Gyerekek, ne vegyetek drogot…

…nézzetek bele az Eufóriába, és megkapjátok ingyen – szólna a jól ismert idézet, ha kissé sablonosan Sam Levinson tévésorozatára szabnánk. A Levinson-féle Eufória az azonos című izraeli tinidráma korszerűbb adaptációja, amely egy középiskolás baráti kör hétköznapjait, traumáit és függőségeit mutatja be. Elsősorban sokkoló természete tette ismertté és kiemelkedővé műfajtársai (például a késő kétezres években domináló Skins) sorából. Nem sok tinidráma nyitóepizódjában találkozunk egyszerre drogtúladagolással, transznemű diáklány és családapa erőszakos vakrandevújával vagy teátrális érvágással egy házibuliban, mindez több pornósnitt és legalább öt férfi nemi szerv kíséretében (és ez csak a pilot – összesen 71-et látunk az első évadban). Épp ezért sokan félreértik a sorozat szándékait, és még a forgalmazó is kénytelen „finomítani” rajta a tévében. Az Eufória tehát egy tinidráma, amely nem tiniknek szól. Felmerül a kérdés: akkor mégis kinek?

A történet főhőse és narrátora az édesapját gyászoló Rue (Zendaya), egy tizenhét éves lány, aki túladagolása és látszatrehabilitációja után igyekszik visszatalálni a valóságba. Meghatározó ebben plátói szerelme, Jules (Hunter Shafer), akihez legalább annyira szenvedélyesen ragaszkodik, mint a narkotikumokhoz. Ehhez mérten a sorozat nem csak tudatmódosítókról szól, hanem a függőségek bonyolultságáról (például Maddy és Nate toxikus kapcsolatáról vagy Cassie társfüggőségéről). Meglepően komplex jellemek bontakoznak ki a sorozat nyitójeleneteiben, közhelyesnek tűnő szereplői messzemenően többek annál, hogy pompomlányok, élsportolók, kövérek vagy szerelmesek; megismerésükben lényeges szempont gyerekkoruk és azok a szülői példák, amelyeket követnek, amelyek ellen fellázadnak, vagy amelyek soha nem is léteztek számukra.

Fontos kiemelni ugyanakkor azt, ami valóban egyedivé teszi az Eufóriát: a látványvilágot. Ez elsősorban Rév Marcell magasan szárnyaló operatőri munkáját dicséri, amely ironikus módon épp a drogjelenetekben tud igazán elrugaszkodni (ilyen az emlékezetes forgószoba-jelenet, a karnevál-epizód vagy az évadzáró musicalrészlet). Elemi dramaturgiai szerepük van a piros-lila-kék fényátmeneteknek és rezignáltabb barnáknak, de hasonlóan precízek a smink- és gardróbmegoldások vagy Labrinth egyedi filmzenéje. A változatos (film)művészeti utaláshálózat már-már a kultszériák közé repíti az Eufóriát, mindeközben narratívájában bűbájosan kamaszos: akad itt Rómeó és Júlia-párhuzam, szűzlányszorongás és sms-szerelem, amelyekkel a felnőtt néző nem sokat tud kezdeni – esetleg megkönnyebbül, hogy végre „átlagos” kamaszokat lát.

A Tizenhárom okom volt debütjét követően heves vita alakult ki arról, hogyan mutathat be tinisorozat érzékeny témákat úgy, hogy nézői a Werther-effektus² nyomán ne utánozzák a filmben látottakat. Hasonló vádak merültek fel az Eufória kapcsán: romantizálja a függőséget, alkoholfogyasztást vagy az online szexmunkát; sőt, részletes útbaigazítást mutat ahhoz is, hogyan kell drogtesztet hamisítani és átverni az aggódó családot. Könnyen zavarba jöhet azonban a (feltételezetten felnőtt) néző, ha tudatosul benne, hogy minden, amit a sorozat megmutat, kiskorúakkal történik. Ez különösen Cassie (Sydney Sweeney) esetében válik kellemetlenné, akit sztereotipikus szőke szépségideálként olyan sokszor ábrázolnak meztelenül, hogy maga a színésznő is jelezte, csak akkor vetkőztessék le, ha az dramaturgiailag szükséges (és ez már önmagában felvet néhány kérdést). A sorozat állandóan szexualizálja „gyermekszereplőit”, ez viszont nem csak azért problémás, mert irreális képet mutat a kamaszkapcsolatokról, hanem mert olyan üzeneteket közvetít, mint (1) a meztelen fotók „a szerelem valutái”, (2) aki gimnazistaként még szűz, a nyolcvanas években ragadt, és azonnal „el kell kapjon egy farkat”, (3) lehetséges a konszenzusos együttlét tizennégy- és negyvenévesek között, amíg a kiskorú „irányít”. Mindig bízhatunk abban, hogy bár a sorozat reflektálatlanul hagy néhány problémát, nézői mégis levonják a megfelelő következtetéseket – de ez megint csak több kérdést vet fel.

Nézheti-e egyáltalán valaki az Eufóriát? Ennek tisztázásához lényeges a második évad, amely nem csupán a sorozatot ért kritikákra reagál, hanem saját álláspontját is megerősíti. „Közkedvelt szereplőként, akinek sokan drukkolnak, úgy érzem, felelősséggel tartozom, muszáj jó döntéseket hozzak. De visszaestem. Mentségemre szóljon, már az elején megmondtam, hogy eszem ágában sincs leszokni. Mégis, belátom. Az országunk sötét. És elcseszett. Az embernek kell valami, ami reményt adhat. És ha a valóságban nem talál ilyesmit, a tévében keresi. Sajnos nem én leszek az” – állítja főhősünk mutatópálcával a kezében. Egyértelmű, szinte didaktikus disclaimer: a sorozatnak nem célja sem megnevelni, sem felvidítani nézőit, ahogy azt elvárnák tőle napjainkban. Ehelyett megpróbálja felülmúlni önmagát technikai bravúrjában (például a második évadot kizárólag analóg filmre rögzítették), intertextuális utalásaiban és avantgárd gesztusaiban (az egyik szereplőt konkrétan egy Eufória-paródiapornóból castingolták). Mindez viszont az átlagos Eufória-nézőnek már kevés lenne.

A „több” nagyjából az ötödik résztől kezdődik, amelyben Zendaya sokáig visszafogott játéka újabb Emmyért kiált. Nyoma sincs már glitteres csillogásnak vagy szárnyaló kameramozgásnak: egy izzadt arcú kislány kudarca tárul elénk, aki bármit képes feláldozni még egy adag ópiumért, és az Eufória félelmetes bármi-skáláját ismerve meglepő, hogy az epizód nem a Rekviem egy álomért zárlatába torkollik. Az utolsó métereken a tabudöntögető felnőtt-tinidráma hirtelen mégis elkezd tinidrámaként viselkedni. Egyfajta keserédes zárlatot kapunk, a drogfüggőség földi poklát egy könnyed hisztériával spékelt gimis bohózat ellensúlyozza. A metaszíndarab egyfajta művészeti hitvallásnak is megágyaz, amelyben a sorozat a gyakran idézett kritikákra reagál („a művészet veszélyes kell legyen”; „néha meg kell bántani az emberek érzelmeit” – ismételgetik a szereplők). Nem csak a művészet miértjeiben mélyül el: a függőségek ok-okozatiságát is alapos vizsgálat alá veti, így az első évad hektikus kameramozgásait kitartott közelik váltják. Kifejezetten érettek a gondolati töltetű jelenetek, amelyekben azt boncolgatják a szereplők, van-e erősebb érzelem a gyásznál, hogyan függ össze az addikció és öngyűlölet, mit jelent jobb embernek lenni, és hogyan válnak a lelki sebek műalkotássá.

Az Eufória párbeszédre, konfrontációra sarkall. Nem nosztalgiasorozat, nem drogprevenciós segédeszköz. Egyfajta posztinternet-avantgárd becsületpróba, amely a kamaszéletérzés rapszodikusságát többszörösen felnagyítva szemléli a világot, és jut el azokhoz a felismerésekhez, amelyek nem múlnak el a gimnáziumi évekkel. Kinek szól tehát ez a nehezen nézhető, szép és veszélyes széria? Kevesebbeknek annál, ahányan jelenleg nézik, ugyanis az HBO második legsikeresebb sorozata a Trónok harca után.³ De belátom: a világ sötét, elcseszett, és az embernek nem mindig az kell, ami reményt adhat. Sokszor épp az, ami pontosan megmutatja, mennyire sötét.

Eufória (Euphoria), színes amerikai tévésorozat, 2019–2022. Rendező: Sam Levinson. Forgatókönyvíró: Daphna Levin, Ron Leshem, Sam Levinson. Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Jacob Elordi, Sydney Sweeney, Angus Cloud. Operatőr: Rév Marcell. Vágó: Julio Perez IV. Zene: Labrinth. Producer: Philipp A. Barnett. Gyártó: HBO.

Jegyzetek

¹ Kovács Gellért: Drogok, pedofilapu, farok­szelfi. Online: https://player.hu/kult/euforia-kritika

² A Werther-effektus Goethe regényéről kapta nevét, amely a „másoló öngyilkosság” első ismert példáit idézhette elő.

3 https://filmtett.ro/hirek/az-euforia-a-tronok-harca-baberjaira-tor?fbclid=IwAR2FMVBN1NqLOaNxKnakvpw_d7_yO2bO8DmKbvXBEudnyi9Tdhh3wqE-3ko

‍