Jegyezzük meg Lövétei Lázár László nevét!

Utószó a Feketemunka román kiadásához

A Munca la negru* meglepetés lesz a román nyelven olvasók számára: erőteljes versek gyűjteménye, amelyeket Lövétei Lázár László, egy, a „többségiek” számára majdnem ismeretlen „kisebbségi” jegyez. A kötet eredetijét, a Feketemunkát Magyarországon adták ki 2021-ben, a budapesti Kalligramnál. Most pedig, kis idő múltán, megjelent Romániában is, Kocsis Francisko elismerésre méltó fordításában.

A már „fél évszázados”, de ötven életévével együtt még fiatal Lövétei Lázár László költő anyanyelvén eddig is gazdag szépirodalmi és szakírói teljesítményt mondhat magáénak. Mindeközben a „városiasodás” életútját járta be, fontos költözésekkel és fordulatokkal.

1972. február 2-án született Lövétén, az erdélyi Hargita megyében, középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte. Mindaddig a Lövétéről származó Lövétei tehát az volt, akit egykor – pátosszal elegyes jelképes kicsengéssel – „a falu fiának” neveztek, és ezt jelzi a helynévvel nagyjából azonos előneve. 1990-ben Kolozsvárra érkezik, nem csak várost váltva, hogy elvégezze egyetemi tanulmányait, hanem egy új korszakba, miután Udvarhelyen, 12.-es diákként „elcsípte” a kommunista rendszer összeomlását. Bejut a kolozsvári Politechnikai Intézetbe (amelyet később Műszaki Egyetemnek keresztelnek át), a mérnökké válás távlatával, mégpedig a gépészmérnöki kar diákja lesz. A „forradalom” utáni első évek köztudottan zavarosak voltak. És nélkülözős esztendők is, mindaddig, amíg a közép- és kelet-európai régió talpra nem tudott állni valamennyire az előző rendszer csődje nyomán. Bár egyetemista már, óralátogatási kötelezettséggel, Lövétei Lázár László ekkoriban több alkalommal átmegy dolgozni Magyarországra. Eddig semmi költészet…

1993-ban feladja a Politechnikát, és átigazol a Bölcsészkarra, ugyancsak Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Az öt év után, amennyire meghosszabbodott a forradalom utáni Romániában az „alapvetőnek” mondott tárgyak tanulmányozása (hogy aztán gyorsan megtörténjen a visszaállás a hagyományos négy évre, ami később háromra csökken, az Európa-szerte egységesített, bolognai rendszerhez igazodva), 1998-ban a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőjévé válik. 2010-től főszerkesztő, 2019-től szabadúszó. Első verskötete, A névadás öröme (Kolozsvár, 1997) még bölcsésztanonci időszakában jelent meg. Ezt további könyvei követik, többek között a Két szék között (Pozsony, 2005) és a Zöld (Kolozsvár, 2011). Irodalmi díjakat és alkotói ösztöndíjakat nyer el. Cikkeket, recenziókat, esszéket és – természetesen – verseket közöl a Székelyföldben és számos más folyóiratban. Klasszikus és kortárs erdélyi szerzők köteteit gondozza és előszavazza. Magyarra fordít jelenkori román alkotókat.

Ezen az útvonalon haladva Lövétei Lázár László észrevehetően alakul át mérnöki jövőre hivatott székely fiatalból sokoldalú irodalmárrá, fesztelenül kortárs, kozmopolita kultúremberré. Már a műszaki tanulmányai, amelyek hajthatatlanul az ipari karrier felé vezették volna, mindenképp egyfajta felszabadultságot hoztak számára a gyermek- és kamaszkorhoz képest, ezek teréhez, a szülőhelyhez viszonyítva, amelyet elhagyott az egyetemi központ Kolozsvárért. Ezt a váltást aztán meg is ismétli, újabb hazatérést követően, nem csupán egy másik kar miatt, hanem széles, humanista, kulturális láthatárok elérése érdekében.

