Közel kerülni a semmihez

Fel van készülve a világunk egy nemzetek fölötti kiberbiztonsági összeesküvésre? Mire van szükség egy államelnöki kampány megnyeréséhez? Meg lehet menteni egy tönkrement házasságot? El lehet fogadni egy halálos betegséget? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesíti olvasóját Michel Houellebecq legújabb, 2022-es, magyar nyelven pedig 2023-ban megjelent nagyregénye. Mint az előbbi hevenyészett témakatalógus is mutatja, a kötet azért tarthat számot sok-sok olvasó figyelmére, mert a gazdagon kibontott, izgalmas főszereplők és mellékalakok sokaságát mozgató cselekményben egyszerre találkozhatunk mai, aktuális politikai, társadalmi, gazdasági, etikai kérdésekkel és egyetemes jellegű tapasztalatokkal, az irodalom nagy témáival. Az európai demokráciák közeli jövőbe (2026–27-be) vetített problémái, az informatikai csúcstechnológia kihívásai és az azzal való visszaélés dilemmái, a midlife crisis, a kiégés és az erre adott new age-stratégiák kérdései elsősorban a mai, késő modern társadalomba vetett embert (azon belül a társadalmilag tudatos, s a világhoz elsősorban intellektuálisan viszonyuló egyént) szólítják meg, míg a főhős személyiségén keresztül átszűrt emberi tapasztalatok és a köré épített társas viszonylatok egy nagy ívű bölcseleti hagyományba illesztik a művet. A közeli jövőbe tekintő, mérsékelten kreatív spekulatív fikció álcájából lapról lapra egy mesterien megkomponált, 20–21. századi történelmi, filozófiai reflexiókat összegző, mégis klasszikus formájúnak mondható lélektani és családregény bontakozik ki, középpontjában a semmi megtapasztalásának kérdésével.

Miképp a semmi képzetét és hangalakját jobban előtérbe állító (ám a ’megsemmisíteni’ jelentésű anéantir igét a passzív történés felé toló) magyar címválasztás, úgy a regény első mondata is erre utal: „A november végi-december eleji hétfőkön néha olyan érzése támad az embernek, főleg, ha egyedülálló, hogy a halál felé vezető folyosóba érkezett. A nyári vakációnak emléke sincs már, az újév pedig még messze van – szokatlanul közel kerülünk a semmihez” (7.). Akár egy jól sikerült játékfilm első néhány snittje, a cselekmény elindítását felvezető elbeszélői reflexió magában hordozza a történet végkifejletét. S miképp a regényszövegben a legkülönfélébb pillanatokban bukkan fel a címbe emelt kifejezés (214., 228., 241., 299., 332., 601., 658., 667.), a párhuzamosan futó főbb cselekményszálak révén újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagodik a semmivé válás képzetköre – szó van kereskedelmi hajók, földfelszíni objektumok fizikai elpusztításáról, adatok eltüntetéséről, közéleti-politikai értelemben vett megsemmisülésről (vagy annak lehetőségéről), s persze az ember elemi tapasztalataként értett halál jelenlétéről.

Egyetlen példát kiemelve: a szerző által jól adagolt természet- és tájleírások is gyakran a szereplők egzisztenciális helyzetét, viszonyrendszerét tükrözik vissza, romantikus módon önmagukon túlmutató jelentéssel gazdagítva egy-egy látvány, észlelet finom összefoglalását. (Ez utóbbi, leíró jellegű szövegrészek sokkal jobban működnek, mint a regény szinte egyetlen gyenge megoldásának tartható álomleírások, melyek a főhős, Paul helyzetét és lelkivilágát igyekeznek – meglehetősen didaktikusan és gyakran untatóan – érzékeltetni.) A kora újkori kárpitok restaurálásával foglalkozó, magába forduló mellékalak, Aurélien (a főszereplő, Paul Raison rég nem látott öccse) felbukkanása közepette ékelődik a narrációba a következő leírás: „Nagyon halványan, de már érződött a tavasz lehelete, volt valami lágyság, édesség a levegőben, és ezt a növények is megérezték, nyugodt szemérmetlenséggel vetkezték le téli védőrétegüket, és mutatták meg zsenge belsejüket, márpedig ezzel kockázatot vállaltak ezek a fiatal levelek, mert egy hirtelen jött fagy bármikor megsemmisíthette őket” (332–333.). A természet feléledését megszemélyesítő – így emberi, egzisztenciális keretbe helyező – leírás nemcsak Aurélien jóval későbbi tragédiáját, öngyilkosságát (469.) vetíti előre, de jelzi az olvasónak, hogy a legfontosabb cselekményszál, Paul és felesége, Prudence kapcsolatának reményteljes átalakulása, egy elsivatagosodott házasság jobbra fordulása is éppoly törékeny léthelyzet, mint egy dunántúli mandulafa virágzása a kései télben.

