Fókuszkeresés madártávlatból

Szabó T. Anna: vagyok. Magvető, Budapest, 2022.

Van néhány fontos költő, akinek a lírájához sokáig nehezen bírtam közel kerülni. Távolról tiszteltem őket, de valahogy nem találtam magamnak kapaszkodókat – ilyen volt Arany János, Nádasdy Ádám vagy éppen Szabó T. Anna is. Az utóbbi 2-3 évben viszont valami megváltozott bennem, egyre őszintébben bírom csodálni őket éppen azért, mert nem bombasztikus képek harsány halmozásával vakítják el az olvasót, ehelyett a fürkészés művészetét tökéletesítették, és ehhez találnak elképesztően pontos nyelvet.

Ezért is örültem Szabó T. Anna friss kötetének, amelyben összegyűjtött versei mellett egy egész új kötetre való költeményt is olvashatunk. Ahogy lapozom, egyre mélyebben húz magába ez a versnyelv: a bemutatott terek és helyzetek ismerősek, de a pazar részletességű leírások révén mindig új és új árnyalatokban hajtanak ki. Ráadásul a nyugatos – illetve újholdas – hagyományt folytató formai eleganciája eleven zenével tölti meg ezeket a nézelődési gyakorlatokat. Semmi nyoma a nagyotmondás kényszerének, letisztultság és pontosság mindenütt.

„érzek tehát / vagyok” – áll a hátoldalra emelt Horog című versben, mely találó ars poetica: a végtelen érzékenység versei ezek. Azonban nem oldódik fel megfigyelt tárgyában, hanem egyfajta objektív szentimentalizmussal keres eszközöket a megértéshez, nyelvet az empátiához. És irigylésre méltó az a könnyedség, ahogy látszólag bármilyen témáról képes verset írni, legyen az magánélet, társadalmi kérdés, képleírás vagy irodalmi homázs.

A verscímek többnyire egy, legfeljebb két szóból állnak: a nyelv anyagát is ezzel a precizitással figyeli meg, óvatosan, de magabiztosan hántja le a szavakról az idők során rájuk rakódott társadalmi-történelmi kontextusokat. Bár gördülékeny, nem lebeg a légüres pozitivitásban, bátran nyúl bele a gyász, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség problémaköreibe is, mindezzel együtt a versekből mégis árad egyfajta, melankóliájában is életigenlő (Mészöly kifejezésével: ontológiai) derű.

‍