Hamletrock

‍(Shakespeare nyomán, Arany János fordítását ki- és felhasználva)

‍

III. felvonás

(részlet)

jelenet

Szoba a palotában

Jön Claudius, Gertrud, Polonius

POLONIUS Asszonyom, éppen vándorszínészek vannak itt a várban. Csekély kis társulat, összesen tán hárman, de mégis eseményszámba megy vidéken az ilyesmi. Mikor ezt szóba hoztam Hamlet úrnak, úgy tetszett, örült a hírnek. Itt van már a társulat, és úgy tudom, parancsot is kapott, hogy játsszék este őelőtte. S Hamlet megbízott, hogy felségteket hívjam ma meg nézőnek s hallgatónak erre a – tudjistenmire.

CLAUDIUS Nem a szám teszi a színházat, hanem a szív, jó kamarásom. Köszönjük a meghívást, ott leszünk. Örvendünk nagyon, hogy Hamlet hajlik végre a szórakozásra. Kérlek, jó uram, csak biztassátok, kapassátok ily gyönyörre máskor is!

POLONIUS Úgy lesz, királyom.

CLAUDIUS Ám most te is menj, édes Gertrudom: bizalmasan kérettem Hamletet, az okból, hogy itt találjon rá Opheliára – mintegy véletlenül. Polonius meg én elbújunk… mondjuk, oda. Így kihallgatva őket, mérlegre tehetjük a találkozást, benne Hamlet viselkedését, hogy megállapítást nyerjen, szerelmi bánat gyötri-e valóban, vagy más egyéb.

GERTUD Engedelmeskedem, jó uram. Ophelia, tenéked azt kívánom: bár volna szépséged a boldog ok, hogy Hamletünk ily zavart! Remélem, szerelmed majd jó útra tereli őt – s mindkettőtök boldogságára szolgál.

OPHELIA Óhajtanám, hogy úgy legyen, madame.

Gertrud elvonul

POLONIUS Sétálgass, lányom, itt, így, fel-alá, így, itt, míg ide nem ér… itt. Akkor abbahagyhatod, amikor ideér. Felség, ha tetszik, máris elbújhatunk. (Opheliához.) Ne, böngészd ezt a könyvet, mi majd a színlelt olvasás okát adja, és megérteti, miért vagy itt egymagadban. (Claudiushoz.) Nem hiába mondják, hogy jámbor arccal, kegyes gyakorlattal mézet lopunk az ördög főztjébe is.

CLAUDIUS Mély bölcsesség, majd írd fel nekem, s tedd a napi beszámolóid közé!

POLONIUS Hallom, hogy jön. Fedezékbe, felség!

Claudius és Polonius elbújik

2. jelenet

Hamlet elgondolkodva sétálgat, meg-megállva, fel-alá

HAMLET

Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés,

kérdésnek ha lennie kell,

több-e a lélek, mint a semmi,

ha pokolba ránt vagy mennybe ment?

Meghalni – elszunnyadni – és semmi több.

Ringyó szerencse, tenger kín,

Meghalni – szunnyadni – alunni,

Tán álmodni? – ez bökkenő megint!

A szív keservét, test rázkódtatását

elvégzi mindet az álom.

De mi történik velünk, majd ott,

túl az életen, a halálon?

Lerázva minden földi bajt, nem látunk, hallunk többé,

az agy megpihen, nincs gondolat, csak álom örökké;

nincs emlék a szívben, sem öröm, és nincsen több bánat,

nincs idő, nincs múlt, jövő; a teremtett lét kiszárad.

Onnan még nem tért meg soha utazó,

marad a gonosz, nyűtt jelen.

Inkább, mint a zűrös jövendő,

terv helyett marad a történelem.

A tudat bátrat gyávává silányít,

természet ellen a gondolat

támad, a méltóság kisiklik,

és helyébe önteltség tolat.

Kor gúnya, zsarnok zsírja, ember dölyfe,

megútált szerelem kínja,

rongyember alázta hű érdem –

az ártatlan tűri még, bírja.

Packázó hivatal rugdos lefelé,

pörhalasztás csak az élet.

Egy puszta tőr a szívbe, és kész!

Sötét. Nincs helye a reménynek.

Lerázva minden földi bajt, nem látunk, hallunk többé,

az agy megpihen, nincs gondolat, csak álom örökké;

nincs emlék a szívben, sem öröm, és nincsen több bánat,

nincs idő, nincs múlt, jövő; a teremtett lét kiszárad.

Ha pokolba ránt vagy mennybe ment,

több-e a lélek, mint a semmi?

Kérdésnek, ha lennie kell,

az itt a kérdés: lenni vagy nem lenni!

Ophelia közeleg, Hamlet visszarendezi magát a világba

HAMLET Megállj! Ophelia – egy szóra csak, e sötét kövek között! Foglald imádba minden bűnömet!

OPHELIA Hogy van, felség? Régen nem láttuk egymást.

HAMLET Köszönöm szépen, jól, jól, és mindezek ellenére jól.

OPHELIA Uram, néhány emléktárgya itt maradt – már rég vissza akartam küldeni őket. Tessék, ez mind az öné volt!

HAMLET Nem, nem én, én nem adtam, én nem, semmit soha neked.

