Hívó otthoni táj

Hazád az az ország, ahol élsz? Válhat hazáddá, de rajtad kívülálló okokból hazátlanná is válhatsz ugyanott. Egy ország határai adott helyzetben földrajzilag meghatározhatók, azokat átlépheted, választhatsz más országot, a hazát viszont el nem hagyhatod, azt ki-ki magában hordozza, bárhol is éljen. Szülőhelyet viszont nem választhatunk. A szülőföld bennünk élő képét pedig, akárcsak a hazáét, őrizzük és alakítjuk egész életünkben. Elszakadni nem tudnánk egyiktől sem, de lemondani sem akarnánk róluk. Emlékezzünk, „búvó otthoni táj!” felkiáltás szakadt fel a Költőből ama háborús esztendő nyarán, a végső, az erőltetett menet előtti hetekben…
Bárhol légy, hallani véled az otthoni táj hívását, a hazáét úgyszintén. Az újból és újból felidézett sokféle szülőföldélmény alapján rajzolható meg egy hazakép, olyan, amelynek van ugyan földrajzi összetevője, de a maga teljességében aligha átfogható természeti, történelmi-társadalmi, valamint szellemi és lelki birodalom.
Így van ez a magyar haza esetében is. Hogy ennek földrajzát szerelmesnek nevezte egykor az író, nem lehet véletlen, minthogy – állította – a haza a szeretet, az érzelem dolga. Az ember első és közvetlen hazaélményéről azt mondotta, hogy „nincs köze hozzá se érdeknek, se érdemnek, csak szeretetnek.” (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Nyugat kiadó és Irodalmi Rt., h. n., é. n. [1942], 15.)
Az effajta közvetlen élmény lehet egy udvar, ahol első lépéseit próbálja, majd a járást gyakorolja a kisgyermek vagy egy kert nyári verőfényben, füvek, fák, madarak környezetében, együtt a gondoskodó szülőkkel. De beszédtől hangosnak kell lennie az ilyen kisvilágnak. Egyszerre tanuljuk a járást és a beszédet, így válik a nyelv is hazaélménnyé. Anyanyelv és szülőhaza egy életre egybekapcsolódik…
A szerelmes földrajz mai műveléséről egy újonnan megjelent, majd’ háromszáz oldalas mutatós könyv tanúskodik, a Kortárs című folyóirat harminckét szerzőjének Szülőföldem címmel kötetbe rendezett, szülőföldről írott esszéjének gyűjteménye.

Megjegyezném, ez a vállalkozás idézte emlékezetembe az Utunk Évkönyv 1974. évi kiadását, amelyben az akkori idők negyvenhat romániai magyar írója ugyancsak szerkesztőségi felkérésre írta meg szülőföldélményét, s amelynek fellapozása ma is szerez kellemes perceket az olvasónak, hiszen – ahogy az egykori beköszöntő szólt – az írók szülőföldje az olvasók szülőföldje is.
Mint szülőföldjével találkozhat ezúttal a Kárpát-medencével az olvasó, mondjuk annak legkeletibb kisvárosától, Kézdivásárhelytől – Markó Béla esszéje révén – a nyugati végekig, az Alpok-, illetve Kemenesaljáig – Pécsi Györgyi esszéjének köszönhetően. Földrajzi-történelmi, de társadalmi-kulturális és nyelvi dimenzióira vetül fény, de mindez az egyes szerzők személyes, néha éppenséggel drámai átéltségén keresztül s egyéni megvilágításban történik. Táj és ember, otthon és lakója találkozására kerül a hangsúly ezekben az esszéisztikus vallomásokban, amelyek különben ez esetben is – akárcsak az emlegetett évkönyben – a szerzők életkorához igazodva kaptak helyet a kötetben. A sort így az 1934-ben született András Sándor írása nyitja és a Pion Istváné (szül. 1984) zárja. Itt tenném szóvá mint hiányt, hogy a kötet nem tartalmaz egy összeállítást a szerzők rövid bio-bibliográfiai adataival. Pedig velejárója kellene, hogy legyen minden hasonló kiadványnak.
