Joszi meghal (Regényrészlet)

Félhold és kereszt

Valami ilyesfélét jelenthetett, amikor a Joszinak munkát adó építőipari vállalat a jugoszláv szocializmus sajátos természetét megszegve munkát vállalt Boszniában is. A Vajdaságban is egyre rosszabb volt a helyzet a csillagok felé tartó államadósság miatt, Bosznia pedig bevallottan a Gazdaságilag Lemaradó Köztársaságok közé tartozott, Banja Lukát a ’69-es földrengés majdnem elpusztította, ezért megérte leutaztatni a melósokat, és részt venni lakótelepek építésében. Kellettek a jó kezű, szorgos építőmunkások, és a részvétel nem volt választható. Az persze ekkoriban még a legmerészebb fantáziában sem merült fel, hogy a frissen felhúzott házakat megkíméli ugyan a polgárháború, de templomok és mecsetek áldozatul esnek majd a barbár pusztításnak.

Azonos úti céllal szállt ő is buszra, mint most a gyerek. Munkásszállás barakkokban, emeletes ágy, kevés zuhany, néha meleg víz. Férfiak, testszag, dohányszag, piaszag, káromkodás, nőhiány. Meló reggel héttől délután hatig. Legalább nem jár az eszetek a baszáson, és jól alusztok – hangzott a tapasztalati tényen alapuló filozofikus munkavezetői megállapítás.

Kora tavasszal kezdtek, és őszre szerkezetkésznek kellett lenniük a házaknak. Joszit mindenféle épületasztalos feladatokkal is megbízták, hogy ne érezze magát munkátlannak addig sem, amíg a tetőre kell másznia. Állványt állított, vaktokot szabott, zsalut szerkesztett a koszorú betonozásához. Volt mit tennie, és szinte jól érezte magát az idegen környezetben az ismerős tevékenység közepette. Olyan volt mindez, mintha nyaralt volna. Ilyesmiben ugyan sohasem volt része, és ha a bunaricsi búcsú alkalmából augusztus 30-án, egy évben egyszer elment Palicsra állóvizet látni, mindig értetlenséggel vegyes undorral szemlélte a sok félig-meddig meztelen embert, ahogy önfeledt visongással szaladgálnak a sekély vízben, céltalanul húzzák az evezőlapátokat a csónakokban, és nem győznek haszontalanságokat kitalálni, hogy elüssék az időt. Csak úgy ellenni, minden értelmes cél nélkül? Nem erre adta az Úristen az életet – ítélkezett magában, miközben gyönyörködött a természetben. A szépség, az igen, a hiábavalóság, az nem. Arra nem gondolt, hogy milyen közel van egymáshoz a kettő.

Az építési terület ugyan le volt zárva, de a műhelyek az utca mentén lettek felállítva, a könnyebb anyagmozgatás végett. Az ajtók mindig nyitva, a rádióból következetesen Belgrád szólt, ami túlnyomó többségben szerb zenét adott. Akiknek sajátjuk, azok fütyülték, a magyar melósok megszokták, a bosnyákok gyűlölték, de még elviselték.

Joszi, bár nem dohányzott – még azt sem –, de a cigiszünetekben a többiekkel tartott a műhely bejárata elé, zsebre tette a kezét, és intenzíven bámészkodott. Amíg azok fújták a füstöt, ő magába szívta az ismeretlen világot. Látni akart valami mást is, éppen úgy, mint Palicson. Ámde itt nem voltak túl lengén öltözött emberek, sőt a többségtől látványosan elkülönülve az asszonyok némelyike nagyon is be volt bugyolálva. Hallotta ő a becsmérlő, gúnyos szavakat, hogy Mohamed leányai csak otthon láthatóak teremtett valóságukban, de bezzeg az utcán még a fiatalok is kendő alá rejtik magukat. Az még megjárja, ha a vénasszonyok eltakarják kopott, színehagyott üstöküket, de az egyébként fekete szemű, égő, mély tekintetű fruskáknak is kötelező ez a kegyetlen viselet. Találkozni azonban most találkozott vele először.

