Hét törpe. Farkas Árpáddal Farkas Árpádról

Fotó: Toró Attila
„És melledre ne üss, mert összeomlik minden.”

1. Szempillaerdő. Szomorú, fűformájú lény. Faformájú, kőformájú, liliomlánggal égő. Gyöngykoponya vékony tulajdonosa, vízmosásos szemmel, erdőtűzként világító hajjal. Fájdalom fogai közül szabadult ejtőernyős a napraforgók lámpái alatt, egy szál szelíd vadkaporral a bőség szapora holdjának fényénél. A virágernyőbe a Föld is beléfogózik, lebeg, és nem zuhan. Zuhanni bőven volna minek és hova. Vegyük például a fákat. Lám, fél lábbal a sírban állnak. Kúszik az éjben a krumpliinda szára, megfog, lehúz. Csontos, nagy gyökerek nyúlnak a sótlan föld mélyére, le. Csömör virága futja el arcainkat. Hurutos szelek fújnak, ereszek gyémánt foga csattog. Örvénylik az udvar, nyomulnak a trágárzöld füvek, a gyomok eltaposnak. Különben mindennek nekiütődünk, könyökünkkel leverjük a dombról a várat, a tornyot. Tán emiatt állnak egyenruhásan, félelmesen körben a jegenyék. Gyermekkezünkkel rázogatjuk csörgőnket, a holdat, s feltarajlik lábujjaink között a sár. Nézzük a búza csillogó szemét, forrón fonódik körénk a levegő húsa. Nevetések fehér margarétái világítanak.

2. Vas, só, sav. Derékig járunk a nyárban, villognak tisztuló gondolataink, mint forró vízben a kések. Sárga tengeriben fényes kapák láza. Vigyázni tárgyainkra, nagy gonddal tenni-venni, nehogy halálunk után fölsebezzék a holdat. A fenyők vont esernyők, átdöfnek, szétfeszítnek. Csonttörő tűzben, savmarta csöndben, kések között növünk fel. Csak a magány cellái konganak tompán, s csatornakarokkal zörögnek a házak. Kések hullnak a holdból, gémeskút nyikorog, fenőkő harsog kaszaélen, éles, vasízű eső hull, penge-eső hull. Állunk térdig, derékig vasban, vasmennyboltos csöndben, a búzakalász is nekünk jön, földöf. Salétrom-marta ifjúságunk üvölt. Surrogva futnak az őszi huzatban csörgők, Tibullus kori rézpiculák, lándzsák, Lidice kori sisakok. Felröhögnek a mozdonyok az éjben, csikorognak a hajnalok öntöttvas kerekei, forog a Nap, a sárga köszörűkerék, vinnyog a fű, zöldes vére csurran, ásónk nyomán fröccsen a föld. Savas leheletünktől remegnek az útszéli harmatban a rózsák. Töredezett dárdák a füvek, vaserdők égnek, vasnak kell, kőnek kell lenni a hitben. Vörösen izzó rőt rezsó a mellünk, bordázatunk áttetsző csontsamott. Vaskérgű fák, csengő füvek között szuronyként peng a hajszál. Öntöttvas csöndben, gyomorsav-marta csöndben satu tátja száját.

3. Havazás lennék. Milyen is az ember, mint nagykabátot, úgy kapná magára a suhogó világot, mert kénes patakocskák csurognak alá a hószagú mennyből. A tél nagy lábasaiból cipőnk elé kifut a tej, a járdaszegélyen habzó hajnali hó. A havazás lámpái átvilágítanak. Fehér korom, hó hull, puha szárnyakon. Hó hull, hatalmas elő-ázsiai pelyhekkel, első vattapuha szőnyegbombázása a télnek. Morzsák havazásába tartják arcukat a gyerekek. Körös-körül a lét fehérbe göngyölt, szuszogó romjai. Térdig, derékig, torkig ér a hó. A savószínű téli ég alatt aludttej-kövek, lelkiismeretünkben tarajos hófúvások. Szederinda sír a hóban, a tél búvó gyomoridege. A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik. A havazás nagy körhintáin szállnak, madzagon ránduló dobozok a porzó hóban a falvak, hökkenve koccannak össze a harangok. Parázna habzás lepi el a toronygombokat. Hótömte szájjal szól, aki beszél, lábánál hószaharában fuldokló bazsarózsák. Ha visszaránt a sár, magába szív a hó, marad még három szalonnaszelet: a hit, remény és szeretet.