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan ment végbe ez a metamorfózis, vissza kell térnünk Románia, Magyarország és a teljes Közép-Európa első posztkommunista éveibe. Azért hangsúlyozom ezt a nemcsak történelmi fordulatot, hanem személyes újrairányulást is hozó periódust, mert az életrajz felidézése segít a Feketemunka jobb megértésében. És ez fordított irányban is érvényes, hiszen a vers tanúskodik az „elkanyarodás” időszakának élettapasztalatáról, megvilágítja azt (ami azt jelenti esetünkben, hogy a néhány információ mellett, amelyeket közvetlenül a szerzőtől tudtam meg – kiegészítésképpen a szintén nem túl bőséges anyaghoz, amely fellelhető róla a nyilvános térben –, ebben a „biografikus” értelmezésben alkalmazom a versek tanúságát is).

Képzeljük el az 1990-ben épp nagykorúvá váló fiatalember helyzetét. Édesapja bányász, aki akkor vonult nyugdíjba. Vajon dolgozott Lövétén is, ahol erős hagyománya volt a vasércbányászatnak? A Feketemunkában említést találunk két munkahelyéről, a hargitafürdői kaolinbányáról és a Gorj megyei Albeni-ben lévő lignitfejtésről. Most, 1990-ben – visszavonulás. Csak majd 1997-ben következik az első mélyművelések bezárása, „kompenzációs bérek” kifizetésével. A feleség, a leendő költő édesanyja, háztartásbeli, tehát nincs jövedelme. A család nehéz sorban él. Az ország rázkódik a diktatúráról demokráciára történő „átmenet” görcsös vonaglásaitól. Megindul a kivándorlás Nyugatra, az ottani, virágzó országok felé, ahol több pénzért lehet dolgozni, mint itthon.

A pillanat helyzetképéhez talán nem bizonyul túlzásnak hozzárendelni az 1990 januárjában, februárjában és főként júniusában, 13. és 15. között bekövetkezett bányászjárásokat. A harmadik alkalommal Bukarestet sokkoló roham érte, amelyet sötét erők idéztek elő, részben a kommunista állam titkosrendőrsége, a Szekuritáté részéről, részben az újdonsült kormányerők részéről, akik szintén a régi rendszer „apparátusából” származtak, és megrémültek az ellenzőik által támogatott, hirtelen történő liberalizálási tervtől. Két napon át, június 14-én és 15-én a fővárost elözönlötték és terrorizálták a Zsil völgyéből érkezett bányászhordák, akiket megvezettek és „paramilitáris” felszereléssel láttak el, hogy aztán dühöngve tombolhassanak az ellenzéki pártok, az értelmiségiek és az egyetemisták rovására. A történtek sarkosan megosztották a román társadalmat. Elgondolva, hogy a fiatal nemzedékek nagyrészt a liberális demokráciát pártolták, el tudjuk képzelni a 18 éves tinédzsert, Lövéteit Lövétéről, bányász apa fiát, amint átérzi azoknak a traumatikus, zaklatott napoknak a feszültségét. Nem kevés honfitársunk volt akkoriban, főleg fiatalok, akik politikai menedékjogot kértek Nyugat-Európában.