Rajta-rajtafelejtette a szemét ezeken a lesütött pillákkal siető leányokon, akik szemérmesen szaporázták lépteiket a közönséges ajánlatokkal nem fukarkodó munkások elől az építkezéstől mentes útszakasz felé, és megrettentségükben is finomak és nőiesek voltak. A sietős léptektől lágyan ringott a csípőjük, a teltebbek fara meg-megremegett a rossz járdán a repedéseket kerülgetve, és finom hullámok futottak végig az erősebb mellűek blúzain.

Joszi megfigyelte, hogy egy néhány fős csoport minden nap elvonul előttük reggelenként és délutánonként is, visszafelé. Hárman-négyen voltak, egyik nap így, a másik nap úgy. Arra gondolt, hogy vagy iskolába, vagy munkába járnak együtt a lányok. A visszaút időpontjából ítélve inkább munkába, mert a tanítás hamarabb véget ér. Néhány hét után azon kapta magát, hogy a pihenőit a lányok érkezéséhez igazítja, és ezt nem is szégyelli. Nem bámult bárdolatlanul, de szeme sarkából némán követte őket attól a ponttól kezdődően, ahogy feltűntek az utcán, egészen addig, amíg befordultak a sarkon. És különösen egyet, azt, amelyiknek mindig kicsúszott egy tincs a kendője alól, és szeleburdin hintázott a homloka és szeme előtt a fekete hajspirál. Szinte lépésenként igazgatta, gyűrte volna vissza, de mihaszna, mert amint elengedte, újból kizuhant. Nem akart engedelmeskedni, és Joszi arra gondolt, hogy ha a főkötő bilincs a láthatatlan, de remélt hajkorona körül, akkor a tincs a szabadságvágy biztos jele. Ez az apróság a lány különlegességének képzetét ébresztette fel benne, és egyre többször eljátszott a gondolattal, hogy milyen is lehet kendő nélkül, vállára omló, dús fekete hullámokkal. A fekete izgató. Fekete haj, fekete szemek, kreol bőr. Az ő tejfelszínű lányaikhoz képest ez egy vadmacska, aki még lépteiben is ritmikus hullámzással halad, valami félelmetes érzékiséget árasztva visszafogottságában is. Kétségtelenül a hatása alá került, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, vagy Joszi megbizonyosodott volna arról, hogy a lány egyáltalán észrevette.

Az idegenség egyáltalán nem feszélyezte, de bizonyosan lefagyott volna, ha oda kell lépnie és meg kell szólítania. Ez a lehetőség fel sem merült benne. Az viszont egyre inkább kíváncsivá tette, hogy milyen lehet a hangja. Esténként maga elé képzelte, ahogy énekel. Különböző hangszínekről fantáziált. Mi állhat jobban neki? A magas, vékony, vagy a mély, búgó?

És ez így ment a nyár közepéig, amikor egy napon elmaradtak a lányok. Nem lehetett tudni, hogy mi történt. Azt eldöntötték a melósok egymás közt, hogy ezek nem iskolások, mert a tanításnak már akkor vége volt, amikor még jártak, de most nem volt semmilyen ismert oka a hirtelen változásnak. Az, hogy szabadságra küldték őket, fel sem merült.

Joszi ugyan egyre gyakrabban kijárt a telep bejáratához, de mindhiába. Mintha a föld nyelte volna el a lányokat. Először aggódott, hogy megelégelték a fiúk nyílt szexuális ajánlatait és más útvonalat kerestek maguknak, de végül valószínűtlennek tartotta, hiszen olyan sokáig megadóan tűrték a brutális élceket. Miért éppen most telt volna be a pohár?

