Hogyan törjünk világuralomra (How To Rule The World) – regényrészlet –

Vetró András: Délibáb

Tooting. Szeptember

– Emlékszik rám? – kérdi tőlem az ajtóban álló férfi.
Velem egykorú. Nyűtt farmer, barna rövidujjú. Egy vasa sincs, esetleg Krőzus. London ilyen. Krőzus vagy, azt csinálsz, amit éppen akarsz. Igazad van, és mindenki más, avagy mindenki más, aki nem Krőzus, azaz nagyjából mindenki más, téved. Kopott barna pólóval jársz, lyukassal, azért. Mert megteheted.
De miért állna egy Krőzus pont az én ajtómban? A hangsúlyából ítélve inkább valami dél-londoni bugris, Porschéval. Ócska Porsche, semmi patina, lerobbant, rozsdás Porsche, nulla biztosítás, hátul két gyerek, lábuknál gyűrött felszólítás, a tank csak félig, teli tankra nem telik. Nem sok lézeng már belőlük, lenyomták őket a tömegesen nyomuló litvánok és a kat-rágó szomáliaiak, akik fővárosunk szélein elsajátították a támadás, zsebtolvajlás, nemfizetés művészetét.
– Nem – mondom neki.
– Nem emlékszik?
Mosolyog, de éllel, mintha tartoznék neki, vagy mintha húsz éve lenyúltam volna a fűnyírógépét. Együtt jártunk iskolába? Munkába? Marokkóba? Hadtörténeti múzeumba? Kocsmába? Hiába, nem emlékszem, nincs most erre időm. Bármiről volna szó.
– Nem.
Szerettem volna még körülnézni a házban, mielőtt elviszem az utolsó dobozt és leadom a kulcsot. Elbúcsúzni. A jó, puha önsajnálatba belesüppedni. Nem tudom, ki ez az alak, ha tíz perccel később érkezik, már nem talált volna itt.
– Koncentráljon – nyaggat. – Tényleg nem emlékszik?
– Nem.
Idegesít, amikor valaki nem érti, hogy nem. Röviden és egyszerűen nem. A nem, az nem. Egyáltalán nem számításból mondok nemet. Valahogy kinyomom még, hogy „Bocsi.”
– Fogalma sincs, mi?
– Nincs.
– Pompás – mondja, és leüt.

Bangkok. Október

Nem kérem ezt a szobát.
A sok utazás beszűkíti az elmét. Az ember szeretne a megszokott bangkoki (bejrúti, bagdadi) helyen megszállni, mert ott van rendes úszómedence, közel van a reptér, fincsi a narancslé a minibárban, vagy tudjuk, hogyan működik a zuhanyozó. Nem kell vesződni azzal, hogy hányadik emeleten adnak reggelit, hogyan szerzünk kávét (lefüleljük a pincért vagy ő bennünket) és melyik kapcsoló működteti az éjjelilámpát.
Jó, ha az ember ismeri a légkondi-berendezés működését, és tudja, mit rendeljen a szobaszervízlapról. A zökkenőmentesítő trükkök gördülékennyé teszik az utazást, így kellőképpen frissek vagyunk, amikor előbukkannak az igazi zökkenők. Miután nem sikerült kedvenc bangkoki szállodámban szobát foglalni, tudnom kellett volna, hogy a zökkenőmentességnek lőttek.
Nem kérem ezt a szobát. Már két órája nem akarok itt lenni, mégis várnom kell. Standard zökkenő. Bármi történik, már két órája megtörténhetett volna, mégis eljátsszák ezt a ki-itt-a-góré játszmát, mintha ez föltétlenül szükséges volna. Ülök a rendőrőrsön, savanyú külföldi, kényelmetlen székben.
A thaiföldiek vidám, vendégszerető népek, mindaddig, amíg hirtelen nem azok. Átvernek, kirabolnak, kényelmetlen székbe ültetnek.
A rendőrök megvesztegetésében négy földrészen szereztem tapasztalatot, legfontosabb az etikett. Könnyű elrontani, ha túl keveset vagy túl sokat (igen) ad az ember, ha túl nyilvánvaló a megvesztegetés, ha nem elég nyilvánvaló a megvesztegetés, ha túl lassú vagy túl gyors a folyamat. Miért nincs ehhez útmutató? A hulahoppkarika, a cigaretta, a (minőségi) bőrdzseki és persze a készpénz csodákat művel.