OPHELIA Felséged is jól tudja, hogy adott, s hozzá illatul édes szavakat. Elhoztam, mert illatjuk elapadt. Nemes szívnek szégyen a dús ajándék, ha az ajándékozóban már elhalt a régi szándék. Itt van, no, vegye vissza őket!

HAMLET Én, egykor, szerettelek.

OPHELIA Valóban, ezt hitette el velem, felség.

HAMLET Ne hitted volna el! Mert hiába látszik jónak az ember, előbb-utóbb kiütközik förtelmes természete. Én nem is szerettelek.

OPHELIA Annál nagyobb számomra a csalódás.

HAMLET Dugd el magad valami zárdába. Minek szülnél bűnösöket? Én meglehetősen becsületes vagyok, mégis olyan dolgokat olvashatnék tulajdon fejemre, hogy jobb volna, ha meg se szül az anyám. Büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több bűnöm áll készen szolgálatomra, mint gondolatom. Futóbetyárok vagyunk valamennyien, ne higgy egynek se közülünk! Menj csak, menj – zárdába, Ophelia. Hol az apád?

OPHELIA Otthon, uram.

HAMLET Rá kell zárni a kaput, hogy ne játssza a bolondot másutt, csak a maga portáján. Isten veled!

OPHELIA Jóságos ég, könyörülj rajta!

HAMLET Zárdába veled! S ha mindenképp férjet akarsz, bolonddal add össze magad, mert a bölcsek tudják ám, micsoda szörnyeteget csináltok belőlünk. Zárdába hát, minél előbb! Minden jót!

OPHELIA Égi hatalmak, gyógyítsátok őt meg!

HAMLET Hallom, hogy festitek magatokat! Kaptatok egy ábrázatot Istentől, de csináltok helyette másikat. Lebegtek, tipegtek, selypegtek, gügye nevekkel tituláljátok Isten teremtményeit, s kacérságból játsszátok az együgyűt. Elegem van belőletek! Zárdába mind! S te legelébb! (Elrohan.)

‍

jelenet

OPHELIA

Mily nagyszerű ész bomlott össze ma itt!

Temeti egy ország szép reményeit.

Rózsaszál viharban durva kőre hull –

ő, vagy én, vagy ketten – boldogtalanul.

Ország szép reménye, hol vagy, hol vagy már!

Boldogtalanságban nincs többé határ.

Legnyomorultabbul minden nő közt én.

Szétomlott egy elme, s nincs többé remény.

Zengő vallomások ezre hullott rám,

Hittem szép szavának, mégis csalatám.

Most e pompás harang összevissza ver.

Ifjúság, ragyogás – segíts, istenem!

Mit látott szemem,

segíts, istenem,

pompás ifjúság

élet-hazugság!

Jaj, mi lesz velem,

édes istenem?

Nyomorult a nő,

hogyha szerető!

Hittem szép szavát,

mézes válaszát.

Össze-vissza ver

kint s bent a szívem.

Ország reménye

hullott a kőre!

Könnyem hasztalan,

sorsom esztelen.

jelenet

Claudius Poloniusba karolva közeledik

CLAUDIUS Szerelmes? Nem, nem, más érzés vezérli! S amit mond, bármily fésületlen is, nem elmebajra vall. A mélakór lelkében fészkel, s félek, veszélyt hoz az, mihelyt onnan kikel.

POLONIUS Bocsáss meg, királyom, de én hiszem, a baj csírája és kipattantója a szerelmi bánat. De javaslom – ha ellenére nincs –, hogy a királyné fiát – négyszemközt – jól vallassa ki. Mi bántja – kérdje tőle kereken! Én meg – ha tetszik – úgy bújok meg ott, hogy mindent halljak. Ha végképp nem boldogul, ám küldje Angliába Hamletet, vagy vissza Wittenbergbe

CLAUDIUS Így lesz helyes, igen! Őrültek nyomában őr legyen!

Továbbkacsáznak karonfogva

jelenet

Hamlet a színésznek magyaráz. A Színész, időről időre, lopva, meghúzza a flaskáját

HAMLET Mondd, kérlek, a szöveget úgy, ahogy én ejtettem: lebegjen nyelveden! Ha teli torokból harsogod, mint sok komédiás, úgy akár a város dobosával is kikiálthatnám a költeményemet. S kezed ne fűrészelje folyton – így – a levegőt! Csak jártasd egész finoman! A szenvedély valóságos zuhatagában is tartanod kell bizonyos mérsékletet, ami majd könnyedséget ad.

SZÍNÉSZ Bízhat bennem, felség.

HAMLET De azért langymeleg se légy ám! Hallgass ép ösztönöd sugallatára. Kövesse a gesztus a szót, a szó a gesztust, s különösen vigyázz arra, hogy a természet szerénységét át ne hágd! Mert minden ilyen túlzás eltéveszti a színjáték célját, azt, hogy most és mindenkor tükröt tartsunk a természet elé, s megmutassuk saját képét jónak és torznak egyaránt. Így adhatjuk vissza a kor, a század egész alkatának formáját és lenyomatát…

SZÍNÉSZ Remélem, uram, hogy én ezt a modort már meglehetősen levetkőztem.

HAMLET Most menjetek, készüljetek!

‍