Az 1989-es forradalmak nyomán megnyíltak a határok, de ahhoz, hogy eljusson az ember „Nyugatra”, utazási vízumra volt szüksége. Erre nem volt könnyű szert tenni, kellett hozzá névre szóló meghívó a célország valamelyik állampolgárától. A hazai magyarok különleges helyzetben voltak: engedélyezték számukra a könnyed átjutást Magyarországra, amely szintén kommunista ország volt korábban, de akkoriban valamennyivel fejlettebb. A kommunizmus utolsó évtizedében fordult meg az arány. 1980-ig az úgynevezett „kishatárátkelőknél” (amelyek használata a határ menti települések lakóinak akkoriban is engedélyezett volt, bár a határok egyébként szigorúan le voltak zárva, még szomszédos kommunista országok között is) főként magyarországiak jöttek át vásárolni Romániába, amely 1965 után és a ’70-es években gyorsabb gazdasági növekedést produkált. A folyamat akkor kezdett megfordulni, amikor a bukaresti diktátor, Nicolae Ceaușescu elkezdte a nehezen tűrhető megszorítások bevezetését, mert rögeszméjévé vált, hogy visszafizesse az állam kül­adósságát az idegen bankoknak. A nemzeti gazdaság nagyrészt az exportra alapozott, amelyet ha törik, ha szakad módon végeztek, ártól függetlenül, amely dömpingár is lehetett (azaz a termelési költséget alulmúló), de a gazdaság fenntartásával és beruházásokkal nem törődtek, így aztán össze is omlott, akárcsak az életszínvonal. 1990-ig Magyarország egyértelműen megelőzte keleti szomszédját, nyilván távol maradva még a nyugati fejlődés szintjétől, de valamiképpen vonzóvá vált a hazai „többségiek” számára is, illetve – természetesen – a magyar „kisebbségieknek”, miközben a romániai üzletek inkább üres polcokat kínáltak a vevőknek, mint eladó termékeket.

Mindezekkel a személyes életadatokkal és történelmi időtényezőkkel a tarsolyában, az ifjú Lövétei Lázár László, a kolozsvári egyetemista, kihagyja az előadásokat, és elmegy dolgozni Budapestre és máshová, ahol még lehetőséget lát erre. Képzetlen munkaerő iránt van kereslet ekkor. Ha még beszél is magyarul, annál inkább! Az első posztkommunista években, friss törvények megjelenéséig, régiónk országai az újmódi tulajok paradicsomává váltak, akik kíméletlenül hasznot húztak a helyzetből, garasoskodtak az alkalmazottaikkal, jeleskedtek az adócsalásban, és mindebben semmiféle gátlásuk nem volt. Munkavállalási engedélyt szerezni bonyolult volt, úgyhogy sok erdélyi magyar vállalt akkoriban „feketemunkát” az ilyen rögtönzött kapitalistáknál.

Kolozsvárra, majd, egyetemi tanulmányai elvégzése után Csíkszeredába érkezve, Lövétei Lázár László elkezdi papírra vetni budapesti tapasztalatait, egyféle „riport-poémák” formájában (ezeknek tekinti a vonatkozó alkotásait). 2000-ben járunk ekkor. Korán rákényszerül a projektje felfüggesztésére: rákos daganatot diagnosztizálnak nála. A halálveszéllyel szemben semmi más nem számít. Kezelést kap. Megműtik. Megmenekül. Erről a hatalmas megpróbáltatásról szintén versben ír, a már említett Két szék között (2005) lapjain.

Újabb évek telnek el számára írással, szerkesztői munkával, saját alkotások és műfordítások elkészítésével. Időben közelebb, 2019-ben, hároméves irodalmi ösztöndíjat nyer el, és úgy dönt, hogy újra felkeresi kora ifjúságának emlékeit. Lemond a Székelyföld főszerkesztői tisztségéről, és újra felveszi a munkát… a Feketemunkával. Gyorsan halad. Amint jeleztük, befejezi és meg is jelenteti ezt a kötetét csupán két évvel később, 2021-ben. Borítója, amelyet átvett a román kiadás is, egy útlevéloldal, tele a ’90-es években a Magyarországra történő átlépéseknél ráütött pecsétekkel. A könyv címe egy átlós csík mentén fut végig, inkább azt sugallva: belépni tilos.