Belép a főtörzs. Úgy néz ki, mint aki menten kiadja a tömegmészárlási parancsot. Kiskutyakínzó feje van neki.
– Szólítson Mike-nak – mondja.
Nem Mike-nak hívják. Ott a neve az ajtón, a névtáblán, szép hosszú százlábú. De egy ilyen tudatlan farang, mint én, ki se tudja mondani. Szóval szép tőle. Vagy nem. Nézőpont kérdése.
– Kurva dühös a maga barátja.
Mészáros Mike a nyelvtudását fitogtatja.
– Nem a barátom.
– Kurvadühös barátja mindenkinek van. Ez karma.
Mike nem tudja, kell-e ennek a gyagyás fehérnek a karmáról magyarázni.
– Szereti a papírmunkát? – kérdi.
Nemet mondok, feltételezem, hogy ez a helyes válasz.
– Nem szeretem a papírmunkát, a Brit Nagykövetség kertipartijait szeretem. Elhagyhatja Mr. Stern az országot?
Mr. Stern. Vajon mikor nevezték Mr. Sternnek ezt az alakot? Wilhelm Stern, Vili, a Vérszomjas Vegán. Mindközönségesen pedig „a flúgos”, „a főflúgos” vagy egyszerűen csak „Semtex”. A világ legtöbbször kirúgott, letartóztatott, kitoloncolt, orrba vert operatőre. Elhozhatom Semtexet Thaiföldről?
– Igen.
Egyik felem azt súgja, kérjek pár nap türelmi időt, hadd végezzük el a dolgunk. Hozzuk helyre, amit lehet. A producer, a rendező, a főelőmozdító feladata ez: megkísérelni a lehetetlent. Előmozdítani. Reggeltől estig. Mozdítani a mozdíthatatlant. A lehetetlen nem áll utunkba minden nap, de kötelességünk rámozdulni. Újra és újra. Addig kell követelni, amíg az ember elfelejti, mit is követel. Aki nem kér, nem is kap.
Dögmeleg van, nincs erőm követelőzni, ez a lehetetlen túl valószerű. Elképzelhetetlen. Akarattal sem szervezhettem volna ekkora kudarcot. Ilyen szintű bonyodalmat élő ember képtelen kavarni.
Rémülten látom, hogy nem most rohanok a vesztes csatába, hagyok ott csapot-papot, hagy el a lélekjelenlétem. Ez a csata már elveszett! Legjobb volna, ha csendben elhantolna engem valaki. Édes élet, pénz, paripa, fegyver, ezt csak a fiatalság hajszolja, az út végén az ember leginkább nyugalomra vágyik. Mint például Otanész.
– Ha zűr lesz a reptéri úton, mennek egyenesen a sittre!
Mészáros Mike szokatlanul rémisztően préseli ki száján a sitt szót. Az igazán félelmetes alakok mind ilyenek: nyugodtak, fegyvertelenek, hátborzongatók. Hibaigazítás: a legfélelmetesebbek – a terrorfa csúcsán csücsülők – nemhogy nyugodtak, egyenesen joviálisak, nagy tréfamesterek. A főcsecsen, akitől rémületemben majdnem kifeküdtem, úgy nézett ki, mint valami falubolondja, folyton kuncogott. Végül is vicces, nem? Tiszta komédia.
A sebhelyesek, akik majd megszakadnak, hogy rosszfiúknak látsszanak, általában jelentéktelen figurák. Mint például a londoni Kray ikrek, akik fényképen feszítettek, a zárkában meg szánalmasan nyafogtak.
– Kösz, Mike.
Megpróbálom én is joviálisra venni a figurát. Mészáros Mike elejti, hogy az unokaöccsének remek tenger gyümölcsei étterme van a közelben. Átfut a fejemen, hogy én is felvágjak tenger gyümölcseiben utazó unokaöcsémmel, de aztán ejtem a dolgot. Ennyire nem kell kötődni.
– Egy hónap múlva Londonban leszek. Szeretem a drága éttermeket – mondja.
