Labirintusok

Fotó: Szabadi Péter
Jól tudjuk, labirintus a szív, az elme, a test, csak a világ, a bennünket körülvevő világ akar minduntalan színházként megnyilatkozni. Mindegyre titkolni kívánja, hogy igenis barlang, sötét verem, bunker, siralomvölgy, átmenet, tranzitzóna, tehát letisztult változataiban: labirintus, amelyből csakis felfele nyílik igazi kiút, mint azt már Daidalosz óta elég pontosan tudjuk.
A labirintus az elme (visszatükröző gesztusa és) válasza a világra, a szív legalábbis magyar nyelven külön szót használ erre: útvesztő.
Az erdélyi magyar zenés színpadon az átélés és távolságtartás, az elme és a szív kettőse egyszerre építi fel azt, amit jó kétszáz éve A varázsfuvolaként ismer a nagyérdemű1.
A Kolozsvári Magyar Opera teszi mindezt Tompa Gábor rendezésében, Selmeczi György vezénylésével, új librettóval, melyet Szőcs Géza és Selmeczi György fordított, újított fel, hogy mai nyelven szóljon a mai nagyérdeműhöz.
A rendező számára egyértelmű, hogy Mozart zeneműve aktuális, a mai világnak, világról szól, miközben olyan elemeket is tartalmaz, melyek kétezer vagy akár négyezer (hatezer) éve hatnak termékenyítőleg az irodalomra, zenére, előadóművészetre egyaránt. A szakirodalom általában az Íziszhez és Oziriszhez kapcsolódó misztériumokat, az eleusziszi misztériumokat és az orfikus tanokat szokta felemlegetni A varázsfuvola szellemi forrásvidékének (a szabadkőműves utalások mellett). Akárcsak e misztériumoknak, a kolozsvári előadásnak is vallott és vállalt célja a beavatás és a felemelés, a megtisztulás.
Mindez már Tompa Gábornak a műsorfüzetben olvasható gondolataiból is kiviláglik, ám az előadásban még inkább tetten érhető, csakhogy a beavatásig hosszú az út nézőnek, főszereplőnek egyaránt…
Mai történet A varázsfuvola.2 Az első percekben az elmúlt „médiaszínházi” évad legfontosabb eseményei villannak fel, koronavírus, szobordöntögetések, fegyverek, erőszak, koporsók százai. Amíg az elmúlt esztendő képei pörögnek, mögöttük felvillan Tamino (Erdős Róbert) görnyedt, talán a vetített világ súlyától meggyötört alakja. A vetítés végeztével már a „fényben” látjuk a főszereplőt, jelzett kórházi környezetben, a Hófehérke-történet férfi változatában, ahol csodálatosmód életre kel, de nem üvegkoporsóból, hanem a járványügyi, egyszemélyes sátorból, amit Romániában a költői hangzású „izoletta” („izoletă”) névvel illetnek. Tamino új élet, új feladat kapujába jut el, ám egymást érik a kísértések. Először az udvarhölgyek környékezik meg, aztán a herceget lánya megmentésére buzdító Éjkirálynő is. A hős ifjúra, a mindenkori „hercegre” folyamatosan veszélyek leselkednek. Az igazi próbatétel mégis az, amikor Sarastro világába lépve kell lelkierőről és tiszta szívről egyaránt bizonyságot tennie. Neki sikerül, ám a rendezés is jelzi, hogy a díszletek által sugallt bunkervilág labirintusában, annak szürke falai között nem csak a szentség lakozik, de a bűn is, amelyet amolyan Grál-lovagként, Galahadként, Rómeónál is naivabb Rómeóként csakis Taminónak sikerül elkerülni. Bölcsesség, avagy szent révület kell hozzá, hogy Pamina (Gebe-Fügi Renáta) és Papageno (Sándor Csaba) „románcát” ne érzékelje – hiszen messzehangzik.
A szent és a profán közötti mezsgyén játszódik, a kettő között egyensúlyoz az előadás, nagyonis mai világot tárva elénk. Az üzleti világ szereplői, akárcsak az udvarhölgyek, felszínesek és ridegek – de a színészi teljesítmény éppen ebben rejlik, hogy a kétdimenziósra csupaszított, leegyszerűsített jellemeket mégis sikerül élettel telítve megjeleníteni. Az Éj királynője (Vigh Ibolya) a mai vezető politikus alakját hozza elénk, Monostatos napjaink sötét alakjainak egyike, alázatos erőszaktevő, Peti Tamás Ottó e kettősséget, a gonosz oldalán álló lény önhitt-bizonytalanságát egyszerre tudja érzékeltetni, apró megtorpanásokkal, gesztusokkal, a prózai szövegben alkalmazott hangsúlyváltásokkal.
Papageno alakja éppen a mozdulatlanság (a köznapi, a kisember számára ritka) perceiben kap igazi mélységet, a tekintet izzása a meggyötörtséget, a jó és a rossz benti harcát ilyenkor adja át. Pedig e ritka pillanatokban Sándor Csaba nem is tekint a közönségre, csak valahová, túlra, a szó szerinti és a szimbolikus értelemben vehető díszletek mögé.

