.svg)
Mit mond el egy városról egy aluljáró, egy híd vagy egy toronyház, egy stencilezett falfelület? Milyen egy hely valós képe és ez milyen viszonyban áll a bennünk lakozó belső tájjal? Szentes Zágon New Yorkban készült fotósorozata több szempontot is adhat egy hely, ez esetben egy globalizált urbánus tér és a hozzá fűződő viszonyunk értelmezéséhez. A klasszikus kompozíciójú, fekete-fehér felvételek olyan Marc Augé-i értelemben vett nem-helyeket ábrázolnak, amelyek leginkább átmenetiek, funkciójuktól fogva csak rövidebb tartózkodásra, áthaladásra alkalmasak, mint egy metróaluljáró, két épületegyüttest összekötő híd, egy hulladékszállító hajó, parkolóház. Köztes zónák, melyek alkalmasak ugyan a közösségi térhasználatra, de a rögzített pillanatokból mégis az izoláltság érzése tárul elénk.
A fotókat nézegetve folyamatosan azon kapom magam, hogy nem tudom megkerülni a kontextust, a jelenlegi helyzetet, amiből értelmezek, elemzek, összefüggéseket teremtek. A 2020-as év kétségkívül legjelentősebb eseménye, ami még nem tudjuk, milyen formában írja át eddigi megszokott életvitelünket, itt munkálkodik bennem. A képek szavakká formálódnak, dialogizálunk, közben csodálom a fotós rendszerező, szintetizáló képességét. A világjárvány jelenlegi kontextusában Szentes Zágon mintha prófétaként járta volna New York utcáit, jövőbelátó tapasztalatot gyűjtve az elnéptelenedettnek ható sugárutakon, mintegy előre jelezvén a kötelező társadalmi távolságtartás mára mindent átíró szabályainak bevezetését. A szokatlan perspektívák, a matematikai pontossággal mértani alakzatokra szabdalt tér, a szabályosan futó síkok, egyenesek, élek és átlók emberi jelenlétet feltételeznek, ugyanakkor ott lüktet bennük az emberi jelenlét szinte teljes hiánya.
Szemem követi a vízszintesek és függőlegesek képi szervezőelvét, az építészeti megoldások precíz vonalvezetését, az épületek és a magány együttesen ható monumentalitását; megfigyelem a kinti és benti nézőpontok váltakozásából fakadó dinamikát vagy éppenséggel a fény-árnyék játékot ezeken a tökéletesre merevített pillanatfelvételeken, melyek némán tömegekért kiáltanak.
A fotós az ember mindennapos tapasztalásainak kapcsolódási felületeit vizsgálja, olyan közös pontokat boncolgatva, amivel egy hálózat megfoghatatlan, de érzékelhetően sűrű szövését igyekszik feltárni. Hogyan kapcsolódik a városi geometria a hétköznapi élethez, hogyan hatnak egymásra a kétféle habitust feltételező tartományok? Hol zajlik a hétköznapi élet? Az utcákon, tereken, toronyházakban, metróalagutakban, tömegközlekedésen, taxiban vagy belső magányban, kötelező vagy önként vállalt elvonulásban, tisztes távolságban, kávézók zajos emlékeiben, az újságok hasábjain vagy az online térben? Egy átmeneti zónában, ami a munka köré szervezett napirendünk és az egyre összezsugorodóbb magánéletünk között történik? Hol vagyunk, amikor egy nem-helyen vagyunk, amikor egy fizikai térben, de online dolgozunk, csevegünk, oktatunk, üzleti utazunk?
A fotókon visszatérő street art nemcsak az urbánus populáció mindennapjaira visszaható építészet és az utcákat, tereket birtokba vevő, megszelídítő egyének közötti művészetkapcsolat, de egyben egy olyan jelrendszer, amely által megtörténhet egy nem-hely szimbolikus térfoglalása. Ilyen értelemben a nem-hely is hellyé lényegül át, őrzi megszelídítője vizuális lenyomatát, üzenetet hordoz és ad tovább. Merre van a kiút? Jut-e egy hely mindnyájunknak a városi térben, vagy ez csak „one way only”, esély sincs a választásra? NY City experience, (látnoki) tapasztalat a javából, mely a művészi gesztus jóvoltából kicsit a miénk is.