Könnyen átjárható vagy egy kevésbé barátságos, ellenőrzésekkel és pecsétekkel bonyolított határ, amelyektől megnyílik egy nem éppen bőkezű munkapiac?…

Egy mára már távoli életszakasz összegzése, fejesugrás a múltba, visszatekintő önvizsgálat. „Riport-poémák”. Döbbenetesek. Lövétei Lázár László nyers beszámolót kínál a könyvében, sötét árnyalatokban, hogy zsonglőrködjünk a címbeli jelző jelentéseivel, hiszen alkalmazható az a törvénytelen, sehol nem nyilvántartott, az adózást elkerülő munkára, de a kérlelhetetlen leírására is azoknak a nyomorúságos körülményeknek, amelyek között dolgoznak a „zugmunkások”, akiket megvetéssel kezelnek a tulajok és a főnökök, a határőrök és a rendőrök, alulfizetettek, és egészségtelen szállásokon laknak. Nem csoda, hogy a könyv beszélőjének saját apja jut eszébe, amint hazatér a lignitbányából „szó szerint fekete munkás napjai” leteltével, ő maga is koromfeketén: „Életedben nem láttál olyan koszos (fekete) munkást” (szubjektív második személybe rejtett vallomás).

A könyv alcíme, az (Egy hónap) – így, zárójelben – behatárolt időszakot jelöl egy sokkal huzamosabb tapasztalatból. Szinekdoché vagy litotész ez: pars pro toto. Bármennyire is brutális-realisták, bármennyire „riportszerűek”, miközben lényegileg elbeszélők, ezek a sorok poémajellegűek. A felidézett portrék és helyzetek úgy vannak kiollózva, hogy minél erőteljesebb hatásokat keltsenek. A tömörítés, kihagyás, a lemetszett versvégek további eszközei a szövegüzenet sűrítésének. A szerző a csiszolatlan kifejezésmódot is alkalmazza, emiatt a személyek, helyszínek és jelenetek leírása „a nyugalom megzavarására alkalmas” (ahogyan szól a szabványos figyelmeztetés, amelyet a tévétársaságoknak kötelezően meg kell jeleníteniük a képernyőn, mielőtt sokkoló képsorokat sugároznak…). Mindez nem zárja ki az olvasmányélmények beszűrődését, a kulturális utalásokat, az irodalomtörténet nagyjainak idézését és parafrazálását.

Ezekkel a jellemzőkkel a Feketemunka erdélyi magyar posztmodern költők alkotásainak vonulatába illeszkedik bele, Szőcs Gézától – mondjuk – Sántha Attiláig és sokan másokig, illetve rokonságot mutat Markó Béla legutóbbi köteteinek elbeszélő-emlékező verseivel (nem a hagyománykövető és szonettista régebbi könyveinek darabjaival). Kötelezően megemlítendők olyan szomszédos zónák, mint az erdélyi szászok és bánsági svábok szintén „riportszerű” közvetlenséggel megszólaló, német nyelvű költészete, olyan képviselőivel, mint Anemone Latzina, Franz Hodjak, Werner Söllner, Hellmut Sei­ler, Klaus Hensel, Johann Lippet, William Totok, Richard Wagner, Ernest Wichner, Rolf Bossert, Gerhardt Ortinau, Helmut Britz és Helmuth Frauendorfer, akik mellé felsorakoztatható számos más szerzőtársuk. Talán a legközelebbi támpontot Johann Lippet Biographie. Ein Muster című alkotása képezi (németül 1980-ban jelent meg, 1983-ban pedig román fordításban, Biografie. Un model címmel). A legszélesebb kapcsolódó terület a „többségi” posztmoderneké, akik az 1980-as években bevitték a köztudatba az elbeszélő és „életrajzi” költészetet, folytatva ezzel olyan hazai „úttörők” munkáját, mint M. Ivănescu, Nora Iuga, Petre Stoica, Florin Mugur, Constantin Abăluță és mások. A ’90-es években indult nemzedékből olyanokat említhetünk, közvetlenebbül epikus hajlamú szerzőkként, mint Alexandru Mușina, Romulus Bucur, Mariana Marin vagy Andrei Bodiu, a látszólag legsemlegesebb „realistákat” az első, vállaltan posztmodern román „hullámból”, akiket aztán a következő sorozatokban számos szerző folytat, napjainkban is. Ami a magyar nemzetiségű és nyelvű alkotótársainkat illeti, hangsúlyoznám, hogy ők nyelvi hazájuk irodalmának is szereplői (és nem feledkezem meg arról a különleges felfogásról sem, amely Magyarország határain belül és túl is a „nemzetet” határokon átívelő identitásként értelmezi…), amint a romániai születésű szász és sváb írók is a német irodalom külső területi részét képezik, ők kivándorlás révén bele is épültek az anyaország kultúrájába, ki-ki amennyire és ahogyan akart-tudott. Viszont mindnyájuknak – a németeknek és a magyaroknak is, akárcsak a többi „kisebbségi” alkotótársunknak, akik más anyanyelvet beszélnek, így a szerbhorvátot, a csehet, a lipován oroszt és így tovább – megvan a helyük a román irodalomban is, annak tág értelmezése révén, amely szerint a többségi nyelv a hovatartozásnak már nem kizárólagos kritériuma, illetve többé nem kellene annak lennie!

