.svg)
Görögországban történt egy családi nyaraláson. Család alatt itt a teljes pereputtyot értem, nagynénivel, nagybácsival, unokatestvérekkel és az aktuális párjaikkal. Nyolcan voltunk összesen. Világéletemben korán kelő voltam, ezért az évek során íratlan szabállyá alakult, hogy az én feladatom kora reggel lesietni a partra, és lefoglalni mindannyiunk számára a legjobb napozóágyakat, lehetőleg a tengerhez legközelebb esőket.
Így történt aznap reggel is, mikor az előző esti bulitól enyhén kótyagosan, de kötelességemet nem feledve letámolyogtam a partra. Az oda vezető lepadozott sétány bal oldalán, az első sorban foglaltam le a szokásos helyeinket törölközővel, ruhával, táskával, könyvvel, ütőkkel, aztán végigdőltem az egyik ágyon, és a simogató napsütést élvezve szundítottam még egy keveset.
Tíz óra tájban megérkezett Isti, az unokatestvérem, és a barátnője, Helga, akivel három éve voltak se veled, se nélküled kapcsolatban. Megálltak mellettem, és egy darabig csípőre tett kézzel – Isti terpeszben, nagyfőnökökre jellemző határozott mozdulattal, Helga a maga finom, törékeny módján, a megjelenése által keltett hatást is figyelve – kémlelték az áttetsző, türkizkék vizet, aztán az indítványomra elslattyogtunk a parti büféhez frappét és sört rendelni.
Visszafelé jövet már távolról úgy tűnt, valami nincs egészen rendben, és közelebb érve a sejtésem beigazolódott. A lefoglalt napozóágyak közül kettőn idegenek terpeszkedtek. A szélsőkön, amelyeket a vízben játszott pingpongszerű játékhoz használt műanyag ütőkkel foglaltam, ellenszenves, fiatal párocska csacsogott vidáman, miközben a lány épp a karját kente naptejjel. Egyből elfutott a méreg, annál is inkább, hogy megláttam a földre dobott ütőket.
Higgadtságot erőltettem magamra, és erkölcsi fölényem teljes tudatában vonultam az ágyuk elé. Kihívó mozdulattal hajoltam le, felvettem az ütőket, és bizonyos lévén a győzelmemben, hideg arroganciával csupán annyit mondtam angolul, hogy ezek itt voltak, közben az ágyakra mutattam, aztán vártam, hogy sűrű bocsánatkérések kíséretében elkotródjanak. Ehelyett a lány annyit mondott flegmán, hogy a szabályzat szerint tilos lefoglalni a napozóágyakat. Felhúztam a szemöldököm, és a tekintetemmel valami olyasmit próbáltam kérdezni, hogy épelméjű vagy, kislány, szerinted normális hozzányúlni mások holmijához? Mivel azonban nekem is rémlett ez a passzus a felületesen átfutott szabályzatból, érvek híján muszáj volt továbbállnom, úgyhogy sarkon fordultam, és felháborodottan fújtatva tértem vissza Istiékhez, akiknek aztán a jelzőkkel nem spórolva rekonstruáltam az előbbi beszélgetést.
Telibe szarom a retkes szabályzatukat, mindenki ezt csinálja, tolta fel Isti a napszemüvegét, hogy szemügyre vegye őket. Mikor anyuék ideérnek, úgy felszedem őket onnan, mint a tornádó, kortyolt egyet a söréből, aztán vetkőzni kezdett, és kihúzta az egyik ágyat a napra, végignyúlt rajta. Örültem volna, ha Helga késztetést érez valamiféle közbelépésre, ugyanis általában nagyon szuggesztíven tudta ecsetelni, hogy őt mekkora igazságtalanság érte, és ezt halaszthatatlanul orvosolni kell, de úgy tűnt, most nem szándékozik latba vetni a tehetségét. Pillanatnyilag tehát mindannyian megbékéltünk a helyzettel, és lustán sütkéreztünk a napon.
Nyolcan vagyunk, Julikám, nem hatan, hallottam meg nemsokára a másik unokatestvérem, Abigél szemrehányást és számonkérést elegyítő hangját a fejem fölül. Felültem, és elmeséltem neki a történteket. Azt a szégyentelen mindenüket, kezdte pakolni dolgait a mellettem levő ágyra, közben szúrós pillantást vetett a lányra. Úszok egyet, hogy lehűtsem az agyam, aztán ha addig nem szedi fel onnan a szilikonozott seggét, úgy felrángatom, hogy abban nem lesz köszönet, mondta, azzal indult is. A szája szilikonozott, bár amekkora, akár segg is lehetne, vetette oda Isti csak úgy mellékesen, de azért jóízűen heherészett a saját poénján. Kidekorálom én azt is, ha kell, kiáltott vissza Abigél a víz széléről, aztán belegázolt derékig, majd elmerült benne, és messzire úszott, a vízen lebegő, felfújt műanyag játszótéren is jóval túlra.
