Haldokló oroszlán monológja

Augusztus esszenciája. Napraforgók határolta kert –

a rozoga fészert befutja a lonc, benne valami

orrfacsaróan negédes erjed – az augusztus bűne július átka,

tőrök dómja, vérző falak festett halála.

Ólakhoz törleszkedő trombitafolyondárok,

loncok áradása. Az árnyék, ami a kiszáradt fűre

vetül – mint rémregényhős, aki épp menekül,

mert várják a gyűlölet apszisában,

a hajnal húsát csontig lerágva.

Nem költ más mesét a meg-megállás melankóliája:

bomlás édessége, és az űr, ami marad utána.

A téridőm szövetében egy bomba az emlék,

fekete lyukhoz ér, ami minden színt elnyel.

Csak a fekete marad és csendes,

fehéren izzó városrészek,

megszűnt kocsmák kivert ablakszemével.

Trópuspokol, köszvényes fákkal

és hólyagos falakkal, a molylepkeszárny-függönyök

rongya. A pazarlás napjai felhalmozódnak

a memóriában, a jelent eltorlaszolva.

Sárga boltívek torzója, sömörös lábazat –

a bontás rohadó fogsora emelkedik ki

a perjeszőnyegből és harapja ketté

a vidéket – a tervezés szűrőjén

sunyin siklik át mind az emlékezet, mind az érdek.

Az átépítés ütemei a kihalás fokozataiként

is értelmezhetők, recsegi egy hang a mikrofonba,

és hozzáteszi: a megszűnőben levő életformák,

mint a prémjéért vadászott állat lenyúzott húsa.

Sáros verejtékréteg a bőrön és

dér a sörényen – keselyűk csócsálta húsom

egykedvűen nézem hangyajárat-űrszemmel,

dögszagomtól jóllakva, túlérett fényben.

Kiégette hát emlékművét a nap,

őszintén remélem.

‍