A regény első lapjain még nem lehetünk biztosak benne, hogy ki lesz (vagy kik lesznek) a Megsemmisülni valódi főhőse, főhősei: az ismeretlen, szélsőséges politikai csoportoktól származó kifinomult fenyegetéseket értelmezni kénytelen informatikusok és állambiztonsági szakemberek; az államelnöki kampányra készülő (egyébként hackerfenyegetések tárgyává váló és karakterisztikus, szórakoztató megnyilvánulásokkal jellemezhető) gazdasági miniszter, Bruno Juge és csapata; vagy épp a történet legelején bekövetkező szélütése után rövidesen Saint Joseph-i házában lábadozó egykori titkosszolgálati vezető, Édouard Raison (Paul édesapja). Miután az olvasó (nagyjából a 22–23. oldalon) realizálja, hogy a gazdasági miniszter közvetlen bizalmasaként dolgozó adófelügyelő, Paul Rai­son válik a cselekményszálakat összefogó főhőssé, kétféle (nevezzük így: „világépítési”) folyamatnak lehet tanúja Houellebecq mesteri tolmácsolásában.

Az egyik folyamatot a történések metaforikus összekapcsolódásának nevezhetjük – nevezetesen azt az eljárást, hogy a párhuzamosan futó történetszálak (egyszerűsítve: az informatikai támadások állambiztonsági kezelése [1]; az államelnöki kampány [2]; Paul magánélete, családjához és legfőképp feleségéhez, Prudence-hez fűződő viszonya [3]; végül: Paul rákos megbetegedése [4.]) áttételes módokon alakítanak ki kapcsolódási pontokat a regényen belül, s mindez alkalmat ad a főhős személyiségének árnyalt bemutatására, illetve különböző olvasási módok, műfaji jegyek vegyítésére. A kibertámadások hatókörének és vizuális motívumainak, valamint Éduard Rai­son korábbi titkosszolgálati búvárlatainak homályos összefüggése a főhősnek a nemzeti és világpolitikai aspirációkhoz való viszonyát mutatja meg (jóllehet ez a szála a történetnek nem fejlődik bűnügyi vagy kémregénnyé); a csúcstechnológiával visszaélő titokzatos politikai mozgalom (vélt vagy valós) szélsőséges nézetrendszere metaforikusan Paul feleségének a wicca vallás iránti vonzalmával, Cécile nevű húgának a dogmatikus katolicizmusával és Hervé (Cécile felesége, Paul sógora) szélsőjobbos aktivista múltjával kapcsolódik össze – voltaképp egy-egy alakváltozatát, kortünetét mutatva meg a késő modern társadalom kizökkentségének, diszfunkcionalitásának. Bruno és Paul kollegiális kapcsolata a szakmai, diplomáciai lojalitás és a barátság nehezen összehangolható voltát és még ennél is hangsúlyosabban a főhős ambícióhoz, az emberben eredendően benne rejlő érvényesülési vágyhoz fűződő felemás viszonyát viszi színre. A talányos személyiségű apa, a regényben literálisan szóra bírhatatlan, verbális képességeit elvesztő Éduard Raison és fia kontemplatív együttléteiben a saját halállal való szembesülés lépéseit érhetjük tetten.

