Föld alatti Buda

A mai Budát egy előrelátó, nagy király, IV. Béla alapította egy véres nemzeti tragédiát, az 1241. évi tatárjárást követően. Várat és várost építtetett, s egyben új uralkodói székhelyet, mely Árpád-házi királyok, magyar Anjouk, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás és a Jagellók fővárosa volt. A IV. Béla alapításától Mohácsig tartó háromszáz évben Buda mindig csak épült, bővült, és nem romlott. Idegen hatalom el nem foglalta, és a hosszú béke – meg az ország gazdagsága – azt eredményezte, hogy a középkori Várhegyen Európa egyik legpazarabb palotaegyüttese jöhetett létre.

„Kerek Európának három város a gyöngye,

a vízen Velence, a hegyen Buda, a síkon Firenze.”

A középkori itáliai szállóige első lejegyzője talán az az Ambrosius Calepinus lehetett, aki 1458-ban lépett be az ágostonos rendbe (ebben az évben foglalta el Hunyadi Mátyás Magyarország trónját), és akinek fő művében, latin értelmező szótárában Budát a Barom kergető fene bogár (bucentes) és a Varas béka (bufo) szócikkek közt találjuk. (A szótár először 1502-ben jelent meg Reggióban, a magyar nyelvi anyaggal kiegészített kiadás 1585-ben, Lyonban.)

‍

A Várhegy belül üres

– írja Oláh Miklós, és százötven évvel később a török krónikás, Evlia Cselebi. Igazuk van, az utcák, terek, házsorok alatt pincék, azok alatt pedig tekervényes kettős barlangrendszer húzódik. Természetes üregek, keskeny folyosók és hatalmas csarnokok, amiket évszázadok alatt az ember tovább alakított. Nem is olyan régen, az 1970-es években a vár szinte valamennyi pincéjéből le lehetett még jutni a hegy labirintusába. Az ostromok és tűzvészek idején minden vári lakos, magyar, német, zsidó vagy török, egyaránt örült a biztonságot jelentő, védett helynek, ahová lehúzódhatott.

Barbie Lajos barlangkutató és barlangmester azt állítja, hogy nagy kiterjedésénél és érdekes keletkezésénél fogva a várbeli barlangrendszert a földkerekség egyik legritkább barlangjai közé sorolhatjuk. Hihetünk neki, a barlangmester neves szakember, akit 1928 szeptemberében a Nemzetközi Szpeleológiai Kongresszus a híres-neves Barlangimedve Plakettel jutalmazott, és akit 1935 októberében a Magyar Barlangkutató Társulat Várhegyi Bizottsága a várbarlangok gondnokává nevezett ki. A többszintes, egybefüggő pince- és barlangrendszer sok helyütt tíz-tizenkét méter mélységben van. A 18–19. században „török-pincéknek” nevezték őket, holott a törökök inkább elhanyagolták a korábbi és későbbi lakók által jobban kihasznált pincéket és üregeket.

‍

Dante és Beethoven a barlangban

A Pesti Hirlap egyik 1944. évi számának cikkéből idézek: „A történelmi csendes Vár alatt csodálatos barlangvilág húzódik. Az ódon házakból kopott kőlépcsők vezetnek le két-három emelet mélybe, ahol egymás mellett sokszor három pincét is találunk. A napsütésből lemenve úgy érezzük, mintha jégszekrénybe kerültünk volna. A barlangüregek sokhelyütt táncterem nagyságúak, és sorozatosan egymásba nyílnak. A mai háborús világban, légitámadások esetén áldás az ilyen sziklabarlang, amely kitűnő bombabiztos óvóhelynek számít. A lakók élnek is ezzel az adottsággal, sokhelyütt lakályos szobákat rendeztek be a rendbehozott barlangrészekben.”

Sőtér István a Várban élte át 1944 telén a szovjet Vörös Hadsereg hosszú ostromát. „Pincéink, a tágas, csöpögő mennyezetű barlangpincék boltozata döngve visszhangozta a szörnyű aknatüzet. Sárban és bűzben éjszakánként Dantét olvastuk füstölgő olajmécs mellett, s a szomszédos barlangterem kápolnaszerű boltíve alatt délutánonként, tűzszünetkor, hol Brahms hegedűversenye hangzott fel, hol a Razumovsky-vonósnégyes. A Varázsfuvola első felvonását már nem hallhattuk, mert a másnapot, melyre kitűztük, a gramofon tulajdonosa nem érte meg.”

