Holtunkiglan

Amint bizonyossá vált, hogy a hónap végén sor kerül polgári esküvőnkre, Thomasnak számtalan szervezéssel kapcsolatos ötlete támadt. Nem volt türelme megvárni, hogy Londonból hazaérjen, telefonon bombázott utasításaival – egyenként rukkolt ki velük, és azonnali gyakorlatba ültetésüket sulykolta. Apját illico elsőként utasította: intézze el, esős időben hajthassunk a díszlépcsőkig, ő nem hajlandó senki szeszélye miatt bőrig ázni! Ernyőről szó nem lehetett, commentnek nem volt helye. A polgármester? Ne ágáljon, végezze a dolgát, feleljen meg az adófizetők elvárásainak!

Néhány perccel később: küldessen a községházára egy láda ó-Sauvignont! Ne sajnálják szülei az áldomást, meg kell olajozni a hivatali procedúrát! Hadd igyanak a britek egészségére! A froggy aktatologatók!

Fél óra múlva faxot küldött, amiben visszafogottabban rendelkezett: Richard vagy Malcolm…, please, a 403-as Peugeot tétessék rendbe! Az André-garázs segédje, Pierre, a vékonydongájú, akivel kamaszkorukban a kőbánya tárnáiban csellengtek, érti a dolgát – megbízhatnak benne. Porszívózza ki az utasteret, fényezze át a karosszériát. Óvatosan távolítsa el a lerakódott port, össze ne karcolja! Speciális, puha ronggyal dolgozzon! Slagot használhat, ha csökkenti a víznyomást. Utóiratban pontosított: meggondolta, rendeljék házhoz a fickót, legyen szem előtt. A műhelyben nagy a menet, kevésbé figyelne a részletekre. Etessék-itassák, hogy érje meg neki! Számlát kérjenek, feketén kézenfekvőbb a fusermunka.

Köszönet nélkül zárta első írásos parancssorozatát.

Dél körül újra telefonált. Rendeljük meg a vacsorát! Azonnal, ne halogassuk! A Passiflore-ba foglaljunk, három Michelin-csillag garantálja a minőséget – bizonygatta, pedig senki nem cáfolta állítását. – És élő zene legyen! Meg kell adni a módját, elvégre egyszer nősül!

Ebéd közben újabb hívás. Gondolkozott: feltétlenül szeparéban legyenek az asztalaink!

Az aggályokra, hogy közel a céldátum, valószínűleg foglaltak, ingerülten replikázott:

– Oldja meg a tulaj’! Kilenc felnőtt, egy gyermek nem nagy kunszt!

Utóbb engedékenyebben:

– Legyen meg a szeparénk. A helyszínen majd eldöntjük, elvegyülünk a többi vendég között, vagy à part szórakozunk.

Az ötórai tea alatt Elaine feljajdult a telefon csengésére:

– Oh, no! Again! Érezte, hogy rajta a sor. Az ukázok neki szóltak: a lakodalmi meghívók! Ne tétlenkedjen, a design az ő reszortja! De nem csak! Foglalkozzon a gyakorlati dolgokkal is! Végezzen piackutatást! Mik a szezonvégi szálláslehetőségek? Szeptemberben melyik hétvége a legkedvezőbb? Ne teketóriázzon! Telik az idő, lásson neki! Mire ő hazaér, legyenek meg a foglalási feltételek! Mik az extrák, a díjmentességi feltételek, végleges visszajelzésre mi az utolsó határidő stb. stb.

„Tékozló junior” – maguk között így emlegették – elvárta, ne csak megszervezni segítsenek szülei, vállalják át lakodalmunk költségeit is.

