja is félbeszakította a mosogatást, s ketten mérték végig.
– Nem.
– Szórakozni voltam – lépett fölényesen a konyhába egy pohár vízért.
– Úúúgy? – nyújtotta el apja gúnyosan a szót. – Az esküvődre készülhetnél, ehelyett kurválkodsz.
Rozi megdermedt, egy pillanatig farkasszemet nézett apjával, aztán dühtől szikrázó, könnybe lábadt szemmel fordult sarkon, és hatalmas ajtócsattanás kíséretében viharzott be a szobába.
Feküdt párnába fúrt fejjel, összeszorított fogakkal, hosszú percekig ki sem nyitva szemét.
– Lehetnél vele megértőbb – szűrődött be a konyhából anyja engesztelő hangja.
– Mit kéne megértenem? Hogy valami képzelgés miatt lefújta az esküvőt, és most vigasztalhatatlan? Mindketten meg vagytok bolondulva! – csörtetett el apja dohogva.
Pusztai Kornél egy nyirkos, ködös, novemberi napon, nagynénje temetésén ismerkedett meg leendő feleségével, Jolánnal. Az eseményhez illő bágyadt szomorúság alól is átviláglott a nő parázsló egyénisége, mindent átitató, szertelen vidámsága, ami lebilincselte Kornélt, s amit évek múltán lányában, Roziban is örvendezve látott kibontakozni.
Találkozásuk különös időpontja gyanút ébreszthetett volna bennük, vélte később Jolán, dehát a szerelmes ilyesmire nem gondol, sőt, egyáltalán nem gondolkodik, csak lebeg, elhülyülve az émelyítő boldogságban, tette hozzá megadóan.
Első gyermekük születése előtt három nappal Kornél apjának koporsója mellett álltak, Rozi világra jövetelét pedig Jolán nagyanyja nem érhette meg, néhány nappal korábban távozott. Igaz, vén volt már és beteges, de a sokszor ismételt észérvek ellenére Jolánban horgonyt vert a megingathatatlan meggyőződés: átok sújtja a családot, ezért előzi meg szörnyű veszteség a kiteljesedés pillanatait.
Teltek-múltak az évek, az újabb gyermekáldás elkerülte a családot – a szándékosság kérdését tapintatos hallgatás övezte –, s a temetések sorának is hosszú időre vége szakadt, így a feltételezett átok emléke megfakult, beleveszett a családi tudattalan homályába.
Két évtizeddel később, mikor Rozi bejelentette eljegyzését, anyjában halvány, testén jeges leheletként végigfutó balsejtelem ébredt, de lánya ujjongását látva, hamar elhessegette magától a – muszáj volt belátnia annyi év távlatából – nevetséges gondolatot. Fel sem bukkant volna többé, hacsak egy reggel, nyár derekán lánya érthetetlen kedvetlenségének okát nem firtatja.
– Furcsa álmom volt – kezdett bele Rozi. – Egy nyirkos, őszi napon jöttem a tömbházak közt, és gyászindulót játszott egy fúvószenekar. Nem láttam őket, csak hallottam, mindent betöltött a zene. Előttem pedig egy nő ment...
– Szürke, leopárdmintás bundában, és bordó barettsapkában – fejezte be helyette a mondatot anyja elsápadva.
– Igen – lepődött meg Rozi, és kikerekedett szemmel várt magyarázatot.
– Ugyanezt álmodtam.
Álltak elhűlve, majd tanácstalanok lévén, mindketten tennivaló után néztek, elkeseredetten próbáltak megszabadulni a feléjük toluló gondolatoktól. Rozi emlékezett a rokonság által olykor emlegetett múltbéli furcsaságokra, de addig mendemondának, néhány szerencsétlen egybeesést eltorzító legendának tekintette őket. Most azonban kétely fogant benne, napról-napra növekvő embrió.
Az álom néhány naponta ismétlődött. Mikor úgy döntöttek, beavatják a családot, a hideg fejjel gondolkodók nyugtatni próbálták a két rémült nőt, de a szép számmal akadó babonások hátborzongatónak találták az egyszerre felbukkanó álmokat. Ahogy teltek a napok, egyre bénítóbbá vált a félelem, már a nyugtató szavak sem hoztak enyhülést. Végül Rozi megtört, felbontotta a jegyességet, és beleveszett a féktelen éjszakák egymásutánjába.
Csordogáltak a hetek, hónapok, beköszöntött a láthatárt és színeket elmosó, szűnni nem akaró esők időszaka. Szombat délelőtt a foszladozó köd nyirkos leheletében didergett a város. Jolán és lánya szatyrokkal megrakodva tartott hazafelé a piacról, a tömbházukhoz vezető, nedves avarral borított, szűk utcán haladtak. Jolán váratlanul megtorpant.
– A nő – motyogta.
Rozi értetlenül nézett anyjára, aki előrebökött fejével. Néhány méterre tőlük aprózva, óvatosan lépdelt egy nő, a számozást fürkészte. Szürke, leopárdmintás kabátot és bordó barettsapkát viselt. Felocsúdni sem volt idejük a meglepetésből, a szomszédasszonyuk tűnt fel a bejáratnál, széles mozdulatokkal üdvözölve az érkezőt. Mikor odaértek, ujjongva köszöntötte őket is, s lelkendezve mutatta be kedves barátnőjét, Ilonkát. Kolléganők voltak a hegyen túl. Néhány percnyi fecsegés után mindannyiukat betessékelte egy kávéra. Jolán visszakozott volna, de Roziban felébredt a kíváncsiság, kapóra jött neki a meghívás.
Kipirulva ülték körbe a konyhaasztalt, gőzölgő kávé fölött társalogtak, egyre oldódott a kezdeti feszélyezettség.
– Majd’ elfelejtettem mondani – csapta össze tenyerét hirtelen a szomszédasszony –, Ilonka is úrvölgyi.
– Hogy-hogy nem ismerjük egymást? – állt meg a csésze Jolán kezében.
– Kilenc éves koromban elköltöztünk – felelte mosolyogva a nő.
– Nem jár vissza?
– Nem igazán.
– Sokat változott az utóbbi években. Az utak aszfaltozottak, sorra nyílnak a panziók, de a táj még érintetlen. Érdemes odalátogatni.
– Apám bányaomlásban halt meg, anyám ezért nem tért vissza soha – magyarázkodott a nő. – Aztán már nekem sem hiányzott.
– Kevés olyan család akad bányászfalvakban, amelyik senkit sem veszített el omlásban – hümmögte Jolán együttérzőn.
A nő egyetértőn bólintott, aztán elgondolkodva hozzátette:
– Apámnak nem kellett volna ott lennie. Műszakot cserélt. Valaki az esküvőjére készült, aznap vágtak disznót. Ezt soha nem tudta megbocsátani anyám.
– Mikor történt ez? – kapta fel a fejét Jolán.
– ’57-ben.
– Maga Szurkos Iván lánya? – kérdezte elhűlve.
– Igen – lepődött meg a nő is.
– Apámék vágtak disznót – hebegte Jolán.
– Régen volt – mosolyodott el a nő, még mielőtt kínossá vált volna a csend.
– Régen.
Délután már csak néhány rongyos felhő kóválygott az égen, a tömbházak közt langyos napsugarak araszoltak. Anya és lánya szótlanul üldögéltek saját konhyájukban.
– Szerinted...? – szólalt meg Rozi bizonytalanul, de a folytatást elharapta.
– Most már igen – ölelte át anyja sugárzó arccal.


Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.