.svg)
Hétfőn, december 9-én a 9. Bréda Ferenc Irodalmi Kör Korpa Tamást, a FISZ társelnökét látta vendégül. A meghívott vitaindítója, Kovács Péter Zoltán diktatúraversekként definiálta a szerző szövegeit, mivel olyan hatalomgyakorlásokat tematizálnak, melyek eredménye a diktatúrát megélt emberek fejében megképződő öncenzúra. A jelenlévők figyelmét a különböző terek megalkotására és azok nyelvi tartományokként történő lebuktatására összpontosította. Rákérdezett a versek aktualitására, ezáltal azok mai és mindenkori tétjére, valamint arra, hogy ezek a belehelyezkedések mennyiben tekinthetőek szereplírának, vagy esetleg „szerepleíró” lírának.
Váradi Nagy Pál a szókincs bőségére alapozva kihangsúlyozta szövegek mögötti nyelvi tudást, amelyek azonban mégsem „bölcsészversek”, ami hozzájárul ahhoz, hogy jó versekként beszélhessen róluk.
Szántai János kényelmetlenül jó verseknek tartja a szerző szövegeit, kijelentését a láttatásra alapozza; arra, ahogyan intim módon teremtenek meg és tesznek láthatóvá olyan tereket és egy olyan kort, aminek Korpa nem lehetett résztvevője. Egyetértve az előtte felszólaló Váradival, ő is érzi a szövegekben lappangó tudást, már abban az eleganciában is, amivel hátborzongatóan brutális dolgokról tud beszélni. Horváth Benji a figyelmességben látja a szövegek erejét; abban, ahogyan megragadja ezt a világot és ezáltal tesz jelenné mindannyiunk számára egy olyan múltat, ami a közönségből csak nagyon kevés embernek sajátja. György Evelin a felszólalásmódokat hangsúlyozta ki, szerinte az egyes szám második személyű beszédbe történő váltás egy olyan közelítés, ami egyszerre őt is közelebb viszi, így válhat részesévé valaminek, amit nem élt meg.
Sánta Miriám az érzékletességet a szövegek erősségeként hozta fel, azonban megjegyezte, hogy ez a fajta finomkodás néha túlmegy azon a határvonalon, ami a körülményeskedéstől elválasztaná. Ekkor merült fel a kérdés, hogy mikor kell szókimondónak lenni és a nevén nevezni a dolgokat. Kovács Péter Zoltán és Mărcuțiu-Rácz Dóra egyaránt azon az állásponton voltak, hogy ezekben az eltávolító eufemizmusokban épp az elnyomó rendszer perverz diktatórikus játékai érhetőek tetten. Szántai János kiegészítette ezt azzal, hogy szerinte a szövegek eleganciájába nem is fér bele a vulgaritás.
Amikor újra a szerzőé lett a szó, elsőként a Bréda Kör retorikájára reflektált, nevetve jegyezte meg, hogy a szövegek kontextusában milyen különös helyzetet generált, hogy a közönség reakcióit némán kellett végighallgatnia, és mindenre csak a végén reagálhatott. Így közben megtapasztalhatta, milyen érzés hallgatásra ítélve megfigyeltnek lenni. Elmondása szerint a hatalomgyakorlásban is az egyén és másik egyén közti viszonyok érdeklik igazán és az azok hátterében álló tényezők, amelyek meghatározzák és működtetik ezeket a viszonyokat. Ezért tér vissza többször is verseiben a hamisság, a jóindulat, valamint a lekötelezettség kérdés(esség)e.
Mesélt a továbbiakban Kolozsvárhoz fűződő viszonyáról, amire Váradi kérdezett rá korábban. Kiemelte, hogy nem beszél románul, továbbá valahányszor Kolozsvárra jön, mindig listája van a megtekintendő látványosságokról, tehát hatványozottan turistának számít. Mégis személyes tétje volt számára annak, hogy Kolozsvárt megírja, ugyanis idén májusban merült fel a Házsongárd-légió konferencián, hogy a szövegekben Kolozsvár szinte kizárólag a felsorolásokban jelenik meg. Ebből kiindulva már akkor eldöntötte, hogy írni fog Kolozsvár különböző helyszíneiről, így emiatt is fontos volt számára, hogy elhozza ezeket a szövegeket és megnézze, helyben hogyan működnek.