‍

Beszédes kutak

A Vár legtöbb házának hajdanán saját pincekútja volt. Elő-előfordult, hogy az épület emeleti részeiben is kerek nyílás szolgált a padlózatban arra, hogy a pincéből egyenesen az emeletre húzhassák fel a vizescsöbröt. A kutakhoz természetesen rengeteg mesét költöttek a korábbi, elmenekült vagy lemészárolt lakók helyére települők. A rettegő ember ostrom idején menteni igyekszik pénzét, mozdítható értékeit, és bízik a túlélésben, reméli, hogy lesz alkalma előhalászni a falak rejtekeiből, a kutakból, a barlangi odúk mélyéről az elrejtett holmit. Bizalma, reménye sokszor nem teljesül, így néhanap valóban „mesés kincsek” kerülnek elő a kutakból és a zugokból.

A Vadászat egyik 1933-as téli számának cikkírója arról számol be, hogy a Fortuna utca 10. szám alatti ház pincéjében található a „Basa Kútja”, ahová megunt háremhölgyeiket taszigálták bele a pasák. Ez legenda, nyugtat meg írása végén a szerző.

Az viszont tény, hogy minden kor emberének fantáziáját izgatták a barlangok. A nagyszebeni születésű karszthidrológus és barlangász mérnök, Kessler Hubert még szinte kölyök, amikor az 1930-as évek elején felkapaszkodik a Halászbástya egyik rejtett nyílásához, és bemászik rajta. „Folyton kísértettek a Vár alatti alagutakról szóló mendemondák – írja. – Sok mindent hallottam a Dísz tér alatti nagy föld alatti tóról, láncra vert emberi csontvázakról és messze vezető titkos folyosókról.” A későbbi tudós pedig majd mamut és gyapjas orrszarvú maradványait kotorja elő az Úri utca 72. számú ház barlangpincéjéből, tanulmányokat ír a szubtropikus éghajlatról, ami az ősidőkben jellemezte a Kárpát-medence éghajlatát.

„A Vár – írja a világhírű gótikus szobrokat meglelő régész, Zolnay László – csak úgy hemzsegett a mélypincékhez kapcsolódó rémhistóriáktól és kísérteties történetektől.”

‍

Szent borzadály és bolygó szellemek

„A budai várnak nevezetes rejtelmei vannak, amelyekről a legtöbb ember semmit sem tud. Én se sokat tudtam róluk, egészen a kommün idejéig. Akkor egy kalandos ellenforradalmi terv kapcsán hallottam felőlük. A dolog állandóan foglalkoztatott. Végigolvastam a régi krónikákat, összekerestem a várbeli paloták történetéről és építkezéséről szóló följegyzéseket, tanulmányoztam a középkori várak berendezését, szemügyre vettem a história mindazon mozdulatait és homályos helyeit, és nyomozásom eredménye a csodálatos és rendkívüli megállapítások egész tömege lett. Tiszteletteljesen, álmélkodva és szinte szent borzadállyal néztem föl a Várra, amelyen annyi ember él, amelyen naponta temérdek sok más ember is megfordul, annak halvány sejtelme nélkül, hogy lábai alatt az ismeretlen misztériumok egész birodalma terül el: egy föld alatti város, amelynek hálózata valamikor elnyúlt a Pasarétig, a Margitszigetig, Budatétényig, sőt Visegrádig is…”

Az idézetet A Budai Vár titkai című cikksorozat első részéből emeltem ki. A feltűnően sikeresnek bizonyuló anyag közlését 1927 tavaszán indította a Mai Nap. Ahogy teltek-múltak a napok, a hetek, szaporodtak a cikkek, a szerző egyre ihletettebbé vált. Bármelyik filléres ponyva szerzője megirigyelhetné a hangot. A sorozat annyira bejött az olvasóknak, hogy hónapokon át nap nap után közölték az újabb és újabb folytatásokat. Kalandos, hagymázas történetek egész csokra kerekedett ki belőle. Például hős ellenforradalmárokról, akik 1919-ben, a proletárdiktatúra idején szőtték titkos terveiket a vörösök bitorolta Vár elfoglalására. „A hegy gyomrán át hágunk föl egy titkos és még ma is ép, régi alagúton, mely az egyik iskolaépület pincéjébe vezet.” „Több száz főnyi revolveres, kézigránátos ellenforradalmár gyülekezik éjnek idején, titokban a pincébe: innen megállapított terv szerint szétoszolva, egy részük más rejtett pincék során át József főherceg palotáját ejti birtokába, más-más részük az egyes őrségük hátába nyomul, és letartóztatja őket.”