Feketén dolgozók – az építőipari munkatelepeken.

Ironikusan vagy – pontosabban – szarkasztikusan, a kötet egészének uralkodó hangnemében ábrázolja ezt a kategóriát a könyv első írása, Baráber-CV formájában. Ez a különös szó, amelynek „barábel” változata is ismeretes, egy szócikk a Magyar Néprajzi Szótárból, és eredete „a népies német Baurauber / Vagyis ’építkezéseken dolgozó hitvány alak’”. A „Rauber” vagy „Räuber” német jelentése a „tolvaj” vagy a „rabló”, míg a „Bau” építkezést jelent, és különböző szóösszetételekben is használatos. Egy évszázadnál is régebbi ez a megnevezés, és ugyanannyi ideje került „az építőipari vándormunkásság nyelvébe / Legutóbb már ügyes / Mindenre vállalkozó vándormunkás értelemben”. További terminológiai pontosítások: „De neveztek már minket / Építőipari idénymunkákon dolgozó szakképzetlen / lumpenproletároknak is / Fene se tud kiigazodni”. A részletek a szerző-szereplő-narrátor helyzetéhez közelítenek bennünket, olykor egyes szám első személyben, máskor leplezetten: „a baráberek deklasszált munkásokból / Kivételesen elzüllött értelmiségiekből kerülnek ki”. A CV-poéma a telepvezetőnek van címezve, látszólag tiszteletteljesen, de valójában megvetően, egyenesen gúnyos könyvészeti utalásokkal: az említett Szótárra, Áprily Lajos egyik versére, amelyben említést kap egy „lompos fa-munkás és zordon baráber”, illetve két fotóalbumra munkásokról, több mint bizonyosan együttérzéssel ezek iránt és vádlóan azok felé, akik nyerészkednek rajtuk; az egyik egy magyar fotográfus munkája, és Budapesten jelent meg, a másik – egy brazilé, és Amerikában adták ki.

Egy mosópormárkát a címében hordozó darab következik, a Tide: a traumatikus emlékekről szól, amelyek nem „moshatók ki” a tudatból („Kár hogy a Tide nem tisztítja az emlékeket”). Szóval, miután meghatározást nyert az az emberi és szakmai réteg, amellyel foglalkozik a könyv, a szerző megjelöli annak irodalmi „műfaját”, beszédmódját is: traumatikus emlékirat. És lám, poémaszerű is, hiszen verssorokba van hasogatva!

Az előzményeket kiegészíti a Beton. Ars poetica helyett, amely – ugyancsak „átlósan”, képletesen – felvázolja a könyv szerkezetének alapelveit. Évek múltán az apa (a szerző) építőtelepesdit játszik ötéves kisfiával, aki nem értheti, hogyan éleszti újra eközben a felnőtt a fiatalkorában végzett „feketemunkával” kapcsolatos emlékeit. A keverék összetétele ezúttal egy „Játék-betont” eredményez, de az olvasó érzi, hogy a mesélő szülő a valós építőtelepeken szerzett, rázós élettapasztalatait idézi fel, hiszen „A beton nem költészet”. Ezzel együtt bizonyos utasítások az előírt összetételre vonatkozóan – mint például: „De a vödör ne legyen túl nagy” vagy „Maradhat egy kicsit hígabbra is a beton” – eléggé hozzávetőlegesen vannak megfogalmazva, „Pont mint a költészet”, ami sugallja a megfelelést a konkrét és a szöveges építmény között. „Riport-poémák”, de az elbeszélésbe bújtatott önreflexiókkal, amelyeket „ars poetica helyett” kapunk…