*

Mégsem véletlen, hogy az előadás egyik kulcsmondatát éppen Papageno, a közember mondja ki, játssza el. Csak, ha bűneinktől, hazugságainktól elszakadunk, csakis akkor szabadulhatunk fel, csakis így szabadulhatunk meg az álarctól, a járványügyi maszktól, amit Papageno a bűnök megtagadása után vehet le végre. A maivá tett Varázsfuvola különböző labirintus-szintjeinek ez az egyik középpontja.

*

A jó és a rossz közötti sávon, mégis a jó oldalán helyezhető el Sarastro, aki fausti megjelenés és formátum, Köpeczi Sándor alakításában. A visszafogottság, kimértség és a szinte „mozdulatlan” mozgások köpönyege alól minduntalan előbukkan – a kudarcok és fájdalmak nem a pokol mélyebb körei felé vezették, de a segítő szándék ösvényére. És – egy keresztény misztérium cerebrálása felé. Az előadás díszletelemei a zárójelenetben, éppen a misztériumot levezető Sarastro munkálkodásának köszönhetően formáznak hatalmas keresztet, a rendezői szándék és értelmezési irány is itt a legegyértelműbb.
Miközben a kettősség, mondhatni fausti módon az előadás egészét jellemzi, bár inkább beszélhetünk többértelműségről. A hatalmas díszletfalak egyszerre jelzik a labirintust, az atombiztos bunkert, vagy akár egy szentély belső terét, azonban e falak gyakori mozgatása, elmozdítása az egész előadás dinamikáját is meghatározza. Minden biztosnak, bizonyosnak tűnik, de még ez a falanszter-világ is állandó mozgásban van. Mintha az előadás a gyors színváltásokkal is jelezni kívánná: ez nem a világvége, a jó győzedelmeskedhet. Elszántság, erő, hit kérdése. Talán. Ha van hallásunk érzékelni a gyermeki ártatlanság szólamait – hiszen a varázsfuvolát csak nehézségek árán összeillesztő Tamino is elveszett volna nélkülük napjaink sokdimenziós labirintusában.

Kolozsvári Magyar Opera. Wolfgang Ama­deus Mozart: A varázsfuvola. Opera két felvonásban. Szövegkönyv: Emanuel Schikaneder. Fordította: Selmeczi György és Szőcs Géza. Rendező: Tompa Gábor; vezényel: Selmeczi György. Szereplők: Erdős Róbert, Sándor Csaba, Köpeczi Sándor, Vigh Ibolya, Fülöp-Gergely Tímea, Barabás Zsuzsa, Veress Orsolya, Peti Tamás Ottó, Kolcsár Katalin, Sipos Endre, Sándor Árpád, Bálint Zsuzsánna, Kerekes Mária-Magdolna. Díszlettervező: Carmencita Brojboiu; jelmeztervező: Lucian Broscățean; koreográfus: Jakab Melinda; a díszlettervező munkatársa: Bocskai Gyopár; karigazgató: Kulcsár Szabolcs; hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre; korrepetitor: Incze G. Katalin, Horváth Zoltán; Nagy Gergő; ügyelő: Szabó V. Beáta; súgó: Kondrát Bea, Kostyák Júlia; a rendező munkatársa: Venczel Péter; videó: Radu Daniel; fotó: Szabadi Péter; pirotechnika: Ledniczky Béla – Belloni.Közreműködik a KMO ének-, zene- és balettkara. Fellépnek Kolozsvár Magyar Gyermekkórusának tagjai. A gyermekkar vezetője: Kálló Krisztián.Jegyzet:1 A Varázsfuvoláról mint zeneműről Jakabffy Tamás írását olvashatják lapszámunk Amplitúdó rovatában.2  Melyet a rendelkezésemre álló eszközökkel nem zenés színpadi előadásként, csupán színháziként elemzek.