Fesztiválnapló: Berlinálé 2018. Az eljelentéktelenedés útján?

Milyen lehet egy olyan kis kávézóban ülni és hallgatózni egész nap, ahol minden asztalnál legalább egy színész ül, és ahol mindenütt olyan beszélgetések zajlanak, amelyek az emberek alapvető problémáit, a másikhoz való viszonyát érintik? Ahol a kávézó félnyilvános környezete a részlegesen privát szféra megteremtése révén a megosztás és a megőrzés közötti feszültséget teszi a beszélgetések középponti elemévé? Hong Sang-Soo egyszerű, egy órát kevéssel meghaladó játékidejű, okos kis filmje ilyen helyzetet hoz létre: a dél-koreai rendezőtől megszokott módon régi ismerősök, rokonok, barátok, egykori élettársak keverednek egymás mellé, akik szavaik, hanghordozásuk, valamint nem mellékesen étel- és italfogyasztásuk gesztusain keresztül próbálnak kommunikálni egymással. A Grass egyszerre ragad magával mély emberismerete, érzékeny odafigyelése, valamint az ehhez használt filmes kifejezőeszközök kifinomult használata révén – észrevétlenül maradása ellenére is az idei Berlinálé legértékesebb gyöngyszeme volt.
Nagyjából olyan hirtelenséggel, a reptérről megérkezve estem be erre a vetítésre, ahogyan ez a cikk elkezdődött. A Berlináléra érkezni egyébként azt jelenti, hogy Európa talán legizgalmasabb fővárosának legjellegtelenebb környékére, a