Hét törpe. Farkas Árpáddal Farkas Árpádról
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 5. (811.) SZÁM – MÁRCIUS 10. Fotó: Toró Attila
„És melledre ne üss, mert összeomlik minden.”
- Szempillaerdő. Szomorú, fűformájú lény. Faformájú, kőformájú, liliomlánggal égő. Gyöngykoponya vékony tulajdonosa, vízmosásos szemmel, erdőtűzként világító hajjal. Fájdalom fogai közül szabadult ejtőernyős a napraforgók lámpái alatt, egy szál szelíd vadkaporral a bőség szapora holdjának fényénél. A virágernyőbe a Föld is beléfogózik, lebeg, és nem zuhan. Zuhanni bőven volna minek és hova. Vegyük például a fákat. Lám, fél lábbal a sírban állnak. Kúszik az éjben a krumpliinda szára, megfog, lehúz. Csontos, nagy gyökerek nyúlnak a sótlan föld mélyére, le. Csömör virága futja el arcainkat. Hurutos szelek fújnak, ereszek gyémánt foga csattog. Örvénylik az udvar, nyomulnak a trágárzöld füvek, a gyomok eltaposnak. Különben mindennek nekiütődünk, könyökünkkel leverjük a dombról a várat, a tornyot. Tán emiatt állnak egyenruhásan, félelmesen körben a jegenyék. Gyermekkezünkkel rázogatjuk csörgőnket, a holdat, s feltarajlik lábujjaink között a sár. Nézzük a búza csillogó szemét, forrón fonódik körénk a levegő húsa. Nevetések fehér margarétái világítanak.
- Vas, só, sav. Derékig járunk a nyárban, villognak tisztuló gondolataink, mint forró vízben a kések. Sárga tengeriben fényes kapák láza. Vigyázni tárgyainkra, nagy gonddal tenni-venni, nehogy halálunk után fölsebezzék a holdat. A fenyők vont esernyők, átdöfnek, szétfeszítnek. Csonttörő tűzben, savmarta csöndben, kések között növünk fel. Csak a magány cellái konganak tompán, s csatornakarokkal zörögnek a házak. Kések hullnak a holdból, gémeskút nyikorog, fenőkő harsog kaszaélen, éles, vasízű eső hull, penge-eső hull. Állunk térdig, derékig vasban, vasmennyboltos csöndben, a búzakalász is nekünk jön, földöf. Salétrom-marta ifjúságunk üvölt. Surrogva futnak az őszi huzatban csörgők, Tibullus kori rézpiculák, lándzsák, Lidice kori sisakok. Felröhögnek a mozdonyok az éjben, csikorognak a hajnalok öntöttvas kerekei, forog a Nap, a sárga köszörűkerék, vinnyog a fű, zöldes vére csurran, ásónk nyomán fröccsen a föld. Savas leheletünktől remegnek az útszéli harmatban a rózsák. Töredezett dárdák a füvek, vaserdők égnek, vasnak kell, kőnek kell lenni a hitben. Vörösen izzó rőt rezsó a mellünk, bordázatunk áttetsző csontsamott. Vaskérgű fák, csengő füvek között szuronyként peng a hajszál. Öntöttvas csöndben, gyomorsav-marta csöndben satu tátja száját.
- Havazás lennék. Milyen is az ember, mint nagykabátot, úgy kapná magára a suhogó világot, mert kénes patakocskák csurognak alá a hószagú mennyből. A tél nagy lábasaiból cipőnk elé kifut a tej, a járdaszegélyen habzó hajnali hó. A havazás lámpái átvilágítanak. Fehér korom, hó hull, puha szárnyakon. Hó hull, hatalmas elő-ázsiai pelyhekkel, első vattapuha szőnyegbombázása a télnek. Morzsák havazásába tartják arcukat a gyerekek. Körös-körül a lét fehérbe göngyölt, szuszogó romjai. Térdig, derékig, torkig ér a hó. A savószínű téli ég alatt aludttej-kövek, lelkiismeretünkben tarajos hófúvások. Szederinda sír a hóban, a tél búvó gyomoridege. A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik. A havazás nagy körhintáin szállnak, madzagon ránduló dobozok a porzó hóban a falvak, hökkenve koccannak össze a harangok. Parázna habzás lepi el a toronygombokat. Hótömte szájjal szól, aki beszél, lábánál hószaharában fuldokló bazsarózsák. Ha visszaránt a sár, magába szív a hó, marad még három szalonnaszelet: a hit, remény és szeretet.
