Folyami emberek

Tompa Bors Eszter: Cím nélkül
A folyami emberek mindig folyami emberek maradnak. A víztől nem távolodnak el messzire, mert víz nélkül, mint a halak, megdöglenek. Van úgy, hogy a vízben is. A folyami embernek annyira természetes a víz közelsége, hogy elfelejt megtanulni úszni. Apám is folyami ember volt. Egyszer uszadékfát gyűjtöttek a megáradt Dunában tüzelőnek, a csónak felborult, őt meg elsodorta a víz. Zolti, a féltestvérem a csónakba kapaszkodva kievickélt a partra néhány kilométerrel lejjebb, de apám nem került elő soha. Pár nappal az eltűnése után két fűzfaágat összedrótoztam és a vízre fektettem, ez volt a temetési szertartás. Zolti nem jött a temetésre, őt hívta a mája, és inkább a Cinkesbe ment piálni. Estefelé én is utánamentem. Vicét ittunk barackpálinkával. Úgy volt a legjobb. Kettőt és keverni. Egyszer rám nézett Zolti, és azt mondta, hogy ha azt a kört megittam, vegyem a vándorbotot, a hamubasült pogácsás tarisznyát, és húzzak el a ferde faszba, mert ő nem hajlandó többé a szeszkazán pofámat nézni. Mondtam, hogy az nem egészen korrekt a részéről, mert egy vérből valók vagyunk. Erre azt mondta, hogy a faszt vagyunk egy vérből, én egy senkiházi bitang vagyok, úgy szedtek ki a nádasból félig kihűlve. Ott vernyogtam vagy két napig, mire rájöttek, hogy az nem valami elkölykezett macska, hanem egy gyerek. Aztán ennek a szerencsének, hogy élni akartam, következményei lettek. Mindig az én fejemen csattant az első pofon. Én is apámat apámnak, anyámat meg anyámnak szólítottam, de az valahogy egészen más volt, mint amikor Zolti mondta ugyanazt. Ő egy kicsit mindkettőjükre hasonlított, én meg egyikre sem. Anya korai halála, ahogy lenni szokott, megváltoztatott mindent. Apa a Cinkesben indította és fejezte be a napot, közben is csak cigarettázni ment ki az ajtó elé. Senki nem tudta, hogy miből van pénze annyit inni, de volt. Nem is fizetett, csak írta Dezsőke, a Cinkes tulaja a fogyasztását egy kockás füzetbe. Zoltival néha kimentek csónakkal uszadékért, aztán meg együtt piáltak. Ha bepiáltak, összevesztek, néha verekedtek is, aztán együtt támolyogtak haza. Engem is meghívott Dezsőke néha egy ingyen körre, de akkor még fogalmam se volt, hogy miért.
Két napra rá, hogy a rendőrség apát eltűntnek nyilvánította, megállt a kapu előtt egy Volkswagen bogár autó, egy szőke nő és egy kigyúrt pacák szállt ki belőle. Bejöttek és mondták, hogy apánk után annyi adósság maradt, hogy viszik a házat, mivel már elég minimális az esély, hogy visszafizeti, ugye, mert elúszott, és elúszott vele a lehetőség is, hogy visszafizesse. A szőke nő világoskék dossziéból előhúzott egy kézzel írt papírt is, amin az volt, hogy apám a Kovalcsik Bt-től felvett ötvenezer fedezetének a házát adja. Ott volt alatta egy kesze-kusza szignó, amit részegen írhatott a papírra. Adtak két órát, hogy kipakoljunk. Mondta a kigyúrt pacák, hogy hamarosan érkezik a vevő, és nem kéne meglássa az arcunkat, mert lemegy a ház ára. Összepakoltunk, nem volt sok holmink, megengedte Dezsőke, hogy a kocsma raktárába bepakoljunk, és ott húzzuk meg magunkat, amíg nem alakul valami. Zoltinak mondtam, hogy na látod, bazd meg, jól kiraktál. Erre annyira begurult, hogy odakoppantotta a sörösüveget a pulthoz és jött az üveg nyakával felém, egyenesen az arcomba, én meg a fogassal megcsaptam. Azt hittem, ott lesz a vége, ahogy a taknya a vérével összefolyt a padlón, de aztán valahogy magához tért. Mondta Dezsőke, hogy ennyi elég is volt belőlünk, indulni kéne valamerre. A cuccunkat hagyhatjuk, majd érte megyünk egyszer, vagy ha nem, akkor ő elégeti. Dezsőke feltűnően előzékeny volt. Láthatta az arcunkon a nagy tanácstalanságot. Odapattintott egy százforintost a Cinkes pultjára, és azt mondta, hogy feldobja a pénzt, akinek írás, fölfelé, a másikunk lefelé indul. Én az írást választottam, és az lett, hogy én indultam a folyásiránnyal ellentétesen, Zolti meg lefelé a Duna mellett.
