Legyen pillér a túlparton - beszélgetés Kontra Ferenc íróval

– Az álom hídja történetét, illetve történeteit egy mély háttérből ható, nem emberi szereplő formálja, legalábbis részben. Egy anyag, egy vegyi elem: az uránium. Aki nem olvasta a korabeli sajtót, annak mit kell tudnia erről ahhoz, hogy megértse a regényt?
– A véletlen úgy hozta, hogy a regény éppen megjelent, amikor a hivatalos nemzetközi szakértői bizottság végre közzétette a jelentését, amely felmérte, milyen hatással voltak a nukleáris töltetek az emberi szervezetre. Húsz évvel a bombázások után bárki elolvashatja. Többek között csecsemőhalandóságról, torzszülöttekről, daganatos betegségekről, nemzőképtelenségről esik benne szó. Egy nyolcéves háború után „irgalmas angyal” képében érkezett a végső, cinikusan arctalan leszámolás: 1999. március 24-én este 8 órától június 10-én hajnali 6 óráig bombázták Szerbiát a Merciful Angel nevet viselő hadművelet keretében, melynek során 2578 civil lakos, köztük 89 kiskorú gyermek vesztette életét. Az olvasónak egyébként előre nem kell tudnia semmit. A regényből mindenre rájön.
– A híd a különféle mitológiákban, kultúrákban igen erős misztikus tulajdonságokkal bíró (mű)tárgy. Ezt a hidat, az álmokét, úgy tűnik, fizikai valóságában a többi újvidéki híddal egyetemben ugyan el lehetett pusztítani, de a híd szelleme tovább élt a lebombázása után is. – Akik átélték a bombázásokat, pontosan tudják, hogy a hidak lerombolásának nem volt stratégiai jelentősége. Demonstratív ereje viszont annál nagyobb. Főleg amikor a város egyik jelképét pusztítják el. A regényem címe metafora: azt a helyet jelöli – a túlsó partot –, ahova a jövőnket, a lehetőségeinket, a további sorsunkat képzeljük. A város az európai kultúra emblematikus színhelye. A fizikai valóságtól nem is tudnék elvonatkoztatni, itt lakom harminchárom éve. Ott álltunk mindannyian azon a hajnalon, és néztük a híd hiányát. Odavonzott bennünket a robbanáspont, mint a mágnes. Az egész háborúban nem éltem át katartikusabb pillanatot. Még most is meg tudnám mondani, ki hol állt akkor, és ők is ugyanígy meg tudnák mondani. Összekovácsolt bennünket ez a mágikus jelenet. Ezért lett Újvidék regénye.
– Az újjáépített hídnak van-e hasonló mitikus ereje? – Felénk a Nobel-díjas Ivo Andrić Híd a Drinán című regénye óta van igazán kitüntetett szerepe az irodalomban a hidaknak, ne feledjük azonban, hogy ebben a kulturális közegben a hídhoz kötődő hiedelmek, folklórelemek még régebbiek. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden pótolhatatlan, amit megsemmisítenek. Mára inkább a rakpartnak nőtt meg a jelentősége, ahol annak idején az egész város összegyűlt, ezt szépen kiépítették, parkosították. Stevan Aleksić 19. századi szerb festő A béke angyala című festménye nyomán, az Outings Project keretében készült óriásplakát az újjáépített híddal szemben, egy emeletes ház homlokzatán látható. Amikor felkerült, az volt az igazán felkavaró élmény.

– Feltűnt, hogy a könyvedben bemutatott közegben – időben és téreben – felszámolódott az, amire a gazdasági megfontolásokból háborút kívánó délszláv elit eszmeileg rátelepedett: a nemzeti hovatartozás fontossága, mondhatni szentsége. Ez a valóságban is így van? – A regényemben a becenevükön szólítják a szereplőket. Nincs benne dátum és földrajzi név sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne ráismerni a helyszínre vagy ne lehetne azonosítani a figurák nemzeti hovatartozását, túlságosan leegyszerűsítené az identitásképleteket, ha kimondanám, ki milyen nemzetiségű – a nemzeti hovatartozás kimondása mindig magával vonzza, hogy sztereotípiákban gondolkodjunk. Ezt el szerettem volna kerülni. A regényem nem erről szól. Egyébként a mai valóságban a politikai csőd és az elvándorlás háttérbe szorította a megkülönböztetés intenzitását. Ugyanazzal a vonattal-busszal, együtt utaznak el innen. A Vajdaságban elhíresült „magyarverés” fogalma is halványul. A térség kiürül. Nemrég egy elitnek számító gimnáziumban jártam, ahol csodálkozva figyeltem fel arra, hogy a magyar és szerb gyerekek angolul diskuráltak, ugratták egymást, és azt állapítottam meg, hogy bizony ez már nem alapfokú nyelvtudás. Aztán meg is erősítette a tanáruk, hogy anyanyelvüktől függetlenül, sokan már a gimnázium utolsó évében felsőfokú nyelvvizsgát tesznek, mert a skandináv műszaki egyetemeken ez is felvételi követelmény.