Drágalátos elsőszülöttünk fejre esett. Az agyára ment Temze-parti kiruccanása! – Pörög, csak pörög, és ész nélkül parancsolgat, mint egy üvöltő dervis. Mindent a más költségén – morgolódott Richard. – Az egekbe szökteti a nagybátyja telefonszámláját! – magyarázta felém fordulva, miközben felesége tekintetét kereste. – Nincs az a baj, hogy elemében érzi magát, rendelkezik… Így szoktattuk a gyermekeinket… Részt vállalunk az életükben, beszállunk a költségvetésükbe. Feleségemmel a credónk az, hogy átörökítjük, amink van! Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Elvi kérdés részünkről: nem hagyjuk, hogy hátrafele tekerjen a világ! Miért menne rosszabbul a sorotok, mint ahogy annak idején a mi lehetőségeink alakultak?! But your sweet fiancé – húzta el viccesen a száját – túlfeszíti a húrt. Nem egyedüli kedvezményezett – négyen vannak! Tekintettel kell lennie a többiekre! Budapesten ez volt körülötte a trend? Kipattant a fejéből valami, azt azonnal megvalósították?! Ugrott a szavára mindenki?! Pattogtak faxok s dépêche-ek – így zajlott az élet a kék Duna partján?

Válasz helyett elnevettem magam. Egyértelmű volt, hogy nem foglalok állást.

Úgy lesz, te-er-mé-sze-te-sen, ahogy ő-lord-sá-ga el-várj-a – szótagolta dühös engedékenységgel. – Örömmel segítjük mindenben, de a modus, ahogy kommunikál! I’m affraid, my dear, teljesen elszállt a herceged. Pedig azt hittük, felnőtt végre-valahára.

Elaine ellenvetés nélkül vette tudomásul megbízatását, sietve elköszönt. Sóhajtva letette csészéjét, szedelőzködni kezdett. Megoldhatatlannak tűnő helyzetekből, kényes pillanatok szorításából – megfigyeltem – a biztos praktikum, konkrét feladat teljesítésébe menekült. Az órájára pillantott, és Krisztinkát szólította. Felderült arca, amikor a gyermek pillanatokon belül, fürdőruhában, indulásra készen állt meg mellette. Nyugalmat, kikapcsolódást jelentett nekik az esti úszólecke. Látszott, egy húron pendülnek, gondolatban mindketten már a medencénél jártak.

A kert végéig kísérte őket tekintetünk.

Rövidesen a tücskök hars allegrójával szállt felénk nevetésük.

Július második felében csapadékos volt az időjárás, szokatlanul változékony a hőmérséklet. Fejünk fölött, élénk felhőátvonulások kíséretében, melegebbnél melegebb és jóval hűvösebb frontok váltogatták egymást, légörvényeket terelgetett ide-oda a Mistral. Hangulatunk mintha e változások kádenciájához igazodott volna…

A polgári napján fenyegető felhők strázsáltak az égbolton. Viharos esküvő – csendes boldogság – vigasztalt Richard.

Délután, két zivatar között, hirtelen kiderült az ég. Telefonon egyeztettünk – ne várakoztassuk a polgármestert, ő se minket. Röpke verőfényben, gyalog vonultunk a községházára. Az alkalomra felszalagozott 403-as – gyönyörű bogárnak, muzeális szörnynek tűnt óriásmasnijával – készenlétben állt a csűr előtt, a kocsifeljárón, mégis parlagon maradt, pedig Elaine gondosan összehangolta a kocsi díszítését a menyasszonyi csokor, a polgármesteri hivatal feldíszítésére rendelt girlandok, valamint a vendéglő asztaldíszeinek színeivel.

Minden a passióvirág árnyalataiban pompázott.

Thomas szokása ellenére karon fogott. Álompárok sorozatban: elöl mi, nyomunkban Elaine és Richard, majd a nászútjukról frissen hazaérkezett Eleanor és José, mögöttük Philippa Michaellel vonult, Malcolm és Krisztina zárták menetünket. Le-lemaradoztak, mégis mindegyre megelőztek bennünket, magasra emelt karral diadalívet tartottunk nekik.

