Jegyzetek divatos témákról. Javítandani – Ahogy lehet…

1.
Hatvanhat esztendő során (1951–2016) kb. kétezer újságcikk, hírlapi jegyzet, tanulmány s más egyéb jelent meg tőlem néhány folyóiratban és újságban. Persze, nem mind tiszta búza; ám a kisebb-nagyobb szépséghibákkal éktelenkedők között akár legalább hatvanhat is olyan, amelyben nem én vagyok vétkes, és nem is a cenzúra, hanem figyelmetlen nyomdai szedő vagy gépmester, ha még egyszer élnék, először ezeket szeretném helyreigazítani, a saját hibáim nem bántanak, viszont a mások malackodásait még holtomban sem vállalom.
Bár ez utóbbiak között egész jelentéktelenek is vannak, mégis fájnak. Két példát mesélnék el; egy egészen aprót és egy egészen súlyosat.
2.
Olvasom valahol, hogy egy régiséggyűjteményben találtak egy tizenhatodik században készült revolvert. Csipkelődő jegyzetsorozatomban lecsaptam rá: ez így lehetetlenül van mondva! A „forgópisztoly” jelentésű revolver szó az angolban is alig kétszáz éves (noha a forgatást jelentő latin ige több mint kétezer éve használatos: revolvere), ráadásul a magyarban csak 1858-tól ismert „revolver” szó kimondottan modern hangzású, és ismétlőpisztolyra is használják (lásd például Magyar szókincstár), noha főleg mozilátogatók és ponyvaregényírók. Láttam azonban egy felvétel reprodukcióját is róla, s valóban: hasonlított egy revolverhez. Ezért a jegyzet után odaírtam a következőket:„Ilyen esetekben, amikor valami »olyan, de mégsem az«, a macska körmeire kell bíznunk; tehát tegyük idézőjelbe, arra való az idézőjel, hogy éreztessük vele a valóság és az elnevezés között – a távolságot.”
Ezt az utolsó bekezdést valaki törölte, a jegyzet anélkül jelent meg. A cenzúra húzta ki. Hogy miért? Talán a valóság és elnevezése viszonyáról nem tartotta helyesnek értekezni. Egy cenzornak mindig szédületes dolgok jutnak eszébe. Például egyszer az egyik kihúzatta egy könyvből azt, hogy a regényhősnek a Carpaţi volt a kedvenc cigarettája! Az ugyanis irredentizmus, mivel a Kárpátok hegyvonulata alkotta a régi magyar királyság határát! Kivették azt, hogy „a nap magasra hágott”: mert bántja az olvasó szeméremérzékét: mert, ugyebár, a ménló szokott „hágni”, fajfenntartó tevékenység érdekében! És így tovább. És ebből már el lehet képzelni, milyen kifogások merülhettek fel valóban kényes kérdések megvitatásai során!
3.
Az ezerkilencszázötvenes évek vége felé indult az Utunk nevű irodalmi hetilapban egy ilyen című sorozat: Nézzünk hát szembe! Vagyis merjük megvitatni, hogy a két világháború közti erdélyi magyar irodalomból (a hazai „magyarból”) mi a maradandó érték, mit továbbra is népszerűsíthetünk, mi az, amivel szemben határozottabban meg kell fogalmazni fenntartásainkat, és mi az, amit végleg el kell utasítanunk. Az utóbbi sorozat legkényesebb tétele Reményik Sándor költészete volt: senki sem akart írni róla, pedig bizonyos zártabb körű értekezleteken, például pártszervezeti gyűléseken feszegették a kérdést, különösen Nagy István „munkásíró”, legalábbis Marosi Péter, az irodalombírálat rovatának vezetője és Földes László, a főszerkesztő szerint. Végül én vállaltam a szembenézést.
4.
Nemrég írtam már arról, hogy Remé­nyik Sándor ezerkilencszáznegyven őszén milyen elutasításokra talált a legmagasabb szintű hivatalos magyar állam- és társadalomvezetés részéről bizonyos kitüntetések meg nem adása alkalmából. Efelől érettségiző korom táján, persze, bizalmas beszélgetések alkalmából, baloldali és nagyon baloldali tanáraim tájékoztattak. Ez megerősítette azt az álláspontomat, hogy a kisebbségi életformának nem lehet a létfelfogása és „attitűdje” az a bizonyos „Ahogy lehet” életvitel, nem lehet magyar taktika, amit a Reményik–Végvári-versek sugalltak, vagyis egy magyar ember nem lehet
„Miazma, láz, orozva dúló féreg”.