Innentől nagyrészt portrészerű írások következnek a kötetben, kezdve azzal, amelyről már jeleztük, hogy a bányász apa alakját idézi fel, a Fekete munkás. Helyenként feltűnnek még a könyv „életrajzi” vétetését igazoló utalások: a szerző előbb mérnöki karon egyetemi hallgató („Sikeresen vizsgáztál az egyetemen anyagismeretből / differenciál-egyenletekből speciális matematikából”), aztán átigazol a bölcsészkarra, valószínűleg a magyar–román társítású szakra (és ez indokolja az antifrasztikus rögzítést: „kb. egy évvel ezelőtt te is félrészegen pótvizsgáztál román nyelvjárástanból”).

A Szerelemben több valós és képzelt szál fonódik össze: a Magyarországra utazások munkavállalás érdekében, a leendő feleség iránti szerelem, a Taviani testvérek egyik filmje, vulgáris kiszólások egy telepvezető beszédmódjából és olyan élettörténetekből, amelyeket árulások és kétségbeesések tarkítanak, egy szász fantazmagóriái, aki felveszi autójába a szerelmes fiatal stopposokat, mint egy „kelet-európai road movie”-ban, miután tétovázik egy kicsit, attól tartva, hogy az építőtelepeken erőteljesen lebarnult fiú talán cigány…

Lali az azonos című versben egy nyugdíjas sofőr, tősgyökeres magyar, azt a kamiont vezeti, amelyre a munkás-költő-emlékező Laci és a többi feketemunkás rakodnak, akik „románoknak” vannak elkönyvelve, pedig magyar nemzetiségűek (erre hamarosan visszatérek).

A Szárnyas anyákban további műszaki kifejezések sorakoznak, az „újonc” számára ismeretlen eszközök megnevezései, akinek tehát nem csupán a „szekta” munkarituáléit kell elsajátítania, hanem az építőtelepi munkálatokra, anyagokra és szerszámokra vonatkozó, addig idegen nyelvezetet is: „egyszerű / Kalapácsfejű csavarok”, „Szárnyas anyákkal”, „kofrács”, „tipli” vagy „dübel”, „spakli” vagy „vakolókanál” („Napok óta tanulod a segédmunkás-nyelvet”). Mindezt most újra együvé rendezi, mint egy bogárgyűjteménybe, ha képletesen értjük a címbeli alkatrész jelzőjét.

Más szövegekben mindenfajta építőmunkás portréit találjuk, aztán a Himnusz egy lapáthoz úgy épül fel, mint a keresztény imák csúfolóverse, A Törpikében pedig a valóság átlényegítése történik, talán Jonathan Swift, az alternatív világok feltalálója nyomán, aki a pigmeusokét, Lilliputot is megalkotta, amelyet Gulliver, az utazó fedez fel. Az építőtelepek „apró” Magyarországa ez, erkölcsileg ráncossá aszott, mintha (nem) emberszabású törpék országa lenne.

Bár a szarkasztikus, érdes, sarkos beszédmód a folytatásban is uralja a könyvet, a kulturális referenciák egyre csak gyűlnek: mitológiai átvételek, bibliai parabolák, utalások irodalmi alkotásokra és filmekre. El egészen a kolosszális Krumplis gulyásig, amely egy színdarabszerű poéma, verses replikákkal, és arról szól, ahogyan vacsorát főznek a törvénytelenül dolgozó építőmunkások, de erre két másik szint is ráépül: az egykori éhínség felkavaró megidézése a háborús időkből és azutánról, amely szóba kerül a szereplők egyébként otromba csevegésében, illetve az Első munkás (a szerző!) tirádái, aki felolvas a többieknek, karneválian és cinikus-megvetően, nem akármit, hanem a parodisztikus, boszorkányos ételrecepteket Shakespeare Macbeth-jéből (amelyek a román fordításba a Ion Vinea-féle változatból vannak átemelve)!