Nem tudott választ adni az eltűnésre, és a lány hiánya egyre növekvő tehetetlen vágyakozással töltötte el. Még sohasem kötődött anyján kívül nőhöz, de az már évekkel ezelőtt meghalt, és a gyermeki függés elhalványult. Új volt számára ez az érzés, bizonytalanná tette, kibillentette magányának biztonságából. Talpa egy függőhíd deszkáin lépdelt, alatta ismeretlen mélység. Hogy átjut-e, és ha igen, mi vár rá a túloldalon, arról fogalma sem volt. Tartott mindez egészen addig, amíg egy tétlen vasárnap kora délutánján – aznap már harmadszor – ki nem ballagott a kapuhoz. Már nem várt semmit, nem is tudta igazán, hogy mit remélt, csak kiment. Hátha! Hátha befordulnak a sarkon a lányok, és ő is ott lesz köztük! Hogy ennek mennyi esélye van, különösen vasárnap, az nem foglalkoztatta.

Kedvetlenül, lehorgasztott fejjel lépdelt, résnyire kirángatta a telep nagy tolóajtaját, és kilépett az utcára. Zsebébe süllyesztette kezét, felemelte tekintetét, hogy végigpásztázza az utcát a saroktól a még belátható végéig. De nem kellett néznie se jobbra, se balra, mert közvetlenül vele szemben, az utca túloldalán ott állt, mint egy jelenés. Ott állt, ráadásul szemben, nem oldalt, nem haladva valamerre és egy pillanatra megtorpanva, hanem egyszerűen csak ott állt és nézett. Nézett, pont rá. Jézusom, ez rám vár! Nanemá! – villant át pánikszerűen Joszi agyán, mintha áramütés érte volna. Bambán, megmerevedve bámulta a valószínűtlen káprázatot. Se té, se tova, csak úgy ott volt, nagyon gáz.

Felmérhetetlen hosszúságú másodpercek teltek, vagy ki tudja, mit csináltak, állni látszott az idő. Aztán alig észlelhető, bár rendkívül fontos változásként a tünemény arcán egy halvány mosoly jelent meg, lassan megemelte a kezét és intett. Gyere! Ezt jelezte. Gyere!

Josziból majdnem kibuggyant az ostobaság netovábbjaként a kérdés, hogy én? Szerencsére az utolsó pillanatban visszaszívta, mert ekkora égéssel indítani egy ismerkedést, az rögtön gödörásást jelentett volna a számára, amiből visszakapaszkodni a lehetetlenséggel tűnt egyenlőnek. Naná, hogy én, te barom, hát ki más, amikor százméteres közelségben nincs élő lélek rajtunk kívül. Na jó, ha én, akkor menni kell – és megtette az első lépéseket az úttesten át. Átért, és még élt.

De megszólalni, azt nem, na azt már tényleg nem. Na, akkor most mi van? Most mi lesz? Álltak egymással szemben némán. Álltak és néztek. Először ilyen közelről. Először szemtől szembe. Először az arcvonások tükrében a másik és önmaguk ábrázatával. Ki a magasabb? Feltűnik-e közelről valami, amit távolról nem lehetett észrevenni? Valami, ami szép, ami vonzó, nőies báj, férfiasan határozott vonás, vagy netán taszító, ellenszenves. Anyajegy, szemölcs, pattanás. Bántó aszimmetria, a tekintet tisztasága vagy sunyi félrepillantás. Mindez elég volt szavak helyett. Többet is adtak azoknál.

Aztán amikor már megteltek egymás néma látványával, lágy, búgó hangon elhangzott az első mondat is.

Dolaziš li u šetnju? – ami Joszi számára annyit jelentett, hogy sétálni hívták.

Mожемо да идемо – rántotta meg kicsit a vállát, némiképp magát is meglepve lezserségével, és még azt is megkérdezte, hogy merre induljanak.