Még a vízben volt, mikor jókedvűen kacarászva a szüleink is megérkeztek. Nagynéném csodálkozva kérdezte, hová foglaltam még ágyakat, mire ismét vázoltam a helyzetet. Álljatok meg, elintézem, kezdett feltápászkodni Isti nem túl nagy lendülettel, de elkésett, nagynéném már sebesen robogott a megszállók irányába. Hé, kiáltotta el magát eléjük érve, mert azok éppen hasukon fekve bóbiskoltak. Erre persze mindenki más is felfigyelt a környéken, a megszólítás címzettjei pedig eltájolva emelték fel a fejüket, hunyorítva néztek nagynénémre. Ő végigmutatott a sor napozóágyon, és tagoltan, erős akcentussal azt mondta, this is us everyday – ezek mi vagyunk minden nap. A lány szája sarkában mosoly jelent meg, aztán szenvtelenül annyit vetett oda, hogy ő nem tudta, de ezzel elintézettnek tekintette az ügyet, és elfordította a fejét, semmibe véve nagynéném kitartó bámulását, aki a munkahelyi nyelvtanfolyamon tanult angol szókészletét az előbbiekben már kimerítette, ráadásul az is világossá vált számára, hogy ez vesztes csata, sehogyan sem lehet jobb belátásra bírni a hölgyeményt, ezért tehetetlen dühében románra váltott, és szikrázó szemmel mondta ki a lesújtó ítéletet, nesimțită ce ești – micsoda bunkó vagy –, a szó eleji n-t ny-nek ejtve, ezzel is nyomatékot adva mérhetetlen megvetésének. Azzal sarkon fordult, reszketve tért vissza hozzánk.
Helga egész idáig felülve figyelte a jelenetet és annak hatását a bámészkodókra, most azonban szemét forgatva visszadőlt az ágyra, azt mondta, ő nem velünk van, és szorosan arca elé emelte a szennylapot, amit csak nyaralások alkalmával szokott olvasni, és amit egyébként ő maga nevezett szennylapnak előző este, amikor azt fejtegette, hogy értelmiségi, ráadásul lelkileg kiszipolyozó munkát végző nőként évente egyszer szüksége van efféle agymosásra.
Nagynéném a szemtelen libának titulált lány arckifejezését mímelve érkezett, és néha még vetett egy-egy dühös pillantást az elfoglalt napozóágyainkra. Aztán aprólékosan végigpásztázta a partszakaszt, de mivel egyetlen szabad helyet sem látott, a klórszagtól kiújuló asztmáját vizionálva elcsörtetett a medence irányába. Anyu érezte, hogy illene szolidaritást vállalnia a testvérével, de neki sem fűlött a foga, hogy a klórszagot szívja egész nap, ezért tanácstalanul, kissé ijedten pillantott körbe, de azért gyorsan letette a fenekét az egyik napozóágyra. Nagybátyámnak nem maradt más választása, mint hogy kövesse a feleségét, amit a régi, recsegő rádióra emlékeztető hangján elmormolt szitkozódások közepette tett meg, karikalábait gyorsan szedve próbálta utolérni nagynénémet. Apu téblábolt egy darabig, forgolódott, valami csoda folytán nem-e vesz észre egy megürülő helyet valahol, de jobb megoldás híján, végül ő is lefeküdt az egyik ágyra.
Az eset mindannyiunk büszkeségébe belekarcolt, hiába próbáltunk felülemelkedni rajta, és élvezni a hullámzó tengert és a perzselő napsütést, időről időre mindenikünk szükségét érezte, hogy újabb észrevételt osszon meg a barbárságról, aminek áldozatául estünk. Sovány kárpótlást annyi jelentett csupán, hogy a párocska sem tudta felszabadultan élvezni a győzelmét, az eset után valószínűleg nem érezték biztosítottnak a helyüket, ezért nem merték őrizetlenül hagyni azt, felváltva jártak úszni.
Késő délután volt, a partról már sokan elszállingóztak, mikor először merészkedtek együtt a vízbe. Észrevettem, hogy folyamatosan rajtunk és az ágyakon tartják a szemüket, ezért én sem hagytam, hogy lankadjon a figyelmük, végig őket bámultam. Pár perc múlva pedig hirtelen ötlettől vezérelve felültem. Oldalt tettem le a lábam, a napozóágyaik irányába fordulva, és indulást jelző, enyhén előredőlt felsőtesttel ültem. Semmi mást nem volt szándékomban csinálni, de nem is volt rá szükség, a fiú máris rohant ki a partra. Ahogy a helyére ért, ártatlan, mit sem sejtő arckifejezéssel dőltem végig ismét az ágyamon, de a szemem sarkából figyeltem őt, és diadalittasan konstatáltam, hogy nem mer visszamenni a vízbe. Kaján öröm fogott el, mikor ráeszméltem, semmi különöset nem kell tenni, elég egyetlen apró mozdulat, egy leheletfinom célzás, hogy sakkban tartsam azt, akiben ott munkál a félelem.
Sok évvel később történt, az első házasságom vége felé, egy másik családi nyaralás alkalmával. A teraszon üldögéltünk este, a kabócák hangjától körülvéve, a jócskán fogyasztott alkoholtól felszabadultan zsibongva beszélgettünk, nevetgéltünk, bámultuk a parti fényeket. A közös társalgás már felbomlott, én éppen Istivel próbáltam felidézni egy régi családi történetet, amire egészen máshogyan emlékeztünk, és mindketten makacsul, folyton egymás szavába vágva próbáltuk meggyőzni a másikat az igazunkról. Már egészen hevessé vált a vitánk, mikor váratlan felkiáltás tört ki belőle, ne mind beszélj, ott voltam, és egy hirtelen mozdulattal felkapta a kezét. Megremegtem. Egyetlen pillanatra akadt össze a tekintetünk, aztán elkaptam, de túl késő volt, már rájött, biztos voltam benne.
