Kérdések könyve

Káosz címmel jelent meg 2014 vége fele Sigmond István posztumusz kötete. Két példányom is van belőle, a kettő látszólag egyforma. De csak látszólag, az egyik kötetben dupla fülszöveg van, majdani filológusoknak nyomozni való ínyencség. Pedig csupán arról van szó, hogy Sigmond Istvánnak már nem adatott meg utolsó, maga által összeállított, szerkesztett, címmel is ellátott könyve útjának nyomon követése, így Ács Margit hosszabb lélegzetű, értő méltatása már csak a hátlap rectójára kerülhetett, beragasztva. Akár a kötet metaforájának is tekinthetnénk ezt a beragasztott fülszöveget – óhatatlanul a halál árnyékából olvassuk Sigmond István írásait, a másik oldalról, amelyben minden sor mögött már mást sejtünk, másként hangzanak a szavak, más a mondat súlya. Az élethez óhatatlanul hozzátapad a halál – végrendelet ez, egy hosszú, gyötrelmes út zarándoklata, tele gyónással és feloldozást/megváltást (?) remélő fohásszal/könyörgéssel.

Ugyanakkor a Káoszt nem lehet önmagában olvasni/értelmezni – csak a 2012-ben megjelent Isten is gyónni szeretne valakinek, illetve a 2013-as Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! című kötetek együttes olvasatában láthatjuk annak az útnak a – részleges, mert a teljes képhez az egész életmű ismerete hozzátartozik – állomásait, amelyet Sigmond ebben a molekulányi műfajban végigjárt, s amelynek stációiról már maguk a kötetcímek is sok mindent elárulnak. Elárulják például a sigmondi életmű egyik központi kérdésének, az isten- és hitkeresésnek a provokatívan őszinte útját – egy belső útról tudósítanak ezek a szövegek, amelyeknek központi témája az ember tragikus világba vetettsége, gyengesége és kegyetlensége, valamint az istenléttel való szembenézésről és leszámolásról szólnak, a totális nihillel való szembenézés víziójáról és küzdelméről. Azt hiszem, nemcsak a szerző számára jelentett kihívást ezeknek a problémáknak a végiggondolása – bátorságot követel az olvasóktól is, hiszen a legnagyobb kritikai visszhangot kapott Varjúszerenád című regényéből is egyértelművé válhatott az olvasó számára: a sigmondi hősök megaláztatásának, külső és belső szenvedéseinek, az emberi kegyetlenségnek és elaljasodásnak ebben a világban semmi nem szab határt. Illetve a határt és feloldozást a hitbeli megnyugvás jelenthetné, ha megadatna hősöknek, szerzőnek. De mint a posztumusz kötet címe is jelzi, ennek az emberi jóságot, erkölcsösséget, hitet kereső útnak a végén nem a megváltás várja az olvasókat, hanem a káosz, az azzal való gyötrelmes szembenézés.

