Gagyi Botond: Ignis mentis
No items found.

Háromszínű kutya

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 08. (934.) SZÁM – ÁPRILIS 25.
Gagyi Botond: Ignis mentis

Bajor Andor Éneklő kutya c. novellája alapján

A kutyát azon a délelőttön festették át nemzeti színűre, amikor a padokat is.

Piros volt a feje. Sárga a bendője. Kék a farka.

Nem tehetett róla. Ott ült a padhoz kötve. Jöttek salopétában, maszkban, homályos védőszemüvegben. Vagy nem látták, hogy ott ül, vagy nem is akarták észrevenni. Vagy észrevették, de szándékosan őt is le akarták festeni, mert abban az időben mindent és mindenkit le akartak festeni (vízzel hígított festékkel), szóval lefestették.

Lefújták.

Így esett, hogy a gazdája nem ismerte fel, következésképp nem vitte haza. Sőt, feladott egy hirdetést: Vigasztalhatatlan gazdija keresi fehér színű, lompos farkú, fekete fülű kutyáját. Aki látta, értesítsen. Gyászoló gazdája, Turbucz.

Nézte Turbucz, ez nem olyan. Sem a füle nem volt fekete, sem a szőre nem volt fehér. Színes volt. Turbuczot nem lehetett átverni, a forradalom előtt cenzor volt, éles szemű, éber káder, a fordulat után egymagában poharazgató, sértett elem. Fontos volt neki a kutya, mivel más senki nem volt hajlandó meghallgatni. Nemcsak cenzor volt ő, hanem kérem alássan, szerkesztő is, csak azt senki nem akarta észrevenni. Csöndben poharazgatós, talponállós óráiban meg a hazafelé tartó kísérletek során elmesélte a kutyájának a teljes erdélyi magyar irodalom történetét a második világháborútól ’89-ig. Hogy ő mennyit javítgatta a verslábakat, mennyit húzogatta a rossz mondatokat, sőt, átírogatta, ó, mennyi unalmas regénynek pörgette fel a befejezését! És mégsem állnak szóba vele, a hálátlanok, senki, sőt, a törzshelyüket is megváltoztatták, csak hogy ne fussanak össze még véletlenül se! A kutya így hát, nem csoda, mindenkit írónak vagy költőnek nézett, azt hitte, a világ belőlük áll. Ezt tanulta a gazdájától, akire irányuló szüntelen figyelme sosem lankadt. Hozzá akart hasonlítani. És lám, Turbucz mégis megtagadta a háromszínűre mázolás után.

A kutya pedig mit tehetett, a verdiktum után átrágta a kötelet, ami a padhoz láncolta. Tudta ő, hogy ez képzavar, mert ha egyszer kötél, akkor nem lánc, ezt is az egykori cenzortól tanulta. A lánc más, ahhoz vasakarat kell.

Könnyedén hazatalált, ismerte az utat. Turbuczot számtalanszor vezette már haza a talponállóból, pórázon. Úgy kell csinálni, hogy a gazdi érezze, belekapaszkodhat a pórázba, hogy az egy szilárd támaszték, mondhatni acélos, pedig nem lánc, csak kötél, ahogy fentebb írva van, a lényeg: a kutya hazahúzza a csontrészeg gazdit. De úgy, hogy az büszkén vesse oda nejének, amint beesik az ajtón, megsétáltattam a kutyát.

Szóval a kutya, amint hazaért, megkapirgálta a közös udvar hármas számú lakásának ajtaját. Odabentről boldog rikkantás szűrődik ki, hogy menj már, nézd meg, az apád jött haza, a kutyaistenit, mire ifjabb Turbucz kinyitja az ajtót, és csak annyit mond, nem ő az. De persze megtorpan, amint észreveszi a festékkel bemázolt ebet.

Ez az ő kutyájuk, döbben rá. Alkatra hasonló, bár nem fekete a füle, és a szőre sem fehér, hanem színes, de azért mégis.

Kinéz az udvarra, ki az, aki provokálni akarja őket. Valami sértett író a nyolcvanas évekből, akinek nem ment át a cenzúrán a könyve. De az udvaron nincs senki, provokátor, szabotőr, sintér, író, senki. Nem lát semmit, csak az udvart, ami máskor is ott szokott lenni, de jobb az óvatosság, amilyen dolgok folynak a városban. Gödör sem volt sokáig a Mátyás-szobor előtt, most meg lett, a padok is csak rendesen padszínűek voltak, most meg háromszínűek. Jó, hogy a ló még lószínű. De a kutya, a kutyájukat beszínezte valaki, még ő is tud egy annyit, ez veszélyes. Rövidre fogva: botot ragad, és elkergeti az állatot.

A kutya, aki háromszínű, mit tehet erre, odébb áll. Majd a kapuban megvárja Turbuczot. Hátha itthoni környezetben ráismer, mint a gyanús metaforára, amibe rejtett jelentést szőtt csalafinta módon az írója. Ha ő nem ismeri fel, akkor senki.

Hát, valóban. Senki.

De legalább Turbucz nem rúgott belé.

Ez értékelendő.

Mondjuk, nem tudott, mert négykézláb közlekedve érkezett a kapualjba. Meg tovább is úgy ment, négykézláb. Kaparászni az ajtót. De a konkurenciát elébb elzavarta, itten most csak ő jogosult egyedül kaparászni.

Turbucz, ha berúgott, beszélni nem tudott, csak valami elnyújtott, éneklő hangon. Hogyaszongya, Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány. Annak sem volt különösebb értelme, de a kutyának feltűnt, hogy rögtön felismerik. Turbucz négykézláb énekel a küszöbön, nyílik az ajtó, előjön az asszony, kicsit cenzúrázza, például belerúg kettőt, de végül csak megszánja, beviszi, mert mit szól a szomszédság.

A kutya, ha nem állt volna eleve négykézlábon, most négykézlábra ereszkedett volna, fejét hátrahajtja, pofáját csücsöríti, levegőt beszív, majd torkaszakadtából kiereszti. Majd hogy ne szimplán vonyításnak hívja mindenki, aki csak hallja, megrezegteti a torkát, előbb dünnyögve, majd kitátott szájjal, hatalmasan zengve valami rejtelmes melódiába kezd. Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány. Ezeket a számára érthetetlen szavakat, kifejezéseket inkább csak trillázva énekelte, időnként pedig végigkiáltotta a magánhangzókat az ábécéből, hátha valamelyik az eredeti szövegbe beletalál. Áoi a á. Álmodik a lány.

Turbuczné, amint meglátja a küszöbön a háromszínűre festett kutyát, ahogy az valami melódiát énekel, megáll a szívverése. Átvitt értelemben. Cenzúráznom kell magamat, gondolja később, nehogy tényleg elvigyen a szívem. Ő is kinéz az udvarra, az udvar a régi, ott szokott lenni egész álló nap, kinéz az utcára, de szerencsére nem járkál arrafelé senki. Röviden: veszi a seprűnyelet, és figyelmeztetésül rávág a kutyára. Vár, azután valamivel bátrabban még egyet.

A háromszínű kutya már az első ütésnél fontolgatja, hogy megugrik, de nem teszi mégsem, mert így látta Turbucztól. Két ütést vagy rúgást ő is kibír. Hanem a harmadiknál már fontolóra veszi a visszavonulást. Hogy itten valami félre van értve. Kék színű farkát lába közé kapja, és szűkölve kifut a közös udvarból. Ki a világból. Őt itten így kiebrudalták.

Azért a ház környékéről mégsem távoldik el, talán egy-két utcányit, mert hátha mégis józan észre térnek Turbuczék.

A kép kitágul, mert sok szereplő bukkan fel hirtelen: focihuligánok jönnek tömött sorokban. A kutya érdeklődve nézi őket, fejét fél oldalra hajtja, értelmezni a világot. Rögtön írókat meg költőket lát jönni, Turbucztól ezt tanulta, csak úgy mutogatta a Sétatéren grasszáló embereket vasárnaponként a gazdája, hogy ni, ez is költő, né, az is író, elszaporodtak, mint a gombák, mióta nem vigyáz rájuk senki. A csoport, aki a kutya felé tartott tehát, magyar és román írókból állott. Meccsről jöttek, barátságosan ordítozva: ki tud hatásosabb verset írni a másikról. Ezt már értette az eb is. Rigmusokat gyártottak, versezeteket faragtak rímekkel a végén, magyarul is, meg románul is, s aztán azokat vágták egymás fejéhez. Afară, afară cu ungurii din țară, így szólt a román költemény egy hangsúlyos sora, a többi verslábat meg strófát mindenki elfelejtette, de ez makacsul fennmaradt, mint egy nyelvemlék a lapszélen. Amire a magyarok szerényen annyit válaszoltak, Erdélyt vissza, vagy Erdélyország magyar föld, mire a román versfaragók kiegészítették egy kancsalrímmel, ami bozgorra végződött, és így tovább. Énekeltek, ahogy tudtak ők is. Mindkét tábor.

Kettőjük közé szorult be aznap este a háromszínű kutya. Látta rajtuk, hogy falkában az élet tökéletes, ezért azonnal úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. De melyikhez? Az egyik tábor katonásan, pattogósan énekelt, a másik elnyújtva, szépen kitartva a hangot. Úgy döntött, lesz, ami lesz, ő közéjük csapódik, és válasszanak ők. Nem hitt abban, hogy a kutya választ gazdit. Már nem.

Máskülönben, milyen a kutya, mindegy, ő mit gondol és melyek a szándékai, kutya világ van: akárhogy kínlódott, magyarul énekelt, trikolór bundája ellenére. A román magánhangzók felsorolásákor ugyanis az ă hang ö-re sikeredett, hogyaszongya: aáö aáö u uii i áö. Afárö, afárö cu ungurii din țárö. Nem nézték ezt jó szemmel a román költők, az ő kutyájuk románul énekeljen. Átkergették a magyar költők táborába, azok meg a bundája színét kifogásolták. Ilyenek az irodalmárok, kifogásokat gyártanak, ha nem jön ki jól a rímképlet vagy a ritmus, tudta ő ezt Turbucztól. Ezen aztán csúnyán összemarakodtak, majdhogynem beletolták egymást a régészeti és tudományos szempontok alapján kiásott főtéri gödörbe. A király pedig csak ült a lován, szeme mindegyre a táborok szorításából fejvesztve menekülő kutyát kereste. Hiába szolidarizált a félreértett ebbel, őt is tartották már sok mindennek, például kiírták a talapzatára, hogy rex. Ami tudvalevőleg egy közkedvelt kutyanév.

Amíg a költők régészeti leletek hivatkozási módszerein vitakoztak, hogy tudniilik a vég- avagy a lábjegyzet az igazi, és azon belül Harvard vagy nem Harvard, szépen csendben begördült a cenzori hivatal kocsija. Szép, terepszínű jármű, szélvédőjén rácsok, akár a kristályszerkezet, tornyán rotációs talapzati egységgel ellátott 220 milliméteres vízágyú. A király behúzta a nyakát.

A két költőtábor gyorsan szétfutott, csak a kutya maradt ott, ázott bundájából csepegett a víz meg a festék. Csalódott volt, már a költőknek sem lehet hinni. Meg a hígított festék sem az igazi, semmi sem tart örökké, hirdeti a vele végzett munka. Szerencséjére a kutyaösztöne nem veszett el. Szilárd talajt keresett a lábával, megfeszítette az izmait, és rázni kezdte a bundáját. Rázta, csak rázta, egyre jobban belejött, minden egyes kis szőrszála ritmusra ugrált, egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban, és a vízcseppek, karöltve a háromszínű festék molekuláival, milliméterről milliméterre szálltak, röpültek le szegény, megkínzott testéről, le a tér kövére. Így amikor végül befejezte a bundarázást és odébbállt, egy kutya alakú folt maradt utána a téren – a színeket egymásba átfolyató, vegyes technikával készült rajzolat. Végezetül fölemelte a lábát, és míg okos kutyaszemével elmélyülten figyelte a királyt, akinek szimpatikus nevet adtak, hogy tudniillik Rex, vagy becézve: Rexi, levizelte a maga után hagyott műalkotást, majd hazasétált.

Másnap Turbucz boldogan vitette magát a kutyával, megcsodálta a műalkotást a szoborcsoport előtt, kikérte az első féldecijét a talponállóban, és fél szemmel a háromszínű padhoz kötött kutyáját figyelte. Kezd gyanúsan viselkedni, állapította meg. Nem elég, hogy éjszakára elkóborol, újabban még énekel is. Valami olyas dallamot, amitől összeszorul a gyomra, és aminek szövegéből rögtön kihúzna húsz százalékot. De az istennek sem tudott rájönni, mi az a dallam, csak érezte, ott legbelül, hogy mélyen felkavarja, mint amikor potyagólt kap a válogatott. Estig sem tudott rájönni, hogy mi az. De akkor már mindegy volt, a sok feles összeállt egésszé, megfeszítette a pórázt, belekapaszkodott, és hagyta, hogy a fehér szőrű, fekete fülű kutya hazasétáltassa. Egész hazaúton elmélyülten figyelte kutyája ülepét, a kutyája ülepén egy bizonyos pontot, egy origót, ami kékesen csillogott. Hiába, ma már a cenzori hivatal sem a régi, állapította meg rendíthetetlen intuícióval, és még valami olyasmit, hogy az alaposság az, kérem, nélkülözhetetlen, és átesett a küszöbön.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb