Gyásztól gyászig

Most, 2020 közepén, a világ halk, mormoló kórus gyanánt számolja a hullákat. Fenyőkoporsók sorakoznak jeltelen gödrök alján, kotrókanállal húznak friss földet olyan arctalan embertársainkra, akik nagy része el sem búcsúzhatott jóformán az élettől, de valahol valakik bizonyára gyászolják. Millió képernyőn és telefonkijelzőn azonban nem többek puszta statisztikánál. Egyes földrészeken politikai eszközök, máshol viszont hivatalosan meg sem haltak. Számukat itt fel-, ott lekerekítik. Mintha filmet néznénk. A tömeges kipusztulást, vagy a föld népessége egy részének gyors eltűnését a Bosszúállók utolsó két epizódja és A hátrahagyottak sorozat nem is olyan régen még ügyesen cselekményesítette, vásznon és képernyőn szemrevalók. Ki gondolta volna még 2020 februárjában, hogy ez is, mint a szórakoztatóipar oly sok másik képzelgése, tényleg bekövetkezik? Nos, immár itt a baj, éljük harsányan, és erős a remény, hogy a mi valóvilágbeli tragédiánk arányaiban egyikkel sem ér majd fel (a Bosszúállók 50%-os veszteséget, A hátrahagyottak 2%-ot „jósoltak”). Hogy ez a tömeggyász idővel milyen mentális, gazdaságpolitikai és/vagy morális következményekkel jár a társadalmak körében globálisan, az alapvetően megjósolhatatlan.
Ilyen háttérzajban néztem meg az HBO GO-n, a Saul fia Röhrig Gézájának főszereplésével, a Porrá (To Dust) című vígjátékot, és a tapasztalat meglehetősen ambivalens érzésekkel járt. Egyrészt rajta kívül, tehát a filmhez köthető előfeltételként jelentkezett az ambivalencia, mivel – szándéktalan, de mégis tudatos morbid perverzióval – gyászos időkben a gyászon jöttem mulatni, másrészt magában a filmben, mivel Shawn Snyder első egészestés rendezése biztos kézzel házasítja a vígat és a komort, a mélyen vallásost a tudományossal, a morbidot a parlagival. Mindezt roppant mulatságosan, a kontrasztok páros táncával valósítja meg, ám erős lélekrajzzal, amelyet a komikum, illetve a dráma eszközei egyaránt éltetnek. Lényegében a Porrát ezek a világos-sötét tónusú, váltakozó és egymást erősítő kontrasztok pörgetik fel és működtetik hatékonyan. Rögtön az elején például azt lessük, ahogyan a Röhrig által megformált haszid kántor, a magyar színész jellegzetesen vágott orrával, kifejezéstelen arccal, a szőrmekalap alatt pajesszal, nagy szakállal és kaftánban, a felesége elhunyta fölött érzett friss gyászában a hagyománynak megfelelve gallérja feltépésén nyüszköl a fényesre sikált kórházfolyósón, fura terpeszben, mintha táncolna. Ekkor közelképen balról beremeg egy körömvágó olló, amit az anyja kínál fel, de amelynek használata sem igen segít a hagyomány beteljesítésében. Ezek után rögtön Tom Waits síró-rekedt hangjától (Blow Wind Blow) kísérve három asszony lassításban lemossa a nej hulláját, gyolcsba tekerik, majd pajeszos-kaftánosok gyorsan elhantolják a sötétség leple alatt, fenyőkoporsóban, alig 13 órával a halál beállta után. Ha az első három percben kacagtunk, a következő ötben bús némán ülünk, és máris mély együttérzés telepszik ránk. Majd így tovább, Snyder ezzel a vidor-komor lépegetéssel vezeti hőseit és filmjét a gyász kifürkészhetetlen labirintusán végig.
Shmuel (Röhrig) sáliáh cibbur, azaz imavezető, lényegében kántor a helyi zsinagógában, New Yorkban. Felesége rákban meghal, Shmuelt pedig a haszid megkérdőjelezhetetlenség ellenére hatalmába keríti egy nyugtalan gondolat, éspedig hogy mi lesz szerelme tetemével, lényegében a halott nő lelkével, mert ugye ha a porhüvely a rothadás során szenved (feltételezhetően), akkor a léleknek az a parányi maradéka is szenved, amely a porrá válás folyamatában mint üledék hátra maradt. A vallás legalábbis úgy tanítja, hogy marad némi üledék. Shmuelnak egyszersmind rémálmai vannak, látja, amint a feleség nagylábujja pézsmabarnán kifakad, mint holmi rothadó rózsa, és mivel a föld alá nem mehet, ott nem időzhet szemlélve a változásokat, ezért a bűnbeesés veszélyével keres egy temetkezési vállalkozót vagy tudóst, aki töviről hegyire a porlást neki megmagyarázza. Így jut el Alberthez, a természettudományok tanárához, akit Matthew Broderick alakít hatásosan, emlékeztetve egykori önmagára, azaz régi szerepeire, amikor még hollywoodi kasszasikerekben játszott csetlő-botló, kissé flúgos pasasokat. Ők ketten előbb egy malac szakkönyvi rothadásának leírását veszik elő (Snyder ezt szemlélteti is, ami emlékeztet Peter Greenaway Z és két nulla időmúlást ábrázoló jeleneteire), aztán két disznó, végül valódi emberi hullák porhüvelyét figyelve próbálnak a titok mélyére ásni, vagy hogy is mondjam, és valóban ásnak, azaz elföldelik, majd pár nap múlva kihantolják a röfiket, és közben tudományos megfigyeléseket végeznek a foszlás, rothadás, kukacosodás magasztos tárgyában. Kettejük összjátéka és párbeszédei nem feltétlenül és nem mindig szállítják az alkotás térdcsapkodós élvezetéhez szükséges humort, jóllehet ahogy Albert Shmuelt következetesen Smelnek nevezi és lerabbizza, avagy fordítva, Shmuel rendszeresen doktornak szólítja Albertet, és ahogy egymást mindig kijavítják, az is bőséggel hozzátesz a komédiához.
Tudományos nyomozásaik során külső segítségre szorulnak, és olyan emberekbe botlanak, akiknek a roppant szokatlan kérdéskört a fura kontextus dacára valahogy el kell magyarázni, ám mivel a haszid Shmuelt a bűnbeesés külső és belső konfliktusa egyfajta titoktartásra kényszeríti, de mégis kénytelen kiteregetni a lapjait, a kulcsfigurákkal folytatott párbeszédek tökéletes, vérbő vígjátéki helyzeteket teremtenek. Ilyenkor a forgatókönyv tűpontosan és szótakarékosan adagolja a mondanivalót (hát ne essünk le a székről, amikor az öltönyös koporsókupec a szakállas zsidó kántort „handsome”-nek, jóképűnek szólítja?), a rendező pedig gyakran az arcokra pillanatokban mérhető, ide-oda vágó, sziporkázva kérdező-válaszoló módszerrel teremt pazar komikumot. Amikor viszont ­Shmuel egyrészt a vizet „járja”, mert felfedez egy tavat és azon csónakázva békét és elfogadást keres, szóval az elmúláson mereng és nyugtalanságát csillapítja, vagy másrészt két kisfia gyászából merítve próbálja kissé agresszíven, de mégis érthetően, a vívódó ember irracionalitásával a sajátját megtalálni, olyankor az alkotás szívszorító komorságba vált, és ilyenkor ­Shmuel, Röhrig pompázatos játékában újabb lecsupaszításon esik át, még a korábbiaknál is mélyebben belelátunk ijedt, remegve féltő lelkébe.
Röhrignek a Saul fiában egyáltalán nem, vagy nagyon keveset hallhattuk a hangját. A Porrában viszont be nem áll a szája, s amikor beszél, a hangszíne és a hanghordozása a jelenet kontextusában hol fergeteges, hol fájdalmas benyomást kelt. Ez a magas, majdnem síró, szinte kisgyermeki hang konceptuálisan egyszerre a gyásznak és a komikumnak is eszköze, viszont kántor létére a film utolsó jelenetéig nem hagyja el ajkát dal – de amikor végre igen, és gyermekei ágyán siratót jajong, ő is, mi is megérkezünk a veszteség elfogadásának torokszorító, sebeket befedő, gyötrelmeket mulasztó katartikus pillanatához.

Porrá (To Dust), színes amerikai film, 105 perc, 2018. Rendező: Shawn Snyder. Forgatókönyvíró: Jason Begue, Shawn Snyder. Zene: Ariel Marx. Operatőr: Xavi Giménez. Vágó: Allyson C. Johnson. Szereplők: Röhrig Géza, Matthew Broderick, Sammy Voit, Natalie Carter, Ben Hammer.