A regényvilág kiépítésének másik erőteljes és Houellebecq-re jellemző eljárása az ironikus narráció. A regény arányait és ambícióját szemlélve a Megsemmisülnit könnyűszerrel tarthatnánk telivér realista nagyregénynek, nem is kevés joggal. A részletgazdagság, a komótos előadásmód, a társadalomkritikus attitűd és a kötet tradicionálisnak ható formai jegyei éppúgy levezethetők a klasszikus realista regényhagyományból, mint a fő- és mellékalakok által megtestesített jellegzetes embertípusok. A hétköznapinak nem mondható, de szakmájából adódóan szürke főhős személyisége plasztikus, míg a fontosabb mellékalakok és epizodisták, alkalmi rezonőrök karakterisztikusan elrajzoltak – mint a Bruno Juge csapatában dolgozó túlhajszolt és maximalista politikai tanácsadó, a komikusan megjelenített orvosok vagy épp a sátánian gonosz és irritáló balos újságíró, Indy (Aurélien felesége). Végül, a cselekményes részeket körbeölelő (gyakran a jelenetezést is hosszasan feltartóztató) eszmélkedő, analitikus jellegű narratív betétek a lélektani és társadalmi regény legszebb hagyományait idézik föl – a főhős, Paul világát totalitásként láttatja a mű, gyakorlatilag alig van olyan részlete a regényszövegnek, mikor az elbeszélői szem „elhagyná” főhősét. (Ezek azonban ritka jól sikerült epizódok: ilyen, amikor a fél életét háztartásbeliként leélő, kényszerből állást vállaló Cécile-t látjuk szomorúnak élete első igazi „munkanapja” után; vagy azok a részek, amelyek Aurélien és a nyíltszívű bevándorló ápolólány, Maryse tragikusan rövid szerelmét mutatják be.)

Mindazonáltal a regény efféle valóságigényét nem csupán az élet hétköznapiságával ellenkező, meghökkentő események abszurditása billenti ki – két példa: Éduard Raisonnak a hoszpiszintézményből való kalandos „elrablása” és hazavitele; a még boldogtalan Paulnak a luxusprostituáltként dolgozó egyetemista unokahúgával való teljesen képtelen találkozása orális szex közben –, hanem az a szerzőre jellemző narrációs megoldás, hogy az önmagát omnipotensként fölléptető narrátor általános érvényűként megfogalmazott reflexiói, ítéletei voltaképp egy-egy szereplő (többnyire a főhős, Paul) perspektívájából fogalmazódnak meg, magukban hordva önmaguk esendőségét, adott esetben érvénytelenségét. A szerzőt ért visszatérő bírálatok érvrendszere, miszerint a korábbi regényekben és a Megsemmisülni lapjain olvasható társadalmi, filozófiai, kultúrtörténeti, művészeti stb. eszmefuttatások felszínesek, sekélyesek volnának, épp ezt az ironikus narrációt (s a belőle következő ironikus világképet) nem veszi számításba. Holott a regény izgalmát épp az adja, hogy az ezek a világpolitikával, férfiakkal, nőkkel, vagy épp – a korábbi Houellebecq-kötetekhez képest ezúttal sokkal szemérmesebben ábrázolt – a szexualitással kapcsolatban megfogalmazott vélekedések nem állásfoglalásként, hanem sajátos léthelyzetek egyéni nézőpontú (ugyanakkor önmagukat általános igazságként prezentáló) leírásaként fogalmazódnak meg, melyeket a narrátor jó adag iróniával rendez világképpé. (Hasonló megoldásokkal találkozhatunk a Houellebecq-regényekből szintén inspirálódó Térey János 2010-es évekbeli epikájában is – gondoljunk csak Mátrai Ágoston diplomata alakjára –, miképp a vonatkozó Térey-művek recepciójában is felbukkan a „költői világképet” firtató értetlenség.)

