Hisztriopolisz, avagy anyámmal a bálban

Cséreket szór szanaszét a szél

Hisztriopolisz falai fölött.

A csér nem egészen sirály,

bár söréttel lőhet bárki rá is,

például a Szinoé-tó partján,

ahol a kikötő állt,

mikor még tenger színébe-

visszájába szövődött a város.

Cséreket szór szanaszét a szél,

mint hamut,

Hisztriopolisz falai fölött.

Anyámmal jártunk erre

hajdanán,

hajadon korokban.

Lábnyomaink

beszivárogtak a kőbe,

sós vizű búvópatakok,

világ elől,

tegnap, holnap, más-nap elől

görög, római,

avar, cigány,

török, lipován,

tatár, lengyel,

bolgár, olasz,

román,

jól elcsángált

csángómagyar

árnyakat

farsangi köpenyként

magunkra öltve.

(Tizennyolc nép él Hisztriopolisz

marhát hizlaló síkján,

mondják,

Isztrosztól Tomiszig s tovább.

Tizennyolc nyelven imádják az Istent,

szapulják a mioritik rendszert,

amely pedig szereti őket,

amennyire egy lányanyától telik.)

Jó tengeri öregek

neveltjeiként

úgy elbújtunk,

egymást se láttuk

a báli forgatagban,

hol örvény mosott

minden arcot,

ég tetejét és földi határt

s neveinket.

Anyámat később,

egy igazán internacionalista,

vörös csillagos

bakkanália során dekonspirálták,

száműzték,

a hírek szerint Lengyelországba.

Lopásért.

A bálban, a bálban,

a tengerparti bálban

szilaj anyám

lovat lopott,

s ha nem lovat, malomkövet,

amit a nyakában hordhat…

Ma is megvan, hordom háton,

hátban, mellkas táján,

a gyomorban egyre hordom,

meg-megmosom, mint a sarut,

s kérdezgetem erős hittel:

Melyik lopott?

Melyik anyám?

Melyik népé?

Hisztriopolisz dús ölű földje

a vándorok anyaszentkonyhája,

szeretettel főznek itt bárkinek,

ki illendőn kopog s enni kér,

s ha nem, akkor is.

Csérlátta nyelveken

levelim megírom,

eregetem őket

jó papírladikon.

Amit délig írok,

szétfoszlik estére,

amit estig írok,

szétfoszlik reggelre.

Kiskacsa fürdik

Szinoé-tóban,

anyjához készül

Lengyelországba…

Hány tóban kell megfürödnöm,

míg elkopik a malomkő,

míg tiszta lesz a neved,

mert ugye,

ugye nem,

ugye nem te,

ugye nem te voltál,

ki a lovat loptad,

a nagy malomkövet,

és az se te voltál,

ki Lengyelországba

hajózott hársfalevél-hajón,

hogy újjászülessen

katolikus hitben?

Meséld el, anyám,

milyen érzés hajlott vassá válni

a tájba csapódó karosszériában,

csak mert szerelmes voltál egy gyáva férfiba,

ki épp eléggé tudott akarni a halálhoz…

A hisztriopoliszi fórumon

tizennyolc cséranya

siratót dúdol

tizennyolc anyanyelven,

jól elcsángált csángómagyarul is,

szépen, megfogyva, tűrve, törve

míg beállhatnak malomkőnek

valamelyik múzeumba,

vagy szétszórja őket a szél,

mint hamut,

Hisztriopolisz falai fölött.

‍