Kő/papír/olló

Kő

Miért nem írja alá a műtétet a doktor úr? Látja, hogy mennyire szegények vagyunk. Nem lehet igaz, hogy nem tudja megérteni, hogy nem tudunk fizetni annyit, amennyit szoktak. Bárcsak lenne egy pici jóindulat benne, hát itt hal meg az édesanyám! Már a fiamat elvesztettem, az anyámat is elveszik tőlem? Ő maradt csak nekem. Senkim sincsen. Egyedül maradtam, a rokonaimra nem számíthatok. Mind letagad.
Hiába állok már hajnalban az ajtó előtt, nem jön. Most is ébren van, mászkál a termek között, még rám is nézett az előbb, de nem jönne ide. Pedig látja a kezemben a papírt. A többi doktor aláírta. Azt mondják, a vérnyomása meg valami nyavalya miatt nem nagyon lehet műteni. Úgy mondták, rizikós. Felőlem bármit mondhatnak, műtsék már meg, szedjék ki a köveket belőle, hadd menjünk haza. Tél van, itt a kórházban sincs valami jó fűtés, de ha nem megyünk haza, kilakoltathatnak, aztán mehetünk a híd alá vagy ahova tetszik. Hazavinném, ápolnám, megvenném a gyógyszert is neki. Árulok megint füvet vagy megyek a határra, de akkor is lesz pénz. Csak írná már alá ezt a papírt, és tolnák már be műteni anyut, utána megszerzem erre is a pénzt, mint amikor a fiam után is megszereztem. Tudják az orvosok, hogy behozom majd.
Két éve ilyen tájban ment el a kisfiam. Rögtön műtöttek, én meg is menekültem. Sokszor gondolok arra, hogy inkább haltam volna meg a gyerekemmel. Szégyelltem magamat utána. Egy besikerült gyerek volt, mindenki látta, hogy terhes vagyok, a környéken már várták, hogy mikor szülök. Én fel akartam nevelni azt a gyereket. Lehet, hogy megölték? Már mindegy. Csak anyu élje már túl ezt. Utána csak leszokik az ivásról. Most is titokban bort lopok neki. Mit csináljak, rosszabbul van, ha nem iszik. Félek, hogy megint fehérlázat kap.
Mindjárt nyolc óra. Megy a doktor vizitre. Bemegyek én is, hátha aláírja a papírt.

Papír

Nem akarom végigcsinálni ezt a műtétet. Igazából nekem nem is lenne szabad műtenem, de alig van itt szakképzett doktor, muszáj bevállalni az ilyen eseteket is, vagy bezárják az osztályt. Reméltem, hogy a másik kolléga vállalja ezt az esetet, de pont most ment el szabadságra.
A műtétet ejtem valahogy. Valamit kitalálok. Hogy nem olyan súlyos, pedig tudom, hogy egy hét múlva meghal, ha nem szedem ki belőle a köveket. Megvizsgáltuk, megjöttek az eredmények, és ha csak a vesekő lenne, megműteném. De találtam nála egy rosszindulatú daganatot. A lánya sírva kért, hogy tegyek meg mindent az anyjáért, mert neki már csak ő maradt. Ettől a lánytól már elvettem az élete egyik felét. És most elveszem a másikat is. Ha az anyja túléli a műtétet, a lánynak csak rosszabb lesz: az asszony fekvőbeteg marad körülbelül fél évig, a gyógyszerei drágák lesznek, nem lesz pénze a kislánynak még kenyérre sem. Utolsó stádiumban van az asszony. Ez már csak kínlódás, nem élet. Hagynom kell meghalni, hogy a lánya életben maradjon. Úgyse éli meg a következő évet, akkor már teljesen mindegy. Hogy mondjam meg ennek a szerencsétlen csitrinek?
Amikor behozták az asszonyt, már láttam, hogy nem sok van hátra neki. Láttam a lányán, hogy mennyire összetört, így nem mondtam neki semmit. Gondoltam, majd az eredményekből megtudja. Most itt vannak előttem a leletek. Én töltöm az anyja űrlapjait, mert egyik sem tud írni. Egyáltalán nem sajnálom azt az asszonyt. Emlékszem, amikor megszülte a lányát. Visított, hogy miért nem roppantottuk el a gyerek nyakát. Szinte hallom, ahogy akkor ordított: „Dögöljön meg a kölyök, nekem nem kell!” Aztán mégis hazavitte, és úgy-ahogy felnevelte. Persze, nem ügyelt a lányára.
Két évvel ezelőtt behozták a kislányt. Kislány? Már tizenöt évesen édesanya lett volna, ha nem hal bele a gyermeke. Koraszülött volt, a lány ugyanúgy visított, mint az anyja annak idején, csak nem ugyanazt: „Mentsék meg a kisbabámat, könyörgöm!” Mennyire összeomlott, mikor megtudta, hogy nem sikerült megmenteni a kisfiát. Attól tartottunk, hogy nem fogja kibírni se testileg, se lelkileg. A szervezete teljesen legyengült a műtétsorozat után. Próbáltuk felerősíteni, nem hagyta magát. Meg akart halni. Infúzión keresztül tápláltuk, nehogy őt is elveszítsük. Mindenki összefogott érte, és majdnem sikertelenül. Megszerettük a lánykát. Az anyja addig volt ott, amíg bekísérte a kórházba, utána már csak akkor jött, amikor hazaengedtük a lányt. Láttam az ablakból, hogy felpofozta a gyermekét. Ordított valamit, aztán elmentek. Reméltem, többé nem látom őket. Erre tessék, a vénasszonyt csak megbüntették a fentiek. Szívem szerint hagynám kínlódni. Hadd fájjon neki úgy, mint a lányának a szülés. Csak a kislány miatt nem teszem meg ezt. Bár így se tudom, hogy mi lesz a lánnyal majd, ha meghal az anyja. Remélem, hogy valaki majd befogadja vagy felkarolja. Mindegy, ez már nem az én dolgom. Majd azt írom a papírjaiba, hogy nem túl súlyos a dolog. De ezt sem tehetem meg, mert ha otthon meghal, akkor én leszek a hibás.

Olló

Sor került a műtétre. Az asszony nem élte túl. Az orvos befejezte a munkáját, bement a szobájába, elővett egy üveg vodkát, és vedelt. Fél óra elteltével tántorogva ment ki a várakozóba a leányhoz. Leroskadt a váróterem egyik székébe, majd intett a lánynak, aki azonnal odament hozzá jó hírt remélve.
– Anyád meg… halt.
A lány az orvos mellé rogyott a másik székbe. Falfehér lett az arca, idegesen rángani kezdtek a kezei. Az orvos folytatta:
– Hidd el, jobb ez így neked, kislány. Megérdemelte. Tudom, mit tett veled. Én csak segíteni akar…
A lány nem bírta türtőztetni magát. Felugrott, és megragadta az orvos nyakát.
– Te rohadék! Elvetted a fiamat, és most az anyámat, és van pofád idejönni és úgy tenni, mintha ez jó lenne nekem? Dögölj meg, te rohadt állat! Dögölj meg!
Már majdnem megfojtotta az orvost. Hirtelen megállt, elengedte a szorításból a nyakát, üveges szemekkel ránézett, majd elterült a széken. Ahogy magához tért a rémületéből az orvos, megpróbálta újraéleszteni a lányt – sikertelenül.