Erre mutat a regény utolsó száz-százötven oldala, illetve a történet zárlata is. Miután a főhős, nem sokkal 50. születésnapja előtt, megtudja, hogy daganatos beteg, a regény korábban elősorolt cselekményszálai elvesztik jelentőségüket; a Paul számára egyébként fontos kérdések és történések – édesapja hogyléte, a kiberösszeesküvés felgöngyölítése, az államelnöki kampány sikere, testvére váratlan öngyilkossága – mintegy zárójelbe kerülnek a halál közelségében. Paul öccsének, Auréliennek az öngyilkossága például már csak jelentéktelen emlékként, a maga kisszerű abszurditásában említődik csak a regény utolsó kétszáz oldalán. (Az elmondott eseményekből kisugárzó társas-politikai-lélektani következmények háttérben hagyása, vagy épp a cselekményszálak hirtelen elvágása/elengedése egy realista kompozícióban joggal tűnhetne következetlenségnek, hibának). Mindezek helyére a megsemmisülés egyéni és társas megtapasztalásának problémája kerül. Paul és Prudence szövetségét, a betegség elleni harcot, a kihűlt házasság romjain kicsírázó törődés, intimitás, érzelmi közelség újszerűségét megjelenítő szívmelengető fejezetek ellenére sem lepheti meg az olvasót, hogy Houellebecq alapvetően pesszimista válaszokkal szolgál élet és halál kérdései felől a Pascalt és Arthur Conan Doyle-t olvasgató főhőse szájába adva azokat. Mindezt nem is a végstádiumú rákos főhős és felesége közötti párbeszédet megörökítő ironikus zárlat prezentálja legjobban („– Azt hiszem, nem állt hatalmunkban változtatni a dolgokon – jegyezte meg végül [Paul] […] – Nem kedvesem. – Prudence mélyen a szemébe nézett, félig mosolygott, de néhány könnycsepp is megcsillant az arcán. – Ehhez néhány csodálatos hazugságra lett volna szükségünk.” [699–700.]), hanem egy olyan részlet, amelyet Aurélien és Maryse helyzetével kapcsolatban fogalmaz meg az elbeszélő: „[…] mind a ketten nyugalmat parancsoltak magukra, és próbáltak minél több örömet kicsiholni a minivilágukban töltött rövid pillanatokból, olyan álmokat szőttek, amelyek megvalósításához tudtukon kívül nagyon közel voltak; és mozdulatlanná dermedve várták a katasztrófát vagy a csodát.” (451.) Bár a csoda (vagy inkább egy reményteljes jövő) lehetősége az utolsó pontig felvillan a történet során, kár volna tagadni, hogy a Megsemmisülni sokkal inkább a katasztrófa regénye, mintsem a csodáé. Persze ezt a katasztrófát – korunk lélektani kondícióihoz mérten – mégsem fogja egészében tragikusnak érzékelni az olvasó.

Hosszasan lehetne még taglalni a regény számos további aspektusát, méltatni ötletességeit, intellektuális gazdagságát – például a szereplők sokatmondó beszélő neveket vagy épp a Szent Páltól Pascalon át Sartre-ig ívelő kulturális utalásrendszert –, ahogy a francia kultúrában és közéletben járatosabb befogadók is bizonyosan sok-sok érdekességet lelhetnek föl a kötetben, akár a kortárs politikai aspirációk terén, vagy az általam sosem látott francia tájakról szóló leírásokat olvasva. Írásomban mindössze annak szerettem volna érvényt szerezni, hogy a Megsemmisülni úgy tud minden elemében mai, aktuális, „közérzeti” regény lenni, hogy közben eredeti módon fogalmaz meg általánosabb reflexiókat az emberről. Mindezzel a regény nemcsak az életmű legkiemelkedőbb teljesítményeit (Egy sziget lehetősége, A térkép és a táj) idézi vissza, elfogadtatva magát Houellebecq elkötelezett olvasóival, hanem lehetőséget teremt a korábbi regények felfedezésére vagy felfedező újraolvasására.

‍

Michel Houellebecq: Megsemmisülni. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023.

‍