Hála

Matei Țigăreanu munkája
(részlet)1
Sosem volt még szüksége a hátizsákra, ami használható, azt már mind elhordták. Igaz, ez volt a harmadik alkalom, hogy elhagyja a tömbházat. Hatvanhét alvás óta szűnt meg a világ élni. Ez lehet két hét, lehet három hónap. Egyikőjük sem tudta. De száz éve is történhetett volna, nem lenne nagy különbség. Ha túl akarnak élni… akarnak-e? Ennek a pokolnak gyarapítsák szolgáit? Legyenek az utolsó martalékai a garabonciásoknak? Kell akarnia. Annáért és a kicsiért. Kell akarnia. Járművet kell szereznie és el kell menniük messze, elhagyatottabb, erdős részekre. Ott kevesebb a veszély, több a táplálék. Milyen táplálék? A növényzet már teljesen elpusztult, az állatok sem húzzák sokkal tovább. De akkor mit tegyen?!
Fejét görcsösen a falhoz verte, ismét fájdalmas grimaszba torzulva. Talán azt is mondta, hogy „Kurvaélet, kurvaélet, kurvaélet!”, vagy csak gondolta? Megszédült és leroskadt. Az éhezés tőle is szedi adóját. Mennie kell. Nem kellett összpontosítson, életösztöne olyan stresszhormon-koktélt lövellt vérkeringésébe, hogy belezsibbadt. Lopózott, amikor csak tudott, fedezék alatt. Bár rettegett a garabonciásoktól, legjobban a leselkedő emberektől félt, akik kilesik, hogy honnan jön, hova megy vissza, és amikor nincs otthon, megtámadják Annát. Ahányszor ez jutott eszébe, sietősebbre fogta lépteit.
A csend, a tökéletes, élettelen mozdulatlanság dühítette, megijesztette és kiszívta csontjaiból a velőt, de talán ugyanez az állapot engedte meg annak a halk sugallatnak a felerősödését, ami eddig nem jutott felszínre. Az állatorvosi rendelő… biztos nem azt rohanták le a barmok az első napokban. Egy próbát megér. Az üzletekben úgyis hiába kutakodik, a keselyűk se végeznek alaposabb munkát a tetemen, mint az éhes söpredék a polcokon.
Óvatlan volt. Ahogy egyre gyorsabban szedte a lábát a néhány száz méterre fekvő rendelőig, látása beszűkült és nem figyelt már többé felfele. De sokkal alantasabb ellenségnek engedett utat ezzel, mint a szárnyas szörnyek, vagy az életért küzdő emberek. Az oktalan reménynek és gyermeki ábrándnak.
Teljesen kifulladva érkezett meg a beszögelléshez. Itt még inkább elvesztette a kontrollt, és a biztonságra nem gondolva trappolt végig a recsegő üvegszilánkokon. Elsírta magát, amikor meglátta a lecsupaszított, összetört polcokat. Zokogott. Térdre rogyott és már nem bírta visszatartani, a hangok is felszakadtak. A környéket egy férfi keserves jajgatása töltötte be. De létezett-e egyáltalán ez a zokogás, ha senki se hallotta?
Mint már annyiszor, a vigasztalhatatlanság és lelki nyomor kezelésbe vette ólmosbotjával, csak hogy az utolsó, kegyelmet osztó ütés előtt vigyorogva visszaüljön trónusára, hogy onnan nézhesse szadista élvezettel a további kilátástalan viadalt. Andor felállt, és megtörölte szemeit. Szipogva kezdte a „hány üres fiókot tudsz kinyitni sírás nélkül” játékot. Bezzeg a szájkosarak, labdák, bolhairtó nyakörvek mind itt vannak. Keserűen kukkantott be a szekrények mögé, a dobozok és szekrények alá, de hamar feladta. Túl nehéz volt felkelni, ha egyszer térdeit megroggyasztotta. Tovább keresgélt, még akkor is, ha lelke egy tátongó sírgödörré vált. Már a kutyakeksz is ritka luxus ezek szerint…
A vizsgálóba érve tudatosságot erőltetett magára. Gyógyszer. Annának szüksége van antibiotikumra. Cilin. Minden ami cilin-ben végződik. Ólomsúlyú tagokkal kutakodott a fiókok, üres dobozok és törmelék között. Többször megszédült, egy szekrényt le is rántott a falról. Keserűen ment bennebb, minden reményét a raktárba vetve. Talán ott elmulasztottak valamit összeszedni a fosztogatók. Útközben áthaladt a „kórtermeken”, ahol a felügyeletre szoruló betegek töltötték az éjszakát. Az üres ketrecek, a kiszáradt perfúziós zacskók újabb olvadt ólomcseppet spricceltek repedt öntudatának réseibe, minden egyes pillanattal nehezebbé és nehezebbé téve a test mozgatását, a lélek cipelését.
A raktár úgy nézett ki, mintha egy forgószél söpört volna végig rajta. Nekifogott a számtalan doboz felforgatásának, törmelékkupacok átvizsgálásának. Hálátlan munka volt. Mindig megbizsergett valami tépázott lelkében, amikor egy gyógyszeres dobozt pillantott meg, s mindannyiszor ez a remény harapott a seggébe, amikor kiderült, hogy üres.
Ahogy egy kötél, vagy akként használt valami a nyaka köré tekeredett, először nem értette, mi történik. Értelme nem tudta felfogni, hogy miért nem kap levegőt, miért ég a nyaka, és mi okozhatja azt a lihegéshez hasonló légáramlatot a tarkóján. Dörömbölő szíve törzsi ritmusára éledt fel, megértette, hogy valaki hátulról fojtogatja. Nagyon lassú volt minden, mintha a világ összes idejével ő gazdálkodna. Higgadt, hümmögő gondolatokkal fontolgatta, hogy mekkora egy barom volt, hagyta figyelmét elernyedni, mint egy kicsontozott hal, és ez lehet, hogy az életébe fog kerülni. Ízlelte az örömöt, hogy az út végére ért, nem lesz többé hideg, fájó gyomor, sajgó csontok, nem kell többé azt tettetnie, hogy jól van. De miért is kellene? Anna… Csigalassúsággal nézte végig betegeskedő szerelmét, amint egyre idegesebben várja otthon. Eltelik egy nap. El még egy. Aztán egy harmadik. Le se csukja a szemét, csak várja és várja a lánccsörgést, míg a halál őt is meg nem szabadítja. Őket is…
Villámgyorsan kapta ki tokjából kését, és belevágta a mögötte álló combjába. A csont állította meg a pengét. Dobhártyája visított fájdalmában, akkorát üvöltöttek a fülébe. Teste össze akart esni, krákogni, harákolni, levegőért kapni, de a mindenre elszánt, primitív gyíkagy behuppant a kapitányi székbe és megropogtatta ujjait. Kihúzta másik kését az övéből. Megszédült és a földre esett. Nem látott rendesen, de érezte a nyöszörgő testet. Döfött. Döfött. Döfött. Egész addig döfött, amíg semmilyen ellenállást nem érzett már a penge mögött. Ekkor kezdett el krákogni, köhögni és harákolni.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Kinyitotta a szemét. Elszörnyedt a látványtól. Egy kamasz kölyök feküdt mellette a hátán, szemei fájdalomtól és félelemtől ködösek, szája, mint egy reneszánsz vízköpő, ontotta a vért. Levegővel elegyedve apró kis buborékokat képeztek, s a vér rózsaszín pezsgőhabbá hígult. Andor még mindig a kését markolta, ami darálthússá aprította a fiú egész hasfalát. Még rángatózott, élt és beszélni próbált. A pezsgő csak folyt és folyt a szájából, mintha most nyerte volna meg élete versenyét.
Andor felkiáltani készült a borzalomtól, de mozgást hallott. A gyíkagy tökön rúgta, és ismét átvette teste fölött az uralmat. Kilépett a testéből. Jó három méterre önmagától állt, figyelte, ahogy lekapja törzsére akasztott íját, és vesszőt rak a húrra. Feszít és vár. A vadászhegy három, borotvaéles pengéje a szája szélét nyalja, tudja, hogy ma végre vért iszik. A haldokló kamasz hevesebben okádja a habot, és utolsó erejével a karjába kap. Az íj megbillen, s a vessző hangos csattanással darabokra törik a betonfalon. A hegy egyik pengéje elsüvít Andor füle mellett, még a dörömbölő vértől is hallotta. S ekkor toppan be egy kislány az ajtón, rémült arccal, mozgó szájjal. Némafilm a világ. Eltúlzott pantomimjáték. Életek ütköznek, halálok fognak kezet. Repülő pókok fonott ejtőernyőinek selyemszálai gabalyodnak össze, és az apró jószágok több ezer méter zuhanás után darabokra törnek egy gyermekláncfű szélnek eresztett magjain. Az egyik oroszlán a Lánchídon annyi év töprengés után kijelenti, hogy Isten nem gondolkodik. Ha mindent tud, minek gondolkodna? Úgyse jut semmi olyanra, amit már ne tudna. A bárányok csendben elfolynak a Duna vizében, s átadják helyüket a halaknak.
Andor a tömbházuk lépcsőházában volt, négykézláb öklendezett. Az első ingerrel kiadta gyomrából azt a kevés gyomorsavat, ami hiába várta, hogy munkát adjanak neki, mégis a kapkodó, makacs inger még hosszú percekig nem engedte öleléséből. A gyilkos kést még mindig a kezében szorította, talán el se engedik az ujjai soha. A másik kése ott maradt, annak a szerencsétlennek a combcsontjában.
Még ő sem tudta hogyan, néhány perc múlva halvány mosollyal lépett be a lakásba. Anna felkelve az ágyából, nehéz takaróiba burkolózva várta az előszobában, s őszinte mosollyal mondta:
– Köszönöm, hogy visszajöttél hozzám.
Andor nem bírta tovább. Hangos zokogásban roskadt térdre és szorította arcát a kiálló csípőcsontokhoz. Bőgött, keserűen, ahogy csak az életreítéltek tudnak. Anna nem kérdezte a vérről, ő pedig nem mondta el. Nem is fohászkodtak megbocsátásért. Minek? Hisz egyikük sem félt már a pokoltól.
Anna állapota javult, mégis aggodalomra adott okot. Ritkábban köhögött, de sokat aludt. Túl sokat. Már semmijük sem volt. Andor majdnem minden nap kiment a lakásból. Végigkutatta ismét az egész tömbházat, sőt, még néhány szomszédos épületet. Akármekkora örömöt is jelentett egy elhagyott, fél csomag keksz, vagy egy elszórt cukorka, be kellett látnia, a város kihalt és lecsupaszított. Nem maradt lassan más, mint a halál egy újonc inasa, akit azért hagyott itt, hogy végezze be, amit ő itt felejtett. Meg a garabonciások. Azok nem akartak elmenni, természetesen.
Andor az utóbbi egy hétben már nem élelem után kutatott. Valamilyen járművet keresett. Tudta, hogy esélyei egyenlők a nullával. De a másik opciója az volt, hogy üljön a lakásban, és várja az éhhalált. Bátorsága már igencsak a szürke zónában tántorgott, néha rátenyerelve a vakmerőség széles hátára. Szinte teljesen hidegen hagyta a halál gondolata. Számára régen megváltás lett volna. Annáért él. Csakis érte. De nem tud abba belenyugodni, hogy azért éljen, hogy mellette halhasson meg a menyasszonya. Nem. Ha él, akkor küzd. Nem volt semmi hősiesség ebben a gondolatban, csak fáradtság. Ez a fáradtság hajtotta előre, hogy vagy a halál kegyes ölén, vagy egy biztonságos zugában ennek a pokolnak, de megpihenjen.
A központ fele keresgélt éppen. Már nagyon rég lemondott az autókról. Semmi nem működött az égvilágon. Se egy akkumulátor, se egy gyújtógyertya, se egy benzinpumpa. Igazából fogalma sem volt, mit keres. Egy lovasszekeret? Szerencsétlen állatokat már biztos felzabálták ezek a bestiák. Fogalma sem volt. Nem érdekelte, mit keres. Keres. Ez a lényeg. Hamarabb éhen döglik, ha mást nem is ér el. Vagy felfalja az egyik szörnyeteg. Végre leszúrja valaki hátulról. De egyik se történt meg. Elhaladt egy elektronikai cikkeket árusító üzlet mellett. Szinte minden termék a helyén volt. Ennyit értek a méregdrága telefonok. Egyetlen „frissen megjelent” készülék árából mekkora készletet lehetne felhalmozni? Hány hónapra elegendő élelmet venni? Nem hiába csóválta a fejét az öreg rosszallóan, mikor megtudta mennyibe kerül egy érintőképernyős telefon. „Az már egy rossz Dacia.”, magyarázta.
Andor erőtlen kacagása visszhangzott a néma csendben. Egy adott pillanatban úgy sétált felfele a szétrepedezett, eljegesedett járdán, mintha csak a szokásos délutáni sétáját tenné meg. Tudta, hogy kezd megőrülni, s teljesen elfogadhatónak találta ezt a dolgot. Felért a főtérre. Néhány terepmintás sátorcafatot még nem hordott el a szél, a katonasátrak erős vázai pedig, mint elhagyatott bálnacsontok meredtek rá. Zseniális ötlet volt a nyílt tér kellős közepére felhúzni őket, a romániai katonaság büszke lehet magára. Egyáltalán, hogyan sikerült felhúzniuk? Habár, ezek a lények is kiszámíthatatlanok. Van, hogy két napig nem hallani fajtájukról, máskor meg féltucatnyi egyszerre múlatja idejét a város felett, olyan ítéletidőt fogadva prímásnak, hogy a gyengébb épületek összeomlanak. Az emberiség kapálózó csecsemő volt az erdőszélen, mikor ez a pokolkutya-falka rárontott. Vajon van valahol számottevő ellenállás? Vagy hozzájuk hasonlóan, egy-egy szerencsétlen vergődik, mint patkány a süllyedő hajón? Mindegy. Hamarosan vége lesz. Így vagy úgy. Pedig szép élet elé néztek együtt. Minden jó volt. A gyerek érkezése után készültek költözni, elkezdeni igazán élni. Milyen boldogok voltak mindketten, amikor megtudták a nagy hírt!
Mint egy rakoncátlan kölyök könyökölt elő elmúlt idők boldogságáról szóló emlékképei közül egy autónak a képe gyermekkorából. Az egyik szomszédjuknak volt egy régi Arója. Ez az autó olyan volt, mint a kor, amelyik gyártotta. Gyalulatlan, elnagyolt, könyörtelen, de szívós és kemény, mint a bocskortalp. Hányszor kellett megtolják, amikor meghalt az akkumulátora? Mi az hogy! A vén Mózes annyira elkényelmesedett, hogy két évet ment akkumulátor nélkül. Mindig kapott egy szerencsétlent, aki megtolta, s úgy, lámpák nélkül vezetett hullarészegen, míg a májcirózis el nem vitte. S ott volt előtte ennek a veteránnak egy kiköpött mása. Ugyanaz az ocsmány bézs szín!
Mindenről megfeledkezve rohant oda. Kétszeres fordulatszámon pörgött az agya. Benézett az ablakon. Elgyengült a térde, amikor meglátta, hogy a kulcs is benne van. Az ajtó is nyitva volt.
– Uram, ha létezel, ne bassz ki velem… Esküszöm rád, ha most elhagysz, amikor találkozom veled, szarrá verem a képed.
Minden tökéletes volt. Az út enyhén lejtett. Andor keresett egy nagy törmelékdarabot, és a kuplungra rakta. Beállt mögé, és minden erejét összeszedve megtolta. A kerekek csikorogva elfordultak, és az autó mozgásba lendült. Lökte, ahogy csak tudta. Majdnem lekéste azt a pillanatot, amikor még utána futva beugorhatott a vezetőülésre. Sosem vert még ennyire erősen a szíve, érezte, hogy menten eltöri a bordáit.
– Könyörgöm…
Felengedte a kuplungot. Borzasztóan köhögött a motor, de azon kívül semmi. Újra próbálta. Ismét semmi. Lehet, hogy a fagy? Nem tudtak rendes üzemanyagot rakni ebbe a szarba?! Ordított, ahogy immár tekintélyes sebességgel kormányozott az úton hagyott autók között, s keservesen, dühében még egyszer felengedte. Sosem hallott még olyan szépet, mint az a durva, erőtlen duruzsolás.
– Gyere! Gyorsan! Elmegyünk! Megmentelek! – zagyválta örömkönnyektől megvakultan.
Anna nem értette, egy kicsit meg is ijedt.
– Nem érted?! Találtam egy működő autót! Siess! Nem tudom mennyi gázolaj van benne, de elmehetünk valahova, ahol van étel és talán… biztonság.
A lány könnyekben tört ki. Harmatként záporoztak a földre, ahogy az erős, száraz köhögés szétpermetezte. Erőtlenül rakta be a két csontsovány macskát egy hátizsákba. Mielőtt azok ellenkezhettek volna, behúzta a zipzárt, és a nyávogó állatkákat csitítgatva mentek lefele a lépcsőn. Már a lépcsőházban hallották a tompa duruzsolást, a remény hangját.
Andor kinyitotta az ajtót. Mosolygott, őszintén, még egy „csak Ön után, höl­gyem!”-et is megeresztett. A halálfej, ami a nyakán ült, sugárzott a múlt boldogságával, a jelen boldogságával és a jövő boldogságával. Anna is, magához fogva a rémült macskákat tartalmazó hátizsákot, mosolygott, tiszta, gyermeki örömmel.
Robogtak az elhagyatott világban, kerülgetve az úton maradt autókat. Beszélgettek. Felhőtlen égboltról, falusi kőházról, gyereksírásról. Anna egyik keze a hátizsákban volt, simogatta a doromboló, nyávogó, macskákat. Andor hálás volt, és ezt az érzést nem kellett erőltetnie. Őszinte imában köszönte meg az Istennek a jóságát, hogy csodát művelt szükség idején.
Annyira elteltek ezzel a boldogsággal, hogy egyiküknek se tűnt fel, hogy a két macska egyik pillanatról a másikra teljes, néma csendbe burkolózott. A szárnycsapás és a jég kopogása egyszerre érte el az autót. Andor és Anna egymásra néztek. A kezdeti halottfehér árnyalat rendellenesen hamar eltűnt mindkettejük arcáról. Túl voltak már sok mindenen, s igazából rég megbékéltek. A remény eme kis vándorszigete már nem tűnt többnek, mint egy ízetlen tréfának.
Andor felváltott négyesbe, s egyenletesen gyorsítani kezdett. Jobb kezével kereste Annáét és amint megkapta, ujjait összefonta az övével. Mélyen a szemébe nézett, azokba a fáradt, szeretetteljes, őt követni kész szemekbe.
– Nem hagyom, hogy bántson. – mondta szelíd, meleg hangon.
– Tudom, életem. Szeretlek.
– Én is szeretlek benneteket.
Kezével végigsimogatta Anna arcát, majd a sovány, alig kidudorodó hasát, végül benyúlt a táskába és megsimogatta két hűséges kedvencének a bundáját. Jó ez így.
Kiválasztott egy hatalmas teherautót az úton. Már nem volt sok, néhány száz méter. Ekkora sebességgel, frontális ütközés, elég kell, hogy legyen. A jégeső úgy dörömbölt a gyenge tetőn, hogy majd beszakította. A suttogás körülölelte a száguldó autót, s a sárkány üvöltése a közvetlen közelből hasított beléjük.
– Nem! Ezt nem veheted el tőlünk, te ocsmány dög! – rikoltotta harciasan Andor.
Tévedett. Erős lökést éreztek, ahogy a lény letolta az autót az útról. Még ekkora sebességnél sem pörgött ki. Ráfeküdt az oldalára, s a megfagyott földön kecsesen csúszott, mint egy korcsolya. A biztonsági öv mindkét utast a helyén tartotta. Hangos nyikorgással állt meg a vaskoporsó, és egy röpke pillanatig tökéletes csend uralkodott. Anna felnyögött fájdalmában, bizonyára megsérült. Andor beverte a fejét. Szédelegve nyújtotta kezét párja felé, nevén szólongatta.
Ahogy jobbra nézett, Anna sápadt, kába arcába, az autó betört ablakán, pikkelyes háttéren egy ravasz hüllőszem pillantott be, és sistergő, lúgos nyál csöppent az arcára.


1 A Helikon 2016/11-es számában megjelent azonos című elbeszélés második része.


Solymár András 1992-ben született Szovátán. A kolozsvári BBTE pszichológia szakán tanult, jelenleg pszichológusként dolgozik Kolozsváron. 2016 óta publikál prózát. Honlap: https://solyomfeszek.com/