Átnyújtom neki a névjegykártyám. Az évek során rájöttem, hogy ha valakinek névjegykártyát adunk, azt majdnem biztos, hogy soha többé nem látjuk, különösen akkor nem, ha látni szeretnénk. Mindenesetre ha Mike azt akarja, étterembe megyünk, semmi pénzért sem szeretnék csalódást okozni neki.
Kezet fogunk. Mike keze lapátkéz. Erős, kimunkált, sokat lapátolhatott. Ásott is, biztosan. Sekély sírhantot, sokat. Meg jó pár mélyet is. Az én kezem gyönge viola, most nyomta szét a rácsapódó kocsiajtó.
Valahogy az az érzésem, ez az egész nem csak Semtexről szól. Hanem az oudh­ról. Ami a jinko. Ami az agarfa. Azaz a sasfa. Aloéfa, akár.
Rendes körülmények között eszembe sem jutott volna Semtexet ilyesmibe beszervezni. Ilyen elszálltakkal nem sokra megyünk. Ez nem is reménytelen, hanem fokozottan meggondolatlan cselekedet, ahogy Herbie mondaná.
Manapság már mindenki maga filmez, de én szeretem, ha van egy kis extra puskapor. Különösen ellenséges területen. Szeretem a talpraesett operatőröket, akik váratlan körülmények között is szépen feltalálják maguk. Erre egészen régen jöttem rá, amikor egy richmondi parkolóban rajtakaptam a neves popsztárral üzekedő minisztert. Akkoriban telefonnal nem lehetett fényképezni. Elég profi operatőröm volt, de mire összerakta a szerkót, az akció lecsengett. Az embernek Semtexre van szüksége, aki bármit seperc alatt, vakon lekap.
Semtex ezt tényleg megcsinálta egyszer. A Francia Idegenlégió felvonulását filmeztük (ez a francia katonai erők egyedüli konkrétan harcos egysége, tele van németekkel, azért).
– Felháborító! – dühöngött. – Hát mit keresek én itt? Bántottalak én téged? Hát mi ez itt? Egy rakás masírozó katona? Neked állványra van szükséged, nem operatőrre. Mit szórakozol velem? Ezt bekötött szemmel is megcsinálom!
És megcsinálta. Nem élete munkája volt, de semmivel sem volt rosszabb a többinél. Sőt!
Ez az oudh-megbízás Johxntól, ez volt az utolsó csepp szerencsém. A szerencse véges, ezt csak az ostoba nem látja. Senkié sem tart örökké. Senkié. Egyeseknél talán tovább kitart. De nem örökké. Megsaccolni, mennyi maradt belőle, az a nagy kunszt.
Az embert beskatulyázzák. Nekem például valamiért tüntetések, életveszélyes, távoli sárfészkek jutnak. Szervezett bűnözés szervezetlen országban. Városok, ahol gyerekek gépfegyverrel hadonásznak. Forradalmak.
Legelső segédoperatőri megbízásom: a vilniusi Januári Események, kilencvenegyben, amikor Litvánia kilépett a Szovjetunióból. Azt mondták, tüntessem el a felvételt, mielőtt valaki fegyveres rátenné a kezét. Az Írószövetség kocsmájában vedeltem éppen.
Utálom a történelmet. Kivétel, amikor éppen írják, de az akkor még nem történelem. Utálom a történelmet, de egy barna bombázó, a második leggyönyörűbb nő, akivel valaha szóba álltam, fölhívott magához, hogy a Balti-térség történelméről diskuráljunk. Tudjuk, mi forgott kockán.
Ki tudja, lehet, hogy tényleg határsértésről és egyezményekről akart beszélni velem, történnek fura dolgok a földön. De a hólyagom majd felrobbant a litván sörtől. Úgyhogy előbb vizelni mentem. A mosdóba vezető sötét lépcsőn orra estem és eltört a karom. Ahogy ott fájdalmamban nyöszörögtem, valaki megszólalt:
– Szerencséje volt. Azokon a lépcsőkön nem csak a szovjetek csúsztak el.
Az operatőrt, akinek segédkeztem, másnap, amíg hazafele repültem, lepuffantották.
Végül is szerencsés voltam vagy szerencsétlen? Joe bácsikám csak kuncogott, amikor elmeséltem neki, mint ahogy az összes kis balesetemen nevetgélt, mert úgy gondolta, talán joggal, hogy aki életben van, az ne rinyáljon.
Mindenkinek elmondtam, hogy leestem a lépcsőn, úgy tört el a karom. Elég sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy senki sem hisz nekem.
– Hallottuk – bólogatott mindenki.
Mindennek ára van. Ha a számlán nem is szerepel. Fizetni kell. Fizetni mindig kell. Lenyomtam Afganisztánt. Csodaszámba ment, hogy túléltem, hogy bárki túlélte. Súlyosan megsebesültem. Nem golyó, nem is repesz okozta. Hanem egy idétlen amerikai újságíró, aki tűzforró kávét locsolt családi ékszereimre. Jobb lett volna valami enyhe comblövés. Arról legalább mesélhet később az ember, és részegen mutogathatja is a heget.
– Kell valaki erre az oudh-sztorira – mondta Johxn. – Edisont akartam odaküldeni, de letartóztatták, Jack pedig foglalt. Milly nem találja az útlevelét. Az összes jó emberem eltűnt. Hol szunnyad a tehetség? Egy belevaló fickót mondj nekem. Aki nagyon ott van!
Pár évvel korábban mellre szívtam volna Johxn szavait, de lassanként belefásul az ember. Az érzések kihunynak. Bántott volna, hogy ötletért hív és nem azért, hogy a melót fölajánlja.
Pár évvel korábban mellre szívtam volna, hogy röhög, amikor azt mondom, megcsinálom én, de az ember keresztülsajtolja magát a kacajokon. Ez volt a negyedik alkalom, amikor önként ajánlkoztam, ő meg beleegyezett. Nem nagyon kellett színezzem a dolgot, fél egy volt, Johxn ebédelni akart.
– Csinálj, amit akarsz, csak Semtexet ne vidd – mondta Johxn. – A jogi osztály ragaszkodik ehhez.
– Álmomban sem jutna eszembe.
Azt sem tudtam, ezt az oudh dolgot eszik-e vagy isszák. De megbíztak, hogy dokumentumfilmet forgassak az oudh­ról, ami agarfa, ami jinko, egy szagos fafajta, többet ér, mint az arany vagy a tiszta kokain, gyantájából Ázsiában és Közel-Keleten füstölő, gyógyszer, parfüm készül.
Az oudh gyakorlatilag a fa sebe. A sasfa kérgét felhorzsolják, megfertőzik, akkor keletkezik a gyantaszerű oudh, és mivel nehéz hozzájutni, csillagászati áron kínálják, a kereskedők pedig lopnak, csalnak, hazudnak és gyilkolnak érte.
Semtexszel épp interjút forgattunk valamelyik lerobbant bangkoki külvárosban, egy besúgó egy sor thaiföldi közméltóságot és katonai kiválóságot beköpött nekünk. Hónapokig puhítottuk a terepet, felderítő úton voltunk, egy csomó pénzt beleöltünk. Nem szeretem a kitakart, homályos, lekevert hangú riportalanyokat, ilyen módszerekkel bármiről bármit mondhatunk. Például jön a szomszéd vagy anyuci, és előadja, hogy ő Oszáma bin Láden.
Szkeptikus vagyok, amikor ilyesmit látok, ismerem a vizuális média összes mocskos trükkjét. A gyakorlatból. Hittem az emberünknek, mert teljesen kész volt és tudta, hogy a bőrét viszi vásárra. Akkor meg minek ködösíteni? Végül is ez a nagyszerű a dologban. Mindenki töri magát, hogy filmre kerüljön, még akkor is, ha kitakarják vagy éppenséggel kinyírják őket. Egyszerűen jelen kell lenni.
A kipakolós fazon az utolsó előtti forgatásunk volt, azon kívül csak egyet kellett még délután lezavarni. Volt időnk ebédelni. Az ugratást Semtex általában nemes béketűréssel fogadja, szóval sokat elvisel, például, ha rálocsolják a sört, vagy hasonlók. Csakhogy…
LÁSZLÓ NOÉMI fordítása