– Tehát az is valóságos, hogy a regényben központi helyet kapó fiatal korosztály legfőbb célja:el innen?
– A legfrissebb statisztikai adatok szerint a 18 és 28 év közötti fiatalok negyven százaléka távozik az országból.
– Akik nem terveznek lelépni, azokon az elidegenedés uralkodik el. „Azt hittem, itt majd idegen leszek, holott otthon voltam az” – mondja egy szereplő, aki elhagyta szülőföldjét. Vissza lehet-e otthonosodni valaha egy olyan traumatikus esemény(sor) után, mint amilyen a város bombázása volt? – Az „idegen” mindig kontextusfüggő. Ronin mellett Zubáj a regényem másik emblematikus figurája. Kiközösítették, mert irigyek voltak rá, nem úgy élt, mint a város szélén a többiek. De voltak ötletei, hogyan boldoguljon, ezt azonban egykori osztálytársai meghiúsították. Külföldön feltalálta magát, az apja is vendégmunkás volt, már gyerekkorában megtanult németül. Az övé igazi sikertörténet, ezt onnan tudjuk, mert magának az írónak mondja el. Fontos megemlíteni, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő maga az író, aki gyakran beszámol arról, hogy hol tart ennek a regénynek a megírásával. A kész fejezetekből nem szól ki, nem is fűz hozzájuk magyarázatokat, azok már készek, de amin éppen dolgozik, vagy személyes gondjai vannak, ott a megírás körülményei is érdekesek. A saját osztálytársairól ír. Ez az eseményszál, a négy barát története csak érintőlegesen kapcsolódik a bombázásokhoz, sokkal inkább a rivalizálásról és az emberi gyarlóságokról szól. Az, ahogyan Zubájt megalázták és tönkre akarták tenni, talán a regény egyik legdrámaibb jelenete. Sikerült mégis maga mögött hagynia ezt a süllyedő világot, és megkönnyebbülten meséli a telefonban az írónak: „Azt hittem, itt majd idegen leszek, holott otthon voltam az.” Azálom hídjának szereplői racionálisan építik fel saját külföldi identitásukat, hogy ott ne legyenek „idegenek”. Keményen tanulnak, eleve úgy indulnak el, hogy tudják, hol lesz majdani otthonuk. Megérdemelnek egy nagyságrendekkel jobb életminőséget, minden képességük, adottságuk megvan hozzá.
– Rendkívül szimpatikus szereplőd, Ronin albínó. Úgy tartják, az albinizmus szerencsét hoz, bár nem magukra az albínókra – szellemeknek, két lábon járó varázsszernek tartják őket sokfelé a világon. Van-e ennek valami ómenjellege a regényben? – Roninnak számos jóslata beválik: ilyen a „kifehéredtek ti is”, ami csak később nyeri el a regényben az igazi értelmét, ugyanis az uránium hat úgy a természetre, hogy minden kifehéredik tőle – furcsa volt látni, hogy az egyébként lila virágok mind fehér színűvé változtak a bombázás után. Ronin tettei ómenjellegűek: egy gigantikus kollázst rak össze lakása falán azoknak a fotóiból, melyeket a hozzátartozók adtak le a gyászjelentésekhez, ahogyan errefelé szokás – ő amúgy a helyi újság fotórovatának munkatársa. A portréikból az ablakából látható tájképet kollázsolja össze a híddal együtt, amit lebombáztak. Tehát a művészet nyelvén is elmondja, hogy „így végzitek ti is”. Ő is ugyanolyan naturalista körülmények között, szén-monoxid-mérgezésben hal meg, mint Zola, aki éppen megírta az igazságtalanság nyílt levelét Vádolom! címmel. Ronin ómenje pedig az volt, hogy egy vizuális vádiratot készített – végső soron ő is ebbe halt bele.
– Ronint meglehetősen gyorsan, már az első rész végén felszámolod. Aztán több más szereplőt is. Olyanokat, amelyek a hollywoodi filmváltozatban mind túlélnének. Ha valaki filmet készítene a regényből, mennyire várnád el tőle a történethűséget? – A regény utolsó oldaláig úgy emlegetik Ronint, mint a híd szellemét, idézik, mint bölcset, a kirekesztett és meg nem értett művészt, akinek csak a halála után kerülnek a falra a rajzai – valóságos urbánus legenda volt. Számos további szereplő esetében inkább az marad meg az olvasó emlékezetében, hogy miért és hogyan haltak meg. Némelyik halálnem szerintem van olyan durva, hogy még a hollywoodi filmesek sem vállalnák be. Egy regényt sosem lehet a terjedelme miatt áttenni egy az egyben egy másik műfajba, ezt tudomásul kell venni. Nem vágyom hollywoodi babérokra, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy jó dramaturg filmre, színpadra tudná alkalmazni, és igen, van olyan sűrű a történet, hogy azzal együtt.