Ha elfogadjuk, amit a kötet egyik szerzője állít, miszerint a szülőföld „már csak egy sziget az időfolyamban, egy darabka örökkévalóság” (Ács Margit), akkor egy elidegeníthetetlen, kisajátíthatatlan „birodalmat” tudhatunk magunkénak mindenkor, függetlenül attól, hogy szülőhelyünk (-falunk vagy -városunk) milyen átalakulásokat szenvedett el a történelem sodrában. Az is, aki születése helyét el nem hagyva éli le életét, sok mindent elveszíthet politikai vagy társadalmi kataklizmák következtében, akárcsak az, aki elhagyni kényszerül születése helyét, de egyik is, másik is – az idézett előfeltevés szerint – magában őrzi és hordja szülőföldjét. „Eljöhetsz onnan, ahol születtél, de a sarat a cipődön örökké viszed magaddal” – vallja Tóth Erzsébet, Thimár Attila szerint az emlékekben él, Zalán Tibor pedig így fogalmaz: „A szülőföld emlék, akkor is, ha az ember benne éli le az életét.” Nem mondhatod tehát, hogy nincs szülőfölded.
Emlékeztetnék, ezt jelentette ki mégis egykor Szilágyi Domokos, de vallomása zárásaként úgymond helyretette saját meghökkentő kijelentését, mondván, hogy „talán mégiscsak a nem létező szülőföld a legfeledhetetlenebb”.
Ha fizikai-földrajzi valóságában határozzuk meg a szülőföldet, abban az esetben a szülőháztól a kisebb-nagyobb térségeken keresztül magát az országot is annak tekinthetni (Vasy Géza), nem kevésbé Közép-Európát, amely otthonérzést kelthet polgárában (Haklik Norbert), más számára az a természetes, ha többes számban emlegetheti, hazáját pedig a szabadsággal azonosítja (Vörös István), de találni olyan vélekedést is, miszerint az ember nem is annyira egy föld, inkább egy kor szülötte (Marno János), illetve olyat, miszerint szülőkora és szülőnyelve is lenne (Markó Béla). A szülőnyelv hangkészlete ugye gazdagabb a köz- és irodalmi nyelvinél, amelynek köszönhetően színesebbé válik a beszéd, s nyilván, a szülőnyelvek szókincse is ámulnivalóan változatos. Ugyanakkor részei a szülőföldnek az egyes családi legendáriumok, ezen belül is az egyéni és közösségi megpróbáltatások, traumák és tragédiák, de még az ezek közepette megőrződött tárgyak is mint a szülőföld tartozékai, megszólalnak. Az egész korról egyébként, amelyben élünk, élvezetes és gondolatgazdag kísérletet, azaz esszét – igen jellemzően Cs. Szabó Lászlónak ajánlva! – Falusi Mártontól olvashatunk.
Nemcsak tulajdonságainkat hordozzuk génjeinkben – inti unokáját a kisebbségben élő nagymama –, hanem a szorongásainkat, „azokat is, amiket a nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét” (Kontra Ferenc). S a családi ereklyék ugyancsak a szülőföldet képesek felidézni abban, aki a hívó otthoni táj szavát meghallja (Dobozi Eszter).
Utalás történik a kötet szerzői részéről is Móriczra, aki azt tartotta, hogy az emberrel tízéves koráig minden megtörténik. A döntő esemény tehát nem is az, hogy az ember ezután elhagyja-e vagy nem szülőhelyét, illetve szülőföldjét, hanem az, hogy egykori, a saját kisvilágával harmóniában lévő énjét hagyja el. Egy ilyen törés lehet az eredője mindenféle későbbi egzisztenciális félelemnek, olyannak, amit ebben a kötetben Pécsi Györgyi így fogalmaz meg: „már csak befelé látok, és bizonytalanul vagyok otthon a megfejtett világban”.
Nem vitás, az efféle tapasztalatokat és érzésegyüttest is meg kell szólaltatnia, aki a szülőföld s nem különben a magyarság huszadik századi jelenlétéről s az új évezredben mutatkozó kilátásairól elmélkedik. Azt gondolom továbbá, ideje van bármikor a szülőföldről s a hazáról való gondolkozásnak, de az nyilvánvaló, hogy a 2015 óta Európában tapasztalt népmozgás, a más földrészekről induló migráció, illetve ennek következményei az öreg kontinensen fokozhatják a hazáról való elmélkedés időszerűségét...
Szülőföldem. Szerkesztette Pécsi Györgyi. Kortárs Folyóirat Kiadó Kft., Budapest, 2019.