Szó esik a sorozatban Abdi Abdurrahmannak, Buda utolsó beglerbégjének elrejtett kincseiről, „amiket máig sem találtak meg”. Aztán a föld alatti labirintusban rejtező alvilági központról. Meg Szeless Adorjánról, aki egy sűrű éjen megkísérelte felrobbantani a Szent György téren álló, gyűlölt Hentzi-emléket, és azután megfoghatatlan módon eltűnt üldözői elől. Elnyelte őt a föld, kínálja a megoldást a lelkes újságíró, aki szerint nem lehet kétséges, hogy a hazafias terrorista a titkos alagutak valamelyikén menekült.

Szó esik még emberi csontvázakról és lócsontokról, Fortunátus Imre kincseiről, bolygó szellemekről, eltűnt asszonyokról, Abdi pasa utolsó janicsárjáról, aki torzonborz, ősz szőrzettel, öregen és vakon kóválygott elő száz évvel Buda felszabadulása után a kazamatákból. Szó esik szemfüles bakákról, akik a Vár laktanyáiban szolgálva kiismerik a földmélyi labirintust, és éjnek évadján az alagutakon át felsurrannak a főúri és főpapi paloták pincéibe, a vendéglők raktáraiba, hogy megdézsmálják a penészes palackú borokat, pókhálós pezsgőket, az illatos sonkát és oldalast. És persze szó esik rejtélyes kutakról, héber feliratú térképrajzról, Ezeregyéjszakát idéző föld alatti termekről, titokzatos vasajtókról, amik sehogy sem nyithatók, barlangi börtönökről, kínzókamrákról, vesztőhelyről és sírboltról.

A Várhegy barlangi tavairól sem feledkezik meg a szerző. Az Országház utca 20-ból aláereszkedve maga is csónakba ül, úgy halad tovább társaival. „Harminc-negyven évvel ezelőtt – írja – a honvédelmi minisztérium palotája alatt jókora mélységben nagy föld alatti tó volt, amelyet könnyűszerrel meg lehetett közelíteni. Számos budai születésű, ma már hajlott korú ember járt ebben a tóbarlangban, beszéltünk öreg budai polgárokkal, akik gyermekkorukban teknőt vittek le a barlangtóra, úgy csónakáztak rajta.”

Gyanakodnék, hogy a sorozat szerzője – hogy növelje olvasói számát – füllent, de állításainak egy részét számos megbízható forrás megerősíti. Nem állom meg, hogy írásából ne mutassak egy darabkát.

Amikor a csapat egy hatalmas föld alatti térbe ér, szerzőnk valósággal szárnyal.

‍

Síri csend és kriptaszag

„Fent dübörgött az élet, autók kergették egymást. Járókelők loholtak hétköznapi dolgaik után, és fejünk fölött paloták bámultak a verőfényes délelőttbe. Itt alant megrendítő síri csend honolt, kriptaszag terjengett, és az elröppent évszázadok dohos illata. A teremben, az utakon sehol semmi omladék. Sehol semmi nyoma a pusztulásnak. Mintha a rohanó idő is elfeledkezett volna. Megállt.

Komor gondolatokkal voltunk, valami szörnyűséges titokkal lelkünkben, amit felfedeztünk! Szemünk pillantása önkéntelenül esett a padozatra. Kerestük a márványra szitált nyirkos kőporláson a csizma, a könnyű cipellő nyomát. Benne éreztük a levegőben, a csöndben, hogy most valaki elsuhant előttünk. Most. Úgy négyszáz esztendővel ezelőtt! De ez a valaki még itt él, itt kísért, itt szalad az ő rejtett útjain, hogy üzenetet vigyen, segítséget és reménységet. Ebben a hangulatban, ami bennünket megkapott, még az sem lett volna csodálatos, ha elénk döbben a középkori vitéz, és idelent a rég elmúlt idők még mindig élő világában felelősségre von a földöntúliak erejével a csendháborításért. Megnyílnak a falak, megdübörög a föld, és előjönnek a véres árnyak a még titkosabb szegletekből, férfiak, asszonyok, leányok, ifjak vegyest, jajongva a dúlásért, hogy meneküljön, ki harcra készen, hogy soha vissza ne térjen, ki kincsével remeg itt az alvilágban, hogy majd visszajő érte, míg odafönt gyilkolják egymást, patakokban ömlik a drága vér és vörösen izzik az alkonyat, hogy égig csapkodnak a lángok a messzi-körzet fölperzselt falvaiban.