Nem ismert magára. Mintha varázsütésre átszakadt volna benne a szorongás gátja, és elöntötte a jó érzés. Természetesen fordult a lány után, magától értetődően követte annak határozott lépteit, igyekezvén lépést tartani vele. Sokat mentek, keveset beszéltek, és amikor nagy sokára visszaértek az építkezéshez, mindketten tudták, hogy a sétának folytatása lesz. Akkor egy hét múlva. Jó, egy hét múlva – nyugtázta Joszi, és beindított egy belső stoppert, hogy pontosan tudja, mennyi van még hátra addig.

Sétáikon, amelyek rendszeressé váltak, pallosként lebegett fejük felett a félhold és a kereszt, és bármelyik kész lett volna lesújtani arra a bűnösre, aki átlépi a demarkációs vonalat. Hárút, Márút és Mihály óvták őket a kísértéstől.

Bejáratott útvonalaik voltak, és Joszi megtanulta, hogy hol nem tanácsos jobbra fordulni, mert az a szerb negyedbe vezet, és a többségében muzulmánok által lakott városrészt is kerülték, mert ott nem nézték jó szemmel a keresztény fiúval való flangálást. Járták saját útjukat a világok határán.

Bár a titkok oszlani látszottak, a hangszín a legkellemesebb volt, amit Joszi el tudott képzelni, és valóban mindent különlegesnek talált rajta, de két kérdésre nem talált magában választ, feltenni pedig nem merte őket. Miért pont ő, és mi lesz, ha ősszel vége az építkezési szezonnak?

Mindkettő kínozta, de félt őket kimondani, miközben a házak épültek, és rohamosan közeledett a hazautazás időpontja. Ő pedig hétről hétre, egészen addig húzta-halasztotta a szembenézést, amíg szégyenszemre a lány tette meg helyette.

Mi lesz velünk, Joszi? – kérdezte, és énekelni kezdett az anyanyelvén.

Ah, što ćemo ljubav kriti,

kad ja moram tvoja biti.

Srce više nije moje,

tebi dragi pripalo je.

Šta me tebi tako vuče

osjecaji mene muče

Il’ me uzmi il’ me ubi,

nedaj drugom da me ljubi.

Joszinak percekbe tellett, míg felfogta a szavakat, és átjárta a szokatlan keleties dallam: Ó, mit rejtsük el a szerelmet, amikor a tiéd kell lennem. A szívem már nem az enyém, hozzád tartozik, kedves. Mi vonz hozzád? Az érzések zavarnak. Vigyél vagy ölj meg, ne engedd, hogy más szeressen.

Megszédült, lehajtotta a fejét. Zakatoltak a gondolatok, és felfordult benne minden. Egyszerre érezte szívébe markolóan, hogy őt így még nem szerették, hogy erre végtelenül méltatlan, nem képes viszonozni, bárhogy vágyja, és gyáva, legfőképpen és mindent felülmúlóan gyáva mindezt felvállalni. Mire felemelte a fejét, már a szégyen és gyalázatos vereség csillant meg szemében.

Nem tudom, ne haragudj, nem, talán nem. De majd tavasszal, ugye jó lesz, jövök tavasszal. Ugye? Majd… – dadogta, és nem állta tovább a rá szegeződött, vággyal teli, várakozó tekintetet.

Képtelen volt megvárni, amíg kihuny a fény, amíg elfutja a szempárt a könny, amíg a csalódás át nem járja a szívet. Nem mert ránézni a megroskadó, a sírástól rázkódó vállakra, a lehanyatló kézre, és a lassan, tétován hátralépő, elforduló lábakat sem érzékelte. Lecsuklott a feje, és úgy érezte, hogy elnyeli a föld szégyenében. De az a mocsok föld nem nyelte el, fenntartotta a felszínen, és azt kellett bámulnia, hogy a járda milyen szar állapotban van. De erről fogalma sem volt.

A következő tavasszal nem mentek vissza Boszniába. Valami nem volt rendben. Nagyon nem volt rendben.