- Csipkebokor csöpp bolygórendszere. Szállnak a magvak a szélben, nagy holdas mezők lüktetnek bennünk, érzelgős levelek arcunkba lesnek. Indigókék éjszakákon átüt a múlt. Csillagzászlókat lobbant az éj, és fölizzik a som. A hajnal gyomrából, mint magvaváló szilvát, kibontjuk a napot, szétröptetjük a csillagok piros katicabogárkáit. Virágok, almák örök fényességében szomorú bodzavirág-örvénylés a szemünk, lélegzetünk vacogó rózsa. A búza nyakába omlik az ég, a zaj meghasad, mint jól beérett szilva hamvas bőre. Sápadt paprikák, karfiolgyöngyök úsznak az őszi huzatban. Sussanó saláta-álmok, csattogó vadvizek között napraforgóként forgatjuk fejünk a messzeség partjai felé. Fölibünk hajlanak pici levélfülekkel fülelő gallyak, elerdősödnek szobáink, bámulnak ránk a csibe-csillagok, lassan utánunk fordul a táj tarló-borostás arca. Kóró villámlik, kalász-buzogány tör ránk, porzik levéltetű-kartács, sütőtök, répa-bomba robban, tündöklünk öldöklő bazsalikomban, s mint földbe nyomott babszem, e világ kikel!
- Kő, csont, paták perzselte föld. Szél veri az erdőt, csontfái világítanak. Villámot fogdosunk csonttörő szélben, egyetlen kincsünk: egyenes hátgerincünk. A nyarak mélyén füstölgő holtak, nagyapánk féltő térdein nyirkos gyökerek lovagolnak. Csikótekintetű szomjas csillagok alatt csikorgó bolygónk, a hazai földből s egy darabka kék égből gyúrt Föld. A félelem kancái csörtetnek messze. Kibuggyannak gyöngeségeink a fegyelem arany páncélja alól. Duzzad párnánk a tehetetlenség köveitől, vérünkben apró ólomkatonák menetelnek. Kövek köhögnek a tüdőn, nyelvünkre agyagos sár tapad. Csecsemősírás dörömböl mellén a dombverte tájnak, nő, növekszik szárnya az útszéli köveknek, reccsenve nőnek meg a pofacsontok. Lassúdan lengenek a költők, kőléggömbökre fogódzván szállnak a mennybe és marad a hit, hogy nem búvunk meg tunyán nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit. Kövek vagyunk, vederben a mélykút mélyén, vízár közepén. Napjaink így úsztuk meg szárazon.
- Zene nincs, zene nincs, miért nincs zene? Lábunkhoz gyűl a hangok lucskos őszirózsa-csordája. Mint hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér. A szülőföld kórémuzsikával duruzsolgat, kísérik kapaszónyi apró pendülések, hangoló utak xilofonjai. Farkas-szőr-húr a vadfák kérgén erdőkaréjokig a szélben tovazeng. Almavirág csendül, a mezők ösvény-húrjai valami új dalt pengenek. A cserefa álla alá szorítja árnyékát, mint hegedűt, a némaság muzsikájától magasba röppennek levelei. A harmat ezüst csapágyain siklik alá a tájra a furulyaszó, és szól a hóvirág-tárogató. A dúdolgatás, persze, mit sem ér az öröm porcelánragyogású kupolái alatt. Füveknek, fáknak serceg a zsírja. Aranyveretes, hold-kerek dob vert bőre alól dübögnek hegyek és zúgó tengerek. Él-hal a boldogság-zene, a város-hegedűkön sikló villamos: hegedűvonó. Bűneinkkel fölhúrozva állunk cimbalomként, mennyországbálon. Már csak a pentaton ének éltet, arcot archoz szorít. Megszokjuk lassan, hogy nélkülünk történik minden.
- Közömbös Európa. Vas van e vérben, s vassal él e nép, csőre töltött reflektorfényben. Te mért hallgatsz? Te mért? Te mért? Ácsorgunk Európa kivilágított ablakai alatt, szikrázik tűhegy-ágakon az öröm és a fájdalom. Éldeljük életünket, csak így, köröm közül. Tátogató-virág-géppuskával, margarétával, jegenyeárnyék ezüstös kardsuhogásával fölfegyverkezve gyertyaviaszban állunk térdig. Félni kell bátran, s elbújni egy zöldborsó hüvelyébe. Hatalmas dómok omolnak bennünk, katedrálisok, süllyed velünk az Utolsó Hajó. Búsan bíborló, vad dalokkal menetelünk a boka-harapdáló történelemmel, sípoló tüdejű őszben. Az Idő igéje szavak húsából csontként kifordul. Fölöttünk celofán-ég zörög, elzüllenek a vénülő füvek, beomlanak a gyönyörű mértani idomok. A Csodák Csodája belőlünk csöndben elszivárog. A Csodaszarvas eltunyul, agancsa hull, hogyha nem űzik. Ne hagyja az ember, hogy a lomha nyugság gyapjas juhai elringassák! Ideje volna végre már kapni lándzsvégre s nem csak bűvölgetni ama sárkányokat! Kis népek fia ás, mintha magába ásna, lapátol, mintha szemetet magából. Futnak a népek inukszakadtan ezüstös vályúra, fútt-arany ólba. Mi pedig maradunk.
Összeállította: LÁSZLÓ NOÉMI