Call me Ishmael.
A te neved pedig legyen Kvikveg. Például.
Az újvilági bárd szójátéka, hogy én
Manhattoe kavicsos csücskéről jöttem
szögletes-falfehéren,
te pedig vinklit hírből sem ismerő
tetovált kannibál vagy Rokovokóról,
ami szintén sziget, a koponyád beltengerén.
És az is lehet, hogy te vagy a mesélő
és
én
hallgatlak.
Énekeljünk, barátom, kormos szájjal:
Álmomban áll ötven éve
hét nagy cédrus,
árnyékukban gugyit nyakal
hét kis jézus…
Messziről érkeztünk a túlról nézve
erdőn inneni nagy kikötőbe,
hol az édesvizet metszett pohárban,
a sósat vásznon kínálják
dagadó képzeletű piktorok.
Engem forró, venyigehátú dombokról
hordott ide a szél,
téged vasbelű sziklaodúból
vájt ki s vetett szárazra a zajlás
itt, ezen a téren,
ahol hajdan – vagy a jövendőben –
kitömött bálna tátotta száját
a nagytemplomra,
lamantincsordák andalogtak a korzón,
sirályhó hullt
ünnepi kockakövekre.
Megbízónk nem volt,
talán a történelem.
Egymásban, egymást:
ennyiből raktuk a bizalom világítótornyát
vidáman, dalolva egyre-sokra,
reggeltől délig, -utántól estig,
Szent Györgytől Mihályig,
római színtől eszkimó-világig.
Horgadt is szépen fölfelé,
Úrnapja előtt olykor az eget verte.
Kellett az állás,
mert erősen rengett a rög a lábak alatt.
Az én busa dombhátaim arra,
a te nyájbűvölő hegyeid amarra csúsztak,
elegáns irónnal rajzolt
taktikus tektonikák mentén.
Voltak felszálló vidékek,
vándorgalambként tovatűnők,
lidércfényes, süppedő vidékek,
fél- vagy alvilági tájak,
ha épp úgy hozta a térképi tollcsapás.
Aztán voltak olajfolt-vidékek,
holt tengerek színén
súlyosan szétlebegők.
És
volt
Moby Dick:
a mi ígéretünk hullámhasogató
földje.
A kikötőben most is nagy a sürgés.
A tér déli oldalán árusok kínálnak hársfás utcát,
kapualjat, szószéket, gyümölcsöst,
boldogasszonyt, lovasszobrot,
férfit, nőt, kereszt- és családnevet,
mindent, mi meg- vagy átnevezhető.
Odaát, a szél alattin tükör a tenger,
tudod, barátom, amelyben magunkra lelhetünk.
Itt vannak mind, akiket hívtunk
és azok is, akiket nem,
de képmásunkra vettettek s szöktek szárba
s mi az övékére:
partbólszakadt rokonság
kinek szoros kinek tág
lábra kel a kockakő
feje nő és karja nő
síppal csonttal menetel
vállán gólya kelepel
magyar martalócok,
román lókötők,
Szászföld kalózai,
bolgár banditák,
székely haramiák,
zsidó betyárok,
tatár gégemetszők,
örmény zsiványok,
orosz útonállók,
fehérlófiák!
Méz, pitypang, tej,
pince, rántott hús, savó, homok,
bor, tubarózsa, bejgli illata
száll ránk áldás gyanánt a
világító-templom-torony tövén.
Belepjük a teret minden irányban,
rátapadunk antik,
modern épületekre,
arcokra.
A föld sója!
Sorakozik a legénység.
Horgonyt fel!
Vitorlát bonts!
Kormányos, tartsd az irányt!
Matrózt az árbóckosárba!
Rikolts, fiú, ha ott fúj
szemed rózsabogarában!
Hej, tenger gyomrát kiontó
templomnyi árny,
könyörgünk hozzád,
mondd, te jársz erre,
te rajzolod újra meg újra
boltíves fejeddel
a világtenger térképét?
Mondd,
te
mentél
át
a vízen?
Szélcsendes idők járnak, barátom.
Bejártunk hetedhét óceánt,
az üvegtengerszemen is túl,
ahol a naphal túr,
s még azon is túl,
közben el-elfeledtük, mire vadászunk,
félrenéztünk,
telő hold alatt fogyó partokon
sáraranyban dagonyáztunk,
észre se vettük,
hogy elnyel minket a tér-képre festett cethal,
azt egy másik,
és így tovább, mind egy szálig,
ördög vigye a fel- s alföldi piktorokat...
Hej, meginnék veled egy pohár édes vizet,
metszett pohárból,
de hol van már a biztos rév,
elkockáztuk a vámon.
A hajó egyre kisebb,
körénk nő a tenger.
Hiába szextáns, szélrózsa,
nem hágtunk asszonyt indulás előtt,
hiába...
Nem is tudom, délidőben
fény törik szemünkben
vagy az árbóc.
Üldögélünk a sórágta fedélzeten,
szemben velünk a fehér bálna,
ő is fáradt, fogyóban, akár a fény.
Nézzük egymást,
szemgolyóink gurigáznak a deszkán,
szemgolyói sodródnak a felszínen,
ahogy a győztes cethalhéjak ringanak
kint, kijjebb s még,
koponyáink beltengerében
az örökké odébb lebegő
otthonos sziget.
Énekeljünk, barátom, csontos szájjal:
Álmomban áll ötszáz éve
hét nagy bástya,
árnyékukban gugyit nyakal
hétszer hétszer hétszer hétszer hét kis árva…