És így tovább, egy Egyiptomi, egy De profundis és több „tanulmányfej”, azaz szintén portréjellegű vers. Végig a csiszolatlan létezés és az olvasmányokon való merengés váltakozásával, a nyers és brutális valóság nyelvezetével, erőszakos, beszélt nyelvi vulgaritásokkal, de utalásokkal is egy egész sor költőre, nagyrészt magyarokra, illetve még Baudelaire-re, Nervalra és másokra. Annak ellenére, hogy az építőtelepi pillanatképek csupán egy hónapnyi időtartamból vannak kiválogatva, a kapcsolódási ív a múltba is visszanyúlik, a gyermekkor érzelmi memóriájából visszaszerzett jelenetek irányába, illetve a könyv megírásának jövőjét is érinti, ahonnan a szerző hol az őt körülvevő világot szemléli, hol visszatekint, az idősíkokat elegyítve, kifinomult nosztalgiahatásokat érve el.

A „tulajdonképpeni” poémák közé számos Vignetta ékelődik be, dőlt betűvel szedve: párbeszédes vagy monológszerű szövegek, leggyakrabban portréjellegű vázlatok, amelyekből kiolvasható a teljes emberi dráma, egy-egy olyan tragikus mozzanattal, amelytől elképedünk (teszem azt, amikor egy „koma” felköti magát…). Vagy épp egy durva diagnózis pattan ki a főnökökre nézve: „Ilyen mocskos kapitalistákat / Még nem baszott a világ!” Vagy más maró kiszólások a vallással, a bibliai szöveggel vagy az imával kapcsolatosan, de a magamutogató ájtatosságra vonatkozóan is, amely olyasmi, mint a csíksomlyói pünkösdi búcsú…

Foglalkoznék még egy keveset két olyan témával, amelyekről már szó esett: az önreflexióval és az identitással.

A kérdés, hogy ezek az „életszeletek” tekinthetők-e versnek/irodalomnak, vagy sem, végig ott lebeg a szövegek során, és ténylegesen meg is fogalmazódik különböző módokon. Ez a „klasszikus” gondja az úgynevezett „naturalizmusnak”, amely be is vezette a köztudatba az „életszeletek” kifejezést, és fennmaradt, köszöni szépen, az irodalomtörténetben, így válaszolva az akkori és mindenkori kétségekre. Már a Tide-ból megtudjuk, hogy a szerző naplót is vezetett akkoriban, amikor feketemunkát végzett. Vajon a fiatalkori napi feljegyzések és a mostani felidéző versek irodalomnak tekinthetők vagy sem? „Naplót vezettél / Idézni is tudsz belőle / Vajon melyik segédmunkás vezet naplót egy vagon azbeszt hullámpala kipakolása után / Lehetséges-e egyáltalán »objektív« irodalmi (vissza)emlékezés vagy minden emlék átalakul mihelyt irodalommá transzponálódik?” Többek között a Zöld című kötetében eklogák szerzőjeként, amelyek a Theokritosz és Vergilius által művelt hexameterekben szólnak, néhányuk dramatizáltan, „szereposztással”, illetve shakespeare-i szonettet jegyezve, éppen a nagy Will egyik ilyen műformájú versének (XXII) egyik sorából kiindulva, Lövétei a Feketemunkában egy teljesen más versbeszédet formál meg, mocskos, ragacsos anyagból, a lumpenéletből, „gennyből, penészből, sárból” (utalás Tudor Arghezi Testament / Testamentom című versének részletére – „Din bube, mucegaiuri și noroi / Iscat-am frumuseți și prețuri noi” –, amelyet Illyés Gyula így magyarított: „Az új kincs, a szépség gennyből fakadt, / Penészből, sárból a kezem alatt!” – a ford. megj.), egy olyan poétikai formulát, amely saját felülvizsgálatát is magába foglalja, az örökös kételyt. Ez más alkotásaiban is feltűnik, például a 2011-es, Mi lesz veled? című versében, amelyet fiának címez: „mondom, nem verset írok, / verset neked nem fogok írni soha, / ezt a nem-verset se neked írom”, aztán utózengései keletkeznek ebben a „nem-versben”, majd ismét, „ebben a nem-versben” (románra ugyancsak Kocsis Francisko fordította le). Ismét antifrasz­tikus önirónia ez, egy elragadó, sűrű, túláradó költői beszédmódra vonatkozóan.