Már gyerekkoromban is „multinacionális” környezetben növögettem, és öreg tanítóink pipaszárral kikopogtatták a fejünkön, hogy „a magyar ember ellenségeivel szemben is becsületes”, édes fiam, ezt sohase felejtsétek el. És más hatásosabb személyes tapasztalataim is voltak. Például, az egyik szomszéd fiú, egy bizonyos ştefan (apja rendőrkomiszár volt), akivel együtt jártunk halászni a közeli Maros-partra, és akivel, noha nagyon jóban voltunk, szüntelen azon vitatkoztunk, hogy kik jobbak, szebbek, erősebbek a népek fiai közül? Egyszer, döntő érv gyanánt, megmutatta 1938-as kiadású földrajz-tankönyvét: „Nyugati szomszédaink a magyarok. Tagadják szent jogainkat, rosszlelkűek, minden lépésünket lesik!” „– Látod, hé! – mondta kuncogva Ştefanică; s ha azt is számítjuk, hogy mindig legyőztünk titeket, igazán jó volna, hogy visszamenjetek Ázsiába”!
De azért vígan halásztunk tovább, együtt...
Húsz év múlva, amikor megírtam a Reményik-tanulmányt, gyakran eszembe jutottak ezek a gyerekes viták.
5.
A tanulmányommal senki sem volt elégedett. Nagy István, noha még csak azután lett az Utunk igazgatója, már kéziratban elolvasta, felháborodva menny­dörögte, hogy „kérem szépen, nem szeretem az olyasmit, hogy valakit azért lökünk ki az ajtón, hogy két másikat beengedjünk az ablakon”. Ez arra vonatkozott, hogy Reményik magyarságretorikájával szembe állítottam Babits és Dsida Jenő magyarságfelfogását, hogy mennyivel kulturáltabbak! Marosi Péter mint rovatszerkesztő pánikba esett. Meg kell erősíteni a kritikai élét: itt van például Reményik Petőfi-verse, nagyon idealista, misztikus; nyírd ki azt!
Újragépeltük az oldalt, dúsítva néhány idealizmusellenes frázissal. Frázisokkal ostorozva a frázisokat. Marosi Péter­nek azonban végül is csak eszébe jutott, hogy „azért mégis... hm.... azért mégse...” Én pedig ahányszor újraolvasom Re­mé­nyik versét, erősödik a belátásom, hogy a túlhevített szónokiassága ellenére Reményik Pefőfi-verse valóban megrendítő költői látomás... Ne húzzam ki ezt a szemi­narizálást?... kérdeztem Marosit. DE! DE! DE! Azonnal húzd ki! Nagy István úgysem szokott soha semmit kétszer elolvasni.
Így maradt ki ez a vers a Reményik-értékelésemből, és azóta is éreztem eszméim közt űrt!
Azóta is csodálkozom, hogy több mint ötven év során senkitől sem hallottam, senki sem olvasta. Annál is inkább, mert egy olyan költői ideát tartalmaz, amelyet ma sokan mindegyre hajtogatnak anélkül, hogy eredeti forrására hivatkoznának!
Íme, csak néhány sor a Petőfihez írott költeményből:
„Ha őseink csak földet hagytak ránk:Te reánk hagytál egy darab egetEgy örökrészt a porló rög felett.” HAZA A MAGASBAN! Ez bizony az!... Azt hiszem, manapság ezt a költői eszmét, látomást általában elsőként Illyés Gyulának tulajdonítják. Pedig amit Illyés megírt (Puszták Népe, Magyarok stb.) az: A haza a mélyben!
6.
A Nézzünk hát szembe sorozat azóta sem zárult le: sikertelen maradt. A mai „fiatal” olvasók – értvén alattuk az ötven-hatvan éveseknél fiatalabbakat – egyáltalán nincsenek otthon a „hazai magyar”-ban: Áprilyt talán még ismergetik, de Dsidát már alig-alig, Bözödi, Daday Loránd, Karácsony Benő, Ignácz Rózsa, Makkai Sándor, Nyirő József, Szántó György, Tamási Áron; többnyire, legfennebb; csak hangzatos nevek! Nincsen a kiadók által készített nyilvántartás, statisztika, szerzők neve és megjelent könyvek száma szerint huszonöt éve! Ahogy a színházaknál sincs előadások és nézők száma szerint. Már huszonöt éve nincs. Ha érdeklődik az ember, méltatlankodva leintik!... Hát nem leginkább ezzel kéne ma szembenézni? És felelni rá!?