Harmincnégy hosszabb-rövidebb írásban, vagy a Sigmond által kitalált terminussal szólva, molekulában tömöríti a szerző a fentebb jelzett belső útnak az utolsó lenyomatait: halott menyasszonyokról, ketrecbe zárt koldusokról, anyagyilkos férfiról, imádkozó halálról szólnak ezek a történetek – a megszokott sigmondi hangon, tele morbid humorral és iróniával, kegyetlenséggel. Az igazi főszereplők azonban nem ők – Sigmond ’90 utáni prózájában egyre nagyobb teret kap a Gondolat, a nyelv, amely átveszi az uralmat a történetek fölött, egyre nagyobb terhet róva az értelmezőre/értelmezésre, s magára a nyelvre, mint ahogy ezt már sokan többször, több helyen leírták, jómagam is. Ami mégis továbblendíti ezeket a szövegeket az eddigi – megszokott? – sémákon, az a szerzőnek a minden eddiginél erőteljesebb megjelenése, a nagyfokú önreflexivitás. És ez nem csak a műfaji szabályokra vonatkozik, mint olvashatjuk az Adalékok az „örök vesztes”-hez című elbeszélésben is, amely a jó elbeszélés kritériumairól való vitával indul („[…] Egy elbeszélést lehetőleg cselekményes motívumokkal kell kezdeni, hogy már a kezdet kezdetén felkeltse az olvasó érdeklődését. – Nem haragszol, bátyám, ha nem értek veled egyet? Nem tekinted cselekményes kezdésnek az első jelenetet, amikor az egyes szám első személyben írott történetben egy ötéves kisfiú áll az ikertestvére sírgödre mellett, s amikor zuhannak a göröngyök a koporsóra, az ötéves gyermek irtózatosan zokogni kezd (…) Egyszer csak az óvó néni a gyermek füléhez hajol, s ezt suttogja neki: – Ne sírdogálj, kisfiam, mert előbb-utóbb te is a föld alá kerülsz.”). A novella azonban nem marad meg a jó elbeszélés-rossz elbeszélés szabályainak felsorakoztatásánál, hanem eljut a „kezdő író” létértelmezéséig, a betegség sújtotta svábbogárlét felismeréséig, az öngyilkosság felvetéséig, illetve a novella lezárásaképp, mintegy a történet hiányolt csattanójaképp a végső, megnyugvást és valamiféle feloldozást jelentő konklúzióig: „vigyázzon magára, fiatalember, mert állítólag csak egyetlenegy példány van magából”.

A szövegnek ez a fajta, az ön­ref­lexi­vitást előhívó kettőssége majd’ minden írásnak sajátja, legyen szó íróelődökről (Imapáncél) vagy a Cinegekönnycsepp című írás Istennel perlekedő, számon kérő, végrendeletszerű írásáról. Az író-ember teljes, pőrére vetkőzetett, néhol kínosan őszinte imagóját, az élettel való számvetést, a végső kudarc felismerésének konfesszióját erősíti és hitelesíti Sigmond személyessé formált, de soha megnyugvást, mert hitet nem adó istenképe. A novellák többségében ugyanis Isten ugyanúgy szereplővé/hőssé válik, mint maguk az emberek: története van, maga is esendő (Isten másodszülött fia), akár helyettesíthető is (Fényhegyek), aki „nem láthat mindent odafentről, csak a végeredményt” tapasztalhatja. (Imapáncél). Így nem láthatja azt, amit a lentiek – hogy az imának lelke van, arca a gondolatnak. Ez a néhol leereszkedő, néhol imapáncélokkal körülbástyázott, elszigetelt, magányos Isten lesz az állandó beszélgetőpartnerük a szereplőknek, akit hol megátkoznak, hol segítségéért könyörögnek („Ha elmúlt életem során felmérném a velem történteket, arra a következtetésre juthatnék, hogy többet sírtam, mint nevettem, hiszen mindannyian a Te listáidon vagyunk, és mindenki sorra kerül egyszer, s mondom, megint mondom, hogy én ezzel nem tudok egyetérteni. Rossz ez így, Uram!”).

A molekulák világa részben olyan, mint Bergman A hetedik pecsét című filmje, hiszen végső soron ezek az Istenhez intézett káromló, esdeklő szavak is egy olyan sakkjátszmának a lépései (kérdései), amelyeket az az ember fogalmaz meg, aki hinni szeretne, de a hit nem adatik meg neki. Az istenkereső és istentagadó, hitében megrendült ember kétségbeesett bizonytalanságával és fájó kérdéseivel szembesülünk, a Minden és a Semmi látomásos harcával, az emberrel, aki ugyan leszámolt az istenhittel, de mégsem tudja magában megölni Istent – ilyen értelemben Sigmond Káosza nem a válaszok könyve, hanem a kérdéseké. S csak reménykedhetünk abban, hogy a feltett kérdésekre néha érkezik válasz – mert nem mindig érkezik, néhol csak a süket csenddel szembesülünk –, s hogy ez a válasz lelki csendet adó. És reménykedhetünk abban is, hogy a kötet egyik legszebb mondata (válasza?) lelki békét, feloldozást nyújthatott a kérdezőnek: „Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon.”

Sigmond István: Káosz. Polisz Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.