Figyelemelterelő szándékkal rögtönözte a leendő nagybácsi ezt a „hátulsó pár előre fuss” játékot, hogy feledtesse a csöpp úrnő bánatát, aki induláskor a kutya sorsán skálázva zokogott:

– Szehegény Behe-kyiic-keee! Neki mihiért nehem lehet ünnepeheee?!

Nem tarthatott velünk, a szó szoros értelmében kutyasorsra jutott a hűséges „alattvaló”: pórázra kötötte, házőrző hivatásának gyakorlására kötelezte gazdája.

Szűk családi körben mondtunk egymásnak igent. Konkrét, eldöntendő kérdésekre adott egyszavas válaszaink gyors egymásutánban koppantak a kongó díszteremben. „So you will live happily ever untill you die, I wish it” – mormogta félhangosan Richard.

Sajátosan bővített ámenje bizakodó atyai áldásnak hangzott.

Feltűnően rövidre fogta ceremóniánkat a polgármester – vélhetően nemtetszését juttatta így kifejezésre: egy hónap alatt, csak a mi családunkban, két „külföldi” házasságot celebrált! Okcitánia szívében, az ő falujában! Holott a térség a trubadúrok pátriája! Tehetetlen volt az egyre hangsúlyosabb brit jelenléttel szemben. Minimálszolgáltatásával igyekezett a korrektség látszatát megőrizni, tette a dolgát, ám egyetlen szóval, személyes gesztussal sem toldotta meg a protokollt. Nem vesztődött el intelmeinek szövevényeiben, Eleanorék esküvője óta kerülte a nyakatekert példázatok csapdáját. A szertartása alatt merész párhuzamba állította az automata mosógép és a jó házasság működését. A násznép hipp-hipp bekiáltásait, a szavai nyomán felcsattanó tapsot és nevetést dicsőítő visszajelzésnek vélte, elégedetten mosolygott. Utóbb érzékelte elszabadult retorikájának ódiumát: a vendégsereg ugrató kérdéseire privátban úgy-ahogy megfelelt, de okoskodásának híre ment, többször fojtott nevetést vélt maga körül hallani az utcán, a péknél, sőt, a hivatalban is.

Ceremóniánk alatt az abszolút szükségesre szorítkozott: eldarálta penzumát, gratulált, és – mint vidám rajzfilmjelenetben – látványos amplitúdóval parolázott mindenkivel.

– Negyedszázada esket, de egyetlen frigy sem köttetett ennyi tanúval – sopánkodott, mialatt pocakján a nemzeti szalagot simogatva aláírásainkra várakozott. Házasságlevelünk valóban úgy festett, mint egy jelenkori pátens: a vízjeles íven kilenc friss aláírás díszelgett vidám összevisszaságban, a hatalmas hatósági pecsét fölött. Malcolm ötlete volt, hogy mindannyian lássuk el kézjegyünkkel a dokumentumot – soha senkinek se legyen oka, sem joga kétségbe vonni, amit négy ország kilenc polgára hitelesített.

Krisztinát mindannyian egyenrangú családtagként kezeltük. Megszokta, hogy részt vesz híradásainkban, aláírja leveleinket, képeslapjainkat. Nevében elfordult ugyan az „S”, ki is lógott betűinek meglepően egyenes sorából, mégsem figyelmeztettük a formai bakikra, mert illusztrációi – virágok, napocska, labda vagy pálcikagyermekek – soha nem veszélyeztették az olvashatóságot.

Aznap a községházán kérése ellenére hajthatatlanok maradtunk – nem írhatott alá. Mellőzése miatt keserves sírásra fakadt, se magyarázat, se vigasztalás nem enyhített bánatán. Csak ünnepélyes levonulásunk terelte el a figyelmét, amikor békejobbként nyújtotta kezét Thomasnak és nekem: „Fecskéztessük!”

Karjánál fogva többször mellmagasságba emeltük a díszlépcsőn.

Kívánsága teljesült, „szárnyalt” közöttünk.

‍