4. Csipkebokor csöpp bolygórendszere. Szállnak a magvak a szélben, nagy holdas mezők lüktetnek bennünk, érzelgős levelek arcunkba lesnek. Indigókék éjszakákon átüt a múlt. Csillagzászlókat lobbant az éj, és fölizzik a som. A hajnal gyomrából, mint magvaváló szilvát, kibontjuk a napot, szétröptetjük a csillagok piros katicabogárkáit. Virágok, almák örök fényességében szomorú bodzavirág-örvénylés a szemünk, lélegzetünk vacogó rózsa. A búza nyakába omlik az ég, a zaj meghasad, mint jól beérett szilva hamvas bőre. Sápadt paprikák, karfiolgyöngyök úsznak az őszi huzatban. Sussanó saláta-álmok, csattogó vadvizek között napraforgóként forgatjuk fejünk a messzeség partjai felé. Fölibünk hajlanak pici levélfülekkel fülelő gallyak, elerdősödnek szobáink, bámulnak ránk a csibe-csillagok, lassan utánunk fordul a táj tarló-borostás arca. Kóró villámlik, kalász-buzogány tör ránk, porzik levéltetű-kartács, sütőtök, répa-bomba robban, tündöklünk öldöklő bazsalikomban, s mint földbe nyomott babszem, e világ kikel!

5. Kő, csont, paták perzselte föld. Szél veri az erdőt, csontfái világítanak. Villámot fogdosunk csonttörő szélben, egyetlen kincsünk: egyenes hátgerincünk. A nyarak mélyén füstölgő holtak, nagyapánk féltő térdein nyirkos gyökerek lovagolnak. Csikótekintetű szomjas csillagok alatt csikorgó bolygónk, a hazai földből s egy darabka kék égből gyúrt Föld. A félelem kancái csörtetnek messze. Kibuggyannak gyöngeségeink a fegyelem arany páncélja alól. Duzzad párnánk a tehetetlenség köveitől, vérünkben apró ólomkatonák menetelnek. Kövek köhögnek a tüdőn, nyelvünkre agyagos sár tapad. Csecsemősírás dörömböl mellén a dombverte tájnak, nő, növekszik szárnya az útszéli köveknek, reccsenve nőnek meg a pofacsontok. Lassúdan lengenek a költők, kőléggömbökre fogódzván szállnak a mennybe és marad a hit, hogy nem búvunk meg tunyán nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit. Kövek vagyunk, vederben a mélykút mélyén, vízár közepén. Napjaink így úsztuk meg szárazon.

6. Zene nincs, zene nincs, miért nincs zene? Lábunkhoz gyűl a hangok lucskos őszirózsa-csordája. Mint hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér. A szülőföld kórémuzsikával duruzsolgat, kísérik kapaszónyi apró pendülések, hangoló utak xilofonjai. Farkas-szőr-húr a vadfák kérgén erdőkaréjokig a szélben tovazeng. Almavirág csendül, a mezők ösvény-húrjai valami új dalt pengenek. A cserefa álla alá szorítja árnyékát, mint hegedűt, a némaság muzsikájától magasba röppennek levelei. A harmat ezüst csapágyain siklik alá a tájra a furulyaszó, és szól a hóvirág-tárogató. A dúdolgatás, persze, mit sem ér az öröm porcelánragyogású kupolái alatt. Füveknek, fáknak serceg a zsírja. Aranyveretes, hold-kerek dob vert bőre alól dübögnek hegyek és zúgó tengerek. Él-hal a boldogság-zene, a város-hegedűkön sikló villamos: hegedűvonó. Bűneinkkel fölhúrozva állunk cimbalomként, mennyországbálon. Már csak a pentaton ének éltet, arcot archoz szorít. Megszokjuk lassan, hogy nélkülünk történik minden.

7. Közömbös Európa. Vas van e vérben, s vassal él e nép, csőre töltött reflektorfényben. Te mért hallgatsz? Te mért? Te mért? Ácsorgunk Európa kivilágított ablakai alatt, szikrázik tűhegy-ágakon az öröm és a fájdalom. Éldeljük életünket, csak így, köröm közül. Tátogató-virág-géppuskával, margarétával, jegenyeárnyék ezüstös kardsuhogásával fölfegyverkezve gyertyaviaszban állunk térdig. Félni kell bátran, s elbújni egy zöldborsó hüvelyébe. Hatalmas dómok omolnak bennünk, katedrálisok, süllyed velünk az Utolsó Hajó. Búsan bíborló, vad dalokkal menetelünk a boka-harapdáló történelemmel, sípoló tüdejű őszben. Az Idő igéje szavak húsából csontként kifordul. Fölöttünk celofán-ég zörög, elzüllenek a vénülő füvek, beomlanak a gyönyörű mértani idomok. A Csodák Csodája belőlünk csöndben elszivárog. A Csodaszarvas eltunyul, agancsa hull, hogyha nem űzik. Ne hagyja az ember, hogy a lomha nyugság gyapjas juhai elringassák! Ideje volna végre már kapni lándzsvégre s nem csak bűvölgetni ama sárkányokat! Kis népek fia ás, mintha magába ásna, lapátol, mintha szemetet magából. Futnak a népek inukszakadtan ezüstös vályúra, fútt-arany ólba. Mi pedig maradunk.

Összeállította: LÁSZLÓ NOÉMI