Vér és mocsok

Először csak hírek, gyűlölettől fröcsögő beszédek, fenyegető üzenetek jöttek, aztán behívók, végül bosnyákokat szállító buszok, de addigra már mindenkibe beleégett, hogy háború van. A vízcsapból is az folyt, hogy égbekiáltó szörnyűség történik a szerbekkel, és ezért fegyverrel kell elégtételt venni. Persze vették is a katonák, csetnikek, önkéntesek, a csőcselék, válogatott kegyetlenséggel, ahol csak lehetett.

És szemre szem, fogra fog volt a válasz a maga ördögi logikája szerint.

Ez Joszinak nem fért a fejébe. Egész egyszerűen nem fogta fel. Nézte ugyan a tévében a Szarajevó utcáin heverő holtakat, olvasta a Magyar Szóban és a Borbában a porrá rombolt Vukovárról szóló híreket, de mindez addig nem vált számára valósággá, amíg az ő faluján át nem haladt az első menekültkaraván. Megérteni akkor sem sikerült, de azt már tudta, hogy a képek és a szavak egykor még élő embereket jelentenek, akik vagy elkövették, vagy elszenvedték a rettenetet. Netán mindkettőt.

A buszok, autók szélvédője mögött elsuhanó merev, lárvaszerű arcok, a tekintetekre ráfagyott páni félelem felébresztette benne a lelkiismeret-furdalás alá temetett emléket. Csak nem történt neki is baja? Hiszen ott is voltak dolgok. A szorongás mint féreg fúrta be magát a szívébe, egyre többször ébredt éjszakánként zihálva, valami kusza, nyomasztó álom hatása alatt. Párnája csatakos volt az izzadságtól, és hiába forgolódott ledobva magáról a takarót, képtelen volt visszaaludni, és reggelente elgyötörten, karikás szemekkel kászálódott fel cellává záródott fekhelyéről.

Ha lehet, még szótlanabbá vált, és barátságtalansága végképp elszigetelte környezetétől.

A buszok, az autók pedig jöttek és jöttek. Először csak hetente egy-két nap hajtottak át a falun észak felé, mert menekülni hagyták őket – menjenek csak minél többen, el innen ebből a szép új szerb világból, tűnjenek el innen, hiszen ez a mi hazánk, semmi keresnivalójuk itt, és ha azok az ostoba magyarok befogadják őket, akkor kezdjenek velük, amit akarnak, ne is lássuk őket.

Aztán már naponta, és már karavánban szinte.

Némelyik busz megállt a falu főterén, hogy az utasok bemehessenek a kocsma vécéjébe, vizet vehessenek, aztán irány a határ, és túloldalon a menekülttábor. Nem fogadták őket kitörő lelkesedéssel, megvetően méregették a szerencsétleneket, de eltűrték, mert fizettettek velük a mellékhelyiség használatáért.

Néhány hét után a járművek megrekedtek a határon, nem bírták őket elég gyors ütemben átengedni, ezért a veszteglés ideje megnőtt, és egyre gyakrabban előfordult, hogy ott kellett éjszakázniuk a falu közepén.

Akkoriban Joszi már megszállottan járt ki a térre, és vizslatta a buszokat, autókat, hogy nem fedezi-e fel valamelyikben a lányt. Munkaideje előtt kora reggel és annak végeztével azonnal ott ácsingózott és várt. Aztán elérkezett a nap, amikor megtörtént.