– Új regényed úgy regény, hogy közben novelláskötetként is lehet olvasni, igaz, nem annyira markáns a többszálúság, mint előző kötetedben, az Angyalok regényében. Ennek trendi, technikai vagy esztétikai oka van? – Az Angyalok regényében is megvolt a közös nevező, függetlenül attól, hogy különböző évszázadokban is játszódnak az egyes történetek. De a térkép, a Fibonacci-sor képlete éppúgy ott volt az indító fejezetben, ahogyan az új regényben. Ott a számmisztika, az alkímia, a véletlenek és a lélektan mindmáig megfejtetlen tünetei kötik össze a mába torkolló eseményeket. Az új regény a feléig egy-egy szereplőnek ad alkalmat a bemutatkozásra, aztán a végén kiderül, hogy mindenki az orvosnak meséli el a történetét. Nevezhetjük ezeket novelláknak, de ha nem ebben a sorrendben olvassák őket, akkor nem értik meg a cselekményt, nem jön ki a Fibonacci-sor, és azt sem tudják meg, hogy ki kicsoda, ki kinek a gyereke stb. A második résztől már olyan mértékben összefonódik a cselekmény, hogy a jelenetekben is együtt szerepelnek, sokszereplős dialógusok vannak. Akik nem folyamatosan olvassák a két nemzedék közös történetét, azok előtt az sem lesz világos, hogy éppen a felezőpontnál billen át a regény a jelenbe. Az irodalmi trendek sohasem foglalkoztattak, olyannyira, hogy teljesen hidegen hagy, „trendinek” tartják-e, vagy éppen ellenkezőleg.
– Miközben minden történet ugyanabban a buborékban helyezkedik el, hogy ne mondjam: párhuzamos világban. Nemcsak a szereplők, de az épített környezet – mint például a központi szerepet játszó gyermekkórház, amely nem is gyermekkórház – is mintha egyféle elérhetetlen szomszédságban lenne a mi világunkkal. Vagy rosszul értelmezem: elérhető, csak nem mindenki számára felfogható? – Az épített környezetnek fontos szerepe van a regényemben. Ha nem látnám ma is nap mint nap a gyermekkórházat, magam sem hinném, hogy létezik ilyen „felhő”, azaz zárt világ. Amikor ezt a részt írtam, a saját unokaöcsémet faggattam, hogy nyolcadikos létére miként közlekedik a virtuális világban. Sok mindent elmagyarázott, amit még én is képes voltam felfogni, sőt az irányát is értettem, de amire a legifjabb generáció képes ugyanebben a valóságban, szerintem már nem fogható fel mindenki számára. A végkifejlet azt sugallja, hogy a regény gyerekhőseivel nemcsak én találkoztam, hanem „mindannyian”, ez már nem a bombázások ideje. A bűneseteket sem mindig lőfegyverrel követik el, még csak vértócsákban sem kell tocsogniuk azoknak, akiket valamilyen trauma ért. Innentől már nemcsak újvidéki szindrómáról beszélhetünk. Azt hiszem, pontosan fogalmaztál: a regényem egy nem mindenki számára egyformán feltáruló és felfogható világot hoz közelebb az olvasóhoz. Amelynek része a tragédia, de része a feloldozás is, mert az író ezt éppen így tervezte: az álom hídjának legyen két pillére – a másik a túlparton, ahol a feloldozás lakozik.


Kontra Ferenc József Attila-díjas író, költő, műfordító. 1958-ban született Darázson, az egykori Jugoszláviában. A középiskolát Pécsen, a Nagy Lajos Gimnáziumban végezte 1977-ben, a szegedi JATE-n diplomázott 1982-ben, majd Brisbane-ben fordítóként dolgozott a University of Queenslanden. 1987-91 között az Új Symposion irodalmi szerkesztője, 1991–2001 között a Magyar Szó kultúra rovatának szerkesztője, majd a napilap Kilátó című irodalmi mellékletének szerkesztője volt. Munkái német, angol, francia, lengyel, román, bolgár, horvát és szerb nyelven is olvashatóak. Legújabb műve Az álom hídja címmel jelent meg tavaly a Magyar Napló kiadónál, a regényért megkapta a Magyar Művészeti Akadémiától Az Év Legjobb Könyve díjat.