Jézussal esteledik (Versek)

Jézussal esteledik

‍

Csak esdeklő arcát láttam

a zárt ajtó üvegén át.

Ne nyisd ki, ne nyisd ki!

Üvöltötte bennem a nép, mintha

megfeszíteni készültek volna.

Fogadja el – mondta óvatosan,

és markomba nyomta önarcképét.

Az alagsori folyosó sötétjében

nem láthattam a nyomtatott megváltót,

sőt, később a szivárvány is

égtől a pincéig ért,

majd színes képernyővé változott,

kóklerek kacaja szaggatta szét a szobát.

Lehet-e rajtam még javítani? – kérdeztem.

Látok-e valaha jobban itt,

a Horeán, ott, a Gébics utcában, vagy a Délinél?

Hirtelen megfakultak a színek,

mocsárzöld lett a csend, és

a szemeteszsákból kihullott Jézus.

Azt hiszem, esteledik – mondta.

‍

Rezümé

‍

Néhányszor megírtál, kohómba

öntöttél rímharangokat,

máskor meg leírtál magadról,

így lettem cserzett bőr, hámló szövet

fiatal tested almáriumában.

Bűbájos gyerekek voltunk,

míg kifordította zsebét a grund,

és kihulltak belőle a vörösingesek.

Árvuló galaxis színfala mögött

álarcaimat magam készítem,

kopaszodom, mint az énekesnő.

Lucifer néhányszor magára öltött,

anyám rángatott, tépett le róla,

elhalkultam, mint rossz légkalapács,

égő piros, apró zsebórák

csöpögnek vénámból a csempepadlóra.

‍

Nagy a mi tartozásunk

         Fábián Istvánnak

Amikor mértani tudás nélkül

elkezdték húzni a volnalakat,

kőbe, sárba, gödrökbe húzták

és körbeverdesték szegekkel a temetőt,

fellázadtak a halottak,

újabb kereszteket, fejfákat követeltek.

Zi brânză! Érkezett torokból a parancs,

zsigerekből kúszott elő a bélféreg,

ha nem köpted ki szádon a túrót,

vágómarhává nemesített a pakulár,

rátérdepeltetett a Kárpátokra,

mert keze ügyében éppen nem volt

se búzatábla,

se kukoricaszezon.

A hörcsög tágas pofaraktárában

ott nyüzsögtek a székelyek

és Partium aranyrögei,

Toldik és zongora-hegedűszólamok,

vérbeteg zsenialitás,

aztán egy félszemű Himnusz,

ami szintén csak úgy, másodkézből

elkallódott a pesti zaciban.

Nyomokat keresünk, mint az indián,

akinek füle a föld alatt véli

hallani másmagyar léptek neszét,

a távolodásét, ami az ujjak

szorítását miszlikbe vágja.

Ebben a házban csak térde van

mindenkinek, csak térde,

és ágya mellett kínai gumipapucs.

Azért így, mert a talp még futni tudna,

amikor felüvölt a templom,

és Vásárhelyen a megcsonkított író

padlásra menekítené a szív lexikonát.

Sűrű egymásutánban sorakoznak

a tollhegy fekete korbácsai,

így jön létre a földhöz vert ember,

mint vajúdó kanca művészi gyümölcse,

így szaporodnak drótkerítéseink.

Bölcsőtöket sem találjátok már, testvéreim,

ti újszülöttek, akik más hangon sírtok,

más akcentusú bennetek a düh,

s a gyülevész hadak

elviccelődnek gyászotokon.

Pedig valójában eposzok vagytok,

tankönyvek vagyunk együtt,

de más a kép a görbe tükörben,

arcotok szóköz, üres leütés,

ebédszünetben belőlünk falatoztok.

Vesztegetés és fosztogatás,

bizony mondom én itt, az éjszakában,

tudatosan vagdosnak, sütnek minket

zamatos bifsztekké a dögevők,

a feketerigónak álcázott karvalyok.

Nekünk jutott a hímzett abrosz,

a káposztalevélen kisütött,

vert hajú krumplis kenyér,

nektek pedig a hotdog, a bigmac

időtlen idők óta.

Nekünk a hegycsúcs vet ágyat,

szavunkban, álmunkban alázat,

nektek a ricsaj, az új hadviselés

ír majd egy zárójelentést.

Fohászom talán meghallgattatik,

itt is, ott is, kövek és alföldek között:

Áldottak legyetek mind,

Máramaros, Szilágy,

Szatmár, Bihar, Arad – arany vésetek

a történelem hideg sírkövén,

építtessenek új öntödék,

ahol szavaink egyetlen vastömbbé válnak,

mert nagy a mi tartozásunk.

‍