Kora este egy sárga-fehér jugoszláv Ikarus kanyarodott be és parkolt le a téren. Az ajtók sokáig zárva maradtak, és a por elültével furcsa némaság vette körül a járművet. Aztán az első ajtó nyikorogva kinyílt, de csak a vezető szállt le, és a lökhárító alá rejtett gombbal azonnal be is csukta azt. Az utasok a busz foglyai maradtak. Joszi valami kényszeres sejtéstől megbabonázva, lassú léptekkel indult a jármű felé, és az ablakokat bámulva haladt végig az oldalánál. Elölről hátrafelé. Aztán a motorháznál fordulva a túlsó oldalon hátulról előre. A harmadik ablaknál földbe gyökerezett a lába. Beleütközött abba a szempárba, amely akkor, ott, Banja Lukában is rabul ejtette, amelynek tüzét bár oltotta magában, elhamvasztani sohasem tudta. Ott égett a szívében, és most ott égett újra rajta. Az soha nem vált világossá, hogy mikor fogták fel, hogy tényleg egymást látják. Joszi tudta, hogy ezt a percet várta, de az titok maradt, hogy a lány gondolataiban mikor bukkant fel legutóbb a férfi, egyáltalán tudatában volt-e, hogy ez az ő faluja, és ha igen, akarta-e látni, vagy inkább elkerülte volna a találkozást.

Annyi bizonyos, hogy mindkettő állta a másik tekintetét. Nem kapták el a pillantásukat, nem fordították el a fejüket sem gyorsan, sem megvető lassúsággal. Kitartóan néztek, és minden bizonnyal kezdték felfedezni a pillanatot egymás szemében. Bár az autóbuszüveg enyhe fénytörést emelt közéjük, azt azért nem akadályozta meg, hogy az emlékkép és a valóság egymásra csússzon és üvölteni kezdjen a különbség.

Valami más, mennyire más, de mi más? Ez kezdett lüktetni Joszi halántékában, egyre hangosabban dobolva a fülében. Majd szétrobbant az agya. Valami más, de mennyire más! Mi történhetett? És azt kezdte el magában mondogatni szinte öntudatlanul, hogy ettől féltem, ettől féltem.

A lányon, ahogyan ott ült, jelentős változás nem látszott. A kendő a fején és még az a kis göndör tincs is ott huncutkodott. De mintha az most nem illett volna oda, mert az egykor oly igéző tekintetből hiányzott az élet, a szavak nélkül is beszédes mélység. Szürke fal állt a világ elé. Sem érdeklődés, sem nyitottság. Fal.

Bizonyos, hogy látta Joszit, és fel is fogta, hogy ő az. Talán azt is, hogy rá várt, őt kereste a buszt kerülgetve, de semmilyen érzésnek nem adta jelét.

A férfi megtörve a mozdulatlanságot közelebb lépett, és rátette a tenyerét a jármű oldalára. Mintha a bent ülőt akarná megérinteni. Lábujjhegyre emelkedett, fejét hátrabillentette, hogy innen is lássa, és egy apró, határozott mozdulattal intett, hogy gyere le, beszéljünk. Bár a válasz egy alig észrevehető biccentés volt, a találkozásra még jócskán várni kellett, mert a sofőr elidőzött a kocsmában, nem nagyon törte magát utasaiért. A megérkezéséig folytatódott a szemezés némajátéka, de semmivel nem lett világosabb a helyzet. Még.

A helyzet ura füstöt eregetve lépett ki az italboltból, miután bent könnyített magán és megivott egy Cocktát, úgy érezte, hogy eljött az ideje, hogy bátor tettet hajtson végre és kiengedje foglyait. A menekülők megmozdultak, felkászálódtak, és sorba álltak a leszálláshoz. Joszi már néhány méterre az ajtótól várta, hogy egykori kedvese is megjelenjen a lépcsőkön.

Megjelent. De bár ne jelent volna meg, mert amit látott, az minden képzeletét meghaladta. Valami olyan tárult szeme elé, ami még legrémesebb álmaiban sem merült fel. A lány, mielőtt óvatos mozdulattal a lépcsőre lépett volna, megállt egy pillanatra és Joszit kereste. Bő ruhát viselt, és kezeit megvastagodott csípője előtt kerekedő hasán kulcsolta össze. Mutatta, hogy mi van. Nem volt kétség: terhes!

Hát ez meg mi? Mi történt, hogy lehet? Hogy az a keserves élet rogyassza rá az eget! – dadogott a döbbenet Josziban, és újra le volt győzve.

A keserves élet megint kifogott rajta, ravaszabb a nyomor, mint a remény, az mindig tud lapot húzni tizenkilencre. A bamba vágy vértezetlen a valósággal, a mindig kegyetlenebb valósággal szemben. A döbbenet kiült az arcára és lebénult. Nem futott oda segítő kezet nyújtani, nem köszöntötte, semmi Isten hozott, semmi de jó, hogy látlak. Tétlenül nézte végig, amíg kiürül a busz, és mindenki a kocsma felé indul. A lány is a többiekkel tartott, bár egyszer-kétszer hátranézett Joszira.

Mire kijött a vécéből, Joszinak hűlt helye volt a téren. Elbujdosott, elmenekült ugyan, de tudta, hogy addigi élete legsötétebb utazása vár rá, amihez képest a Banja Luka-i égés enyhe arcpír volt csupán. Az előtte álló éjszaka valódi pokoljárás, magára zárt ajtóval, szétesett gondolatokkal, az ép elme határait feszegető sötét indulatokkal. Hol gyűlölt, hol zokogott. Látta ugyan a megcsalatást, de abban is kételkedett, hogy az-e valójában, vagy mi a ménkű. A legmélye az volt, hogy valójában nem hitte el, amit látott. Valahogy úgy, mint a háborút magát, ami most már benne dúlt. Az ő szívébe fúródott a gyilkos lövedék, de nem ölte meg, csak valami meghalt benne. Kimúlt a békés élet esélye, megérkezett a soha el nem múló szenvedés. Mire éjféltájban alélt álomba zuhant, kiült arcára az a fájdalom, ami aztán többé nem hagyta el.

Hajnalban furcsa állapotban ébredt. Szinte kipattant a szeme, és folytatódott valami ismerős gondolat, ami nem származhatott máshonnan, csak álomból. Ezt világosan megértette. Valami teljesen valószínűtlen álomból. Nem következett semmiből, ami tegnap történt, de most meg volt győződve arról, hogy mit kell tennie, és ez az egyetlen helyes út. Ezzel helyrehozza mindazt, amit elrontott, értelmet ad mindennek, legyőzi a sorsot.

Lélekszakadva rohant a térre, hogy még ott találja őket, és nem törődve az alvó emberekkel, verte a busz oldalát a lány ülésénél, kiabálva, hogy gyere le, azonnal gyere le, hozd a cuccodat is. Gyere le!

Az rövid ocsúdás után felfogta, hogy mit üvöltözik ez itt, és tétovázás nélkül állt fel, szedte le csomagját a tartóról, bukdácsolt előre a földön lévő bőröndök között. A sofőr káromkodott, nem értette a bolond bosnyák nőt, de lényegében mindegy volt, hogy eggyel több vagy kevesebb, így leengedte, bár félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy ha most kiszáll, visszaút nincsen. Nem is kell, új út van. Új út Joszihoz, aki most már segített, szinte lehúzta, és botladozó nyelvvel, de minden határozottságát összeszedve kérte, hogy bocsáss meg és maradj itt, maradj nálam. Örökre.

Néma i volt a válasz. Joszi felkapta a csomagot, kézen fogta a terhes nőt, és húzta maga után a háza felé. Az úton nem szóltak egy szót sem, és amikor Joszi belökte az ajtót, akkor is csak annyit mondott, hogy itt fogunk élni. És még nem tudta, mi történt, és még nem tudta, mi fog történni.

Mire a nap véget ért, már tudta, hogy mi történt. Nem lett boldogabb tőle.

Gábriel helyett valami mocskos csetnik disznó hozta el az új életet, de nem kérdezett semmit és nem várt beleegyező fiatot. Na most már legalább keresztény magzatot hordozol, te muszlim kurva, köpött a földre, miközben a nadrágját gombolta.

Hát, ez történt. Ez van a fal mögött.

‍