Ami a nemzetiségi identitást illeti… Bele van kódolva az otthoni hegy recézett körvonalába, amelynek pazar leírását nyújtja a kötetben a Harghita cristata című vers, ahol a tarajos hegynek latinos névváltozat van rögtönözve, „hogy elegánsabb legyen”: „Rég volt ilyen szép a Hargita / Mondod félhangosan / Cakkra pontosan egy hónapja nem láttad / Egy hónap nem olyan nagy idő / Most mégis örülsz neki / Mármint a hegynek / Pláne így hogy tényleg szép” stb. – a könyv alcímében megjelölt, egy hónapnyi távollét, hiányzás után (talán 1996-ban, ez az évszám ugyanis több versben előfordul).

A kötetben mindeddig jelzi helyenként a szerző azt a paradoxális bánásmódot, amelyben részük van Magyarországon az erdélyi magyaroknak, ott ugyanis egyesek „idegeneknek” tekintik őket, olykor ráadásul „románoknak” nevezik, ami az egyik versben meg is fogalmazódik szó szerint: „Ugye véreim / Magyar (értsd: román) / Proletárok”. Az egyik „vignetta” szereplője, egy egyszerű ember, aki átélte a kettős állapot skizoid és drámai hatását, megállapítja: „Itt is bozgor ott is román”. Aztán a könyv végén, egy Pót-vignettában, egy újabb, ezúttal egyiptomi munkaszakasz után, hazatérőben onnan, ahol kitört éppen a nagy veszélyeket hordozó, 2011-es „Arab tavasz”, a narrátori hang megjegyzi a bukaresti landoláskor: „Én biza megcsókoltam / Az áldott román anyaföldet”. Értékes árnyalatok ezek egy sablonmentes beszélgetéshez a közös hazánkban létező „interetnikus viszonyokról”.

Összegző tollvonások:

Lövétei Lázár László bátor és temperamentumos költő, ezt igazolja az a frontális támadás is, amellyel a Feketemunkában egy kényelmetlen, látszólag „nem irodalmi” témakört céloz meg. Kíméletlen életérzésekről ír, ezeknek megfelelő nyelvi rétegekben kutat, és lényegében nagy figyelemmel építi meg könyvét, szinte zeneműhöz hasonlóan, mottókkal és „vignetta”-berakásokkal, árnyalva a szöveghatásokat, és a könyv végére kiteljesítve az idealisztikusan visszaszerzett életrajz-részt a „Harghita cristatára” való hazatéréssel. Elmondható a szerzőről is, akárcsak annyi más dacoló művészről, hogy palástoltan érzelmes, egy „kőkemény”, aki mindig engedi, hogy észrevehető legyen az érzékenysége. Végletes tapasztalatokkal tarsolyában, mélyreható emberként mutatkozik meg előttünk, aki nagyszabású alkotóvá vált.

Mint mondtam, igazi meglepetés nekünk, magyarul nem tudó, román olvasóknak. Vérbeli, erőteljes, lenyűgöző költő. Jegyezzük meg Lövétei Lázár László nevét!

Szonda Szabolcs fordítása

Lövétei Lázár László: Munca la negru (Eredeti cím: Feketemunka. Fordította Kocsis Francisko – Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2022).

‍