Attól a naptól kezdve, hogy elváltunk, alkalmi munkából éltem, ahol ért az este, ott aludtam, de valahogy minden, amibe fogtam, szerencsésen alakult. Mentem fölfelé a Dunán, mindig följebb. Csónakot festettem, füvet nyírtam, pincérkedtem, felcsaptam révésznek, sok mindent csináltam, míg feljutottam a Duna forrásáig. Volt némi pénzem, vettem egy használt lakókocsit, és leparkoltam a forrásnál. Ágnyeskával is ott találkoztam, azzal a lengyel lánnyal, aki aztán a felségem lett. Jött egy csapattal, hogy leeveznek a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, a rossz idő miatt nem indultak el, csak késve, ő meg ott ragadt nálam, azóta is ott van copfban hordott hajával, gyerekes arcával, ott ébredünk egymás mellett, és már nem akarja elérni a tengert. A Duna partján sikerült egy kis faházat vennünk. Gyerekünk is született. Néztem reggelente a vizet. A hálószobánk ablakából pont ráláttam a kis patakra, amiből aztán a hömpölygő óriás Duna lesz. Eszembe jutott, hogy konzervdobozba rakom, ráírom az összes európai nyelven, tiszta víz a Duna forrásából. Bejött. A turisták vitték, mint a cukrot.
Minden rendben volt addig, amíg meg nem talált egy rokon, és el nem kezdtünk egy városszéli csehóban beszélgetni. Sok mindenről szó esett, feljött az is, hogy Zolti és apám borulása nem véletlen volt. Előtte együtt ittak a Cinkesben, és csúnyán összeszólalkoztak valamin. Zolti megfenyegette, hogy ki fogja nyírni. Erre ott tanúk voltak. És, hogy aztán, mikor eljöttünk, a házunk Dezsőkéé lett. Ő tudja, hol van Zolti. Van egy Gorgova nevű falu a Duna-deltában, ott csónakon szállítja a turistákat. Elképzeltem, ahogy kiépítette uradalmát a világ egyik legszebb deltájában, ismeri minden zugát, tudja, hogy vannak óriás harcsák, hol húzódnak meg a pelikánok télire. Ő a Duna végén, én az elején.
Elhatároztam, hogy elmegyek hozzá, és lerendezem ezt az ügyet, kifaggatom, hogy akkor hogy is volt ez pontosan. Régi viszonyunk tükrében azért megéleztem a késem. Foglaltam jegyet egy dunai cruise-ra, és egy hét múlva siklottam lefelé kedvenc folyamomon. Két hét volt, mire meg-megállva elértük a Deltát. Egy bő fél nap szabadidő volt az utolsó folyami állomáson a tenger előtt. Negyven kilométerre voltam Zoltitól, azonnal indulni akartam. Odamentem egy tatár kinézetű taxishoz a doszton, megkérdeztem, hogy mennyiért vinne el Gorgovába. Kiszállt és elkezdte kézzel-lábbal magyarázni, hogy van ugyan út oda, de olyan nincs, hogy az autónak mind a négy kereke egyszerre lent legyen a földön. Kivett egy törött képernyőjű GPS-t, beütötte a célt, a GPS két óra negyven percet mutatott az odaútra. Nagy terepjáróval esetleg, de nekem nincs nagy terepjáróm, mondta az ürge és belerúgott az autója első kerekébe. Meg azzal is át kell kompozni a túloldalra Nufarunál. Aztán meg vissza is. Nem marad semmi a kocsijából, ha ezt az utat bevállalja. Próbáljam meg hajóval.