Borzalmas látomás! Pedig vakít a fényszóró világossága. Rettentő történetek, pedig nagy csend van, és azon vesszük észre magunkat, hogy hallgatunk és egymásra bámulunk. A kövek beszélnek…”

‍

Tudós régész a földalatti városról

Zolnay László sokat dolgozott Budavár barlangjaiban. Betemetett kutakat tárt fel, olykor a török kor előtt, sőt már IV. Béla városalapítása előtt betemetett kutakat. „A Várhegy gyomrában – írja egy tanulmányában – a felső pincék rendszere alatt egy városméretű barlang-pince-rendszer helyezkedik el. Akkora ez a barlang-pince-rendszer, hogy Buda 1944–45. évi (reméljük, legeslegutolsó) ostroma idején mintegy tízezer embernek adott menedéket. Többnek, mint ahányan ma a föld feletti Várnegyedet lakják.”

Elmagyarázza, hogyan képzeljük el ezeket a barlangokat. A feltörő hévizek a Várhegy hasában gömbfülkék egész sorát oldották ki. A nagy földtörténeti korok végén s az emberi élet hajnalán az ember is felismerte ennek az ementáli sajthoz hasonló „lyukas hegynek” az értékét. Ugyanis a budai hévizes gömbfülkéknek nemcsak az volt a hasznuk, hogy menedéket nyújtottak, hanem hogy általuk szinte minden barlangnak saját barlangi vize is volt. A barlangrendszer gömbfülkéit a középkori Buda háztulajdonosai át-áttörték, és így – feltehetően a városvezetés szándékával megegyezően – a magánosok mélypincéiből egy hatalmas, több kilométer hosszú, egészében máig feltáratlan labirintust alakítottak ki.

„A középkor delelőjének budai polgárai – ha ugyan nem maga a magisztrátus vagy a Budát éberen őrző királyok – a barlangvárosnak nemcsak ivóvízszerzési előnyét, de taktikai értékét is felismerték. Úgy vélem: noha a középkori telektulajdon kiterjedt mindarra, ami a telek alatt van, az egyes házak gazdái aligha dönthettek maguk a föld alatti labirintusnak házuk alá eső szakaszáról. Azt sehol nem tapasztaltam, hogy régebben az egymásba bontott pinceszakaszokat a középkorban egymástól fallal zárták volna el. Azt azonban igen, hogy – kivált lazább kőzetrétegekben – a barlangok érintkező részeit, kapuit – gondos és jó kivitelű gótikus kőfaragásokkal – megnyitották, átjárhatóvá tették.”

Akadtak régi és főrangú csodálói is a föld alatti világnak. Az idősebb Rainer főherceg, Erzherzog Rainer Joseph von Österreich 1810-ben Budán járva kevés dolgot méltat figyelemre, de rácsodálkozik a Vár pincéire, különösen arra, amelyik a Fehérvári kapu közelében rejtőzik a szikla mélyén, és „telis-teli van vízzel, melyen csolnakban körül lehet hajókázni”.

‍

Kilenc hajnal – kilenc csodakút

Móra Ferenc írja egy kurta kis tárcájában (Magas vendégem volt), hogy az 1920-as évek elején kézzel rajzolt térképet kapott postán. Címe: Európa centrifugális népei a babiloni torony összedűlése óta. Küldője így mutatta be önmagát: „Szellemlátásból rajzolta Kiskos József, Szellemi Ember”. Azt kérte az írótól, hogy térképét juttassa el a békekonferenciára. A Szellem emberének a királykérdésre is volt receptje: nyomban megoldódik a kérdés – „csak Rudolf trónörököst kell kiszabadítani a budai vár titkos pincéjéből, ahova be van falazva. Annak pedig egyszerű útja-módja van. Az kell hozzá, hogy a miniszterelnök Szent György nap éjszakáján hintse meg a titkos pince falát olyan vízzel, amit kilenc hajnalon kilenc csodakút vizéből szedett.”

‍