Lementem a kikötőbe, a hajósok is megerősítették, hogy szárazföldön szinte lehetetlen megközelíteni. Délután lesz egy hajójárat, de az csak másnap reggel jön vissza, mondták. Menjek inkább pelikánt nézni, oda elvisznek pár órára is. Egy motorcsónak épp indult Sulinára. Valaki nem érkezett meg, maradt egy üres hely. Megkérdeztem, nem visznek-e el. Vártunk még öt percet, aztán intett a csónakos, hogy menjek. Beugrottam, megingott a csónak, a kormányos melletti férfi háromszor keresztet vetett. Felmordult a 2000-es Yamaha motor, elkezdtük hasítani a vizet. Oldalt hajótemető, aztán a hadiflotta, a Duna hordaléka, rengeteg szemét, kecskék, a vízben álldogáló tehenek, szamarak, sirályok, kócsagok, kormoránok, kiszáradt fákon üldögélő varjak. Bő félóra hasítás után a csónak befarolt egy stéghez. Egy nő kérdezte, hogy mit csinálok én ott, mondtam, a testvéremet megyek meglátogatni, akit már húsz éve nem láttam. Erre a csónakban ülő többi nő is elérzékenyült, szinte megtapsoltak. Kiugrottam, intettem, a Yamaha motor megint felmordult, a csónak orra kiemelkedett a vízből, és elzúzott a tenger felé. Ott maradtam egyedül a világvégi csendben.
Álltam egy kicsit, nem mozdultam, nem hittem el, hogy létezik olyan hely, ahová kiraktak. Halk beszélgetés szűrődött ki a kis ablaktalan kikötőállomás épületéből. Közelebb mentem. Két férfi szalonnázott egy rozoga lócán, kérdeztem, hogy ismerik-e Zoltit, de ők a fejüket rázták, hogy ők turisták, és a pecabotjaik felé böködtek. Azt tudtam, hogy folyásiránnyal ellentétesen kell elindulnom. Rongyos nádtetők, beszakadt vályogházak álltak a poros, hepehupás út bal oldalán, az ártér s a Duna mesterségesen kikövezett partja jobbon. Zörgő kórók, szárazság, szemét mindenfelé. A villanydróton gyülekeztek a fecskék. Egy öregasszony ült a betontöltés tetején terepszínű katonazubbonyban, kendőben, kétrét görnyedve, a vizet nézte. Biciklijébe kapaszkodó férfi jött szembe, megállítottam, mondtam, kit keresek, gondolkodott pár másodpercet, Zolti, kapta fel a fejét csodálkozva, un kilometri, drink bir mondta szinte kiabálva, és a kezével is mutatta, hogy merre iszik, és azt is, hogy tölti le. Mentem tovább a poros úton fecskeficsergésben. Felhajtottam a nadrágom. Figyeltem, hol lehet a kocsma, de nem láttam. Egy repedezett falú épületen rozsdásodó tábláról még ki lehetett olvasni, hogy posta, de a porral belepett szürke bodzafák mögött látszott, hogy az ajtaját legalább húsz éve nem nyitották ki. Kinyílt egy kapu, férfi jött ki, talicskát tolt maga előtt. Két zsák napraforgómagot vitt. Az egyik zsák szája kioldódott, a magok kiszóródtak a porba. Megkérdezem a talicskás embert is, hogy ismeri-e Zoltit. Rezzenéstelen arccal intette, hogy kövessem, megigazította a zsákot, bekötötte a száját, s elindult a talicskával előttem. Követtem. Rossz előérzetem lett. Nem tudtam, mit szeretnék, hogy vége legyen a házsornak és visszaforduljak, hogy nem találtam meg, és azt mondjam magamnak, hogy megpróbáltam, vagy menjek a talicskás ember után tovább. Mentem előre, a Duna folyásával ellentétesen, felkészülve, hogy történhet velem bármi. Tudtam, hogy erre nem lehet felkészülni, és hogy az általam elképzelt minden kevés. Biztos voltam benne, hogy meg fogok lepődni. Gorgova nem olyan hely, amit az ember csak úgy el tud képzelni. A talicskás ember befordult egy kapun, a fejével intette, hogy menjek tovább. Úgy éreztem, már régen túl vagyok az egy kilométeren, amikor előbukkant újra egy ember, megállítottam, mondom, kit keresek. Közel hajolt hozzám, mintha meg akarna szagolni. Cujkaszaga volt az embernek, mocskos inget viselt, elhasznált műanyag szemüvegen át fürkészett. Egészen az arcomba mászott. Azt mondta, eljön velem. Már elfogyóban voltak a viskók, amikor bekiabált egy kerítés fölött.
Az udvaron asztal, székek, tyúkok, hasas szárítókötelek lógtak. Hirtelen nagy mozgolódás támadt, kijött a viskóból egy megtermett nő fekete cicanadrágban, kiabált valamit, a szomszéd viskóból is kijött egy megtermett nő cicanadrágban, körülöttük apró gyerekek. Kiabáltak egymásnak, nem értettem őket. Mindenki kiabált, de abban nem volt semmiféle vendégnek kijáró kedvesség, hogy menjek be vagy ilyesmi. Meztelen és félmeztelen gyerekek szaladgáltak az udvaron. Egy hegyes csöcsű lányka jött ki a kapun, őt küldte az egyik cicanadrágos nő, hogy mutassa meg, merre van Zolti. Mentünk egymás mellett visszafelé az úton, a por már térdig belepett, éreztem a számban is. Tizenkettőnek néztem a lánykát, de azt mondta, hogy tizenkilenc. Egy helyen kiszélesedett az ártér, murvás út vezetett le a nyitott sorompónál a Dunához. Hajléktalan forma szedegette a görbe ágakat. Épp harákolt és köpött egyet, de azt is úgy, hogy előrehajolt és megtámaszkodott közben a beton gáton. Köpés után leült a betonra, mint aki túlerőltette a tüdejét. Meglátott, de nem reagált semmit. Mondta, hogy mindjárt jön, csak beviszi az ágakat a vénasszonynak. A látvány minden előzetes várakozásomat alulmúlta. A lányka továbbment, otthagyott egyedül várakozni.
Néztem az árteret, néztem a vályogviskó mögé bekanyarodó kerti ösvényt, míg meg nem jelent újra Zolti. Azt mondta, hogy miattam az öregnek átadott egy utat, hogy elvigye a horgászokat. Gyanítottam, hogy vetít, de mindegy volt. Hová menjük? Tette föl a kérdést inkább magának. Mielőtt válaszolhattam volna, azt mondta, hogy menjünk a kocsmába. Bementünk egy udvarra, semmi cégér, az volt ott a kocsma, a helyiek tudták, mást meg nem érdekelt. Leültünk, kértem két sört, és egy-egy deci vodkát. Zolti a vodkát egyből a torkába öntötte, a sörrel lazán öblített. Beszélgettünk volna, de nem tudtam, mit mondjak. Nem kérdeztem, hogy mi az ott a szeme alatt, magától kezdte mondani, hogy azért varas a szeme, mert egy bukaresti megütötte, nem akarván két útját kifizetni, s ő kérte a járandóságát, és három üveg whiskey után beakasztott neki egyet. Persze, ő is be volt állva. Fürkésztem az arcát, ferde orr, hiányos fogsor, napszítta baseballsapka, oldalra csapva, terepszínű halásznadrág, gumipapucs.
Ültünk a kocsma előtt az asztal két oldalán, néztük egymást, Bucegi sört ittunk, beszélgettünk, hogy milyen itt az élet, milyen ott az élet. Szabadkoztam, dolgozunk, élünk. Az életről ott bármi jót mondani illetlenségnek tűnt. Kérdeztem, hogy ő mit meg hogyan. Egy török halfeldolgozóban szokott segédkezni, átmosni a halakat jégkásával, mondta, de már az is becsődölt, hal sincs, vége van már itt mindennek, mondta. Elvinne pelikánt nézni, de a csónakjáról ellopták a motort. Akkor csillant fel a szeme a sebhely mögül, amikor arról mesélt, hogy a németek az előző évben építették a Sulina partját, és ők több ezer liter motorinát megfújtak egy éjszaka, na akkor volt élet, nem kellett számolni a pénzt. Vett telefonokat, a lánykáknak laptopot, mindent. Mint egy császár, úgy élt, de a németek elmentek, és nem építenek minden évben csatornát. Csillogott a szeme a fiúnak, amikor a jólétről beszélt. Aztán szívott egy jó mély slukkot, és a csikket messzire pöccintette. Csak akkor nem tett félre, tette hozzá. Most meg, na, a nevelt lányai meg se ismerik. Ioana, a kocsmárosné kijött, és mondta Zoltinak, hogy vigye ki a szemetet a kocsma udvaráról és gyújtsa meg a Duna-parton.
Ült a szomszéd asztalnál egy hasonszőrű lassított mozgású kötött szvetteres agglegény, Petre, aki néha átszólt hozzánk, nehéz telekről beszélt, amikor nagy a szél, és bent kell ülni a házban, olyankor kell az uszadékfa, amit az ártérben gyűjtenek, különben megfagynak. Megkérdezte, hogy hol van apánk, mert Zolti mindig őt várja, hogy megérkezzen. Fagyűjtés közben is mindig pásztázza a Dunát. Ha ő elmegy, mindig kiülteti az öregasszonyt egy katonazubbonyban, hogy figyelje a vizet. Az öregasszony már nem hall, de még nagyon jól lát. Mondtam, hogy nem tudom, hol az apám. Talán egyszer megérkezik. Zolti közben kiborította a szemetest, és meggyújtotta az ártérben. Vastag füstoszlop szállt fel, nem zavart senkit, megszokták. Még egy Bucegi sör, még egy vodka. Kettőt és keverni. Mint régen. Ahogy Zolti szívta a cigit, a kéztartásáról eszembe jutott a régi vagánysága, a körömig szívott Carpați… Azt mondta, jöjjek le egyszer, elvisz a Deltába, úgy ismeri, mint a tenyerét. Most nem tud, mert ellopták a csónakról a motorját, de akkor majd. Jó, mondtam, majd egyszer. Vettem neki egy doboz Marlborót, egy Bucegi sört és még egy-egy deci vodkát leküldtünk. Dezsőkének mi volt a vezetékneve? – kérdeztem. Kovalcsik, hogy baszta volna meg a kurva anyját! Mindenünk nála maradt. – mondta. Nyelvével nyomogatta az ínyét, itta a sört is, böfögött, és dohogott magában. Nem tudtam, hogy mi a jó, ha veszek még piát, vagy ha nem. Vettem, azon nem múljon. Egy-egy sört az útra is. Elindultunk visszafelé a kikötőbe. Már látszott Zoltin a pia, felvette a gömbtalpú cipőt. Egy rogyadozó fastégre mentünk fel, nem oda, ahová érkeztem. Egy közelebbire. Azt mondta, ha felvesznek, ott is felvesznek. Vártunk. Jött egy csónak, Zolti levette a baseball sapkáját, integetett, lóbálta a levegőben. A csónak elment, aztán sokáig semmi. Álltunk, cigarettára gyújtottunk. Alattunk recsegett a sirályszaros stég, bármikor összerogyhatott volna, ha akar. Lefelé elment egy-egy hajó, de visszafelé, mintha egyirányú lett volna, semmi. A Duna csak folyt. Iszapszag, halszag, szarszag, por, néma csend. Végigszaladt rajtam, hogy ott maradok éjszakára. Elvegyülök a lipovánok közt, hadd menjen az a cruise a tengerre, én úgyis folyami ember vagyok. Új cigarettára gyújtottunk, vártunk még egy fél órát. Telefonálgattunk a helyi csónakosoknak, de a legtöbb csónakos úton volt. Eljött az időpont, amikor nem várhattam tovább. Fölhívtuk Marius Mihait, a főfőnököt. Mondta, mennyi, megegyeztünk, töltött benzint, hozott egy kólás flakonnal tartalékba is, s az alumínium lélekvesztőn indultunk vissza a Sulinán. Míg beszálltunk, Zolti a kövek és szárazágak közt állt, nézett, mondta, hogy majd vigyem el a családomat, és ő elvisz pelikánt nézni, és nem is kell fizessek neki semmit. Eszembe jutott még valami, kinyitottam a táskám, és odadobtam neki a késem.
Elindult a csónak. Zolti integetett, ahogy távolodtunk, egybeolvadt a hordalékkal, amit levitt oda a Duna, kirakta a partra, abba a porfészekbe, ahol kevés már a hal, egy tányér hallevesért s egy doboz cigiért szedi a fát az ártérben, várja, hogy valaki meghívja egy sörre, várja apánkat, hogy megérkezzen. Az öregeknél egy tányér meleg halleves, némi dohány mindig van, ha kidobja az a lipován sárkány, oda mindig el lehet menni, de ha már ők se lesznek, nem lesz meleg halleves, nem lesz dohány, de ez ott senkit nem érdekel, ott jövő időben nem illik beszélni. A csónak elejébe ültem, a fejemet magasra tartottam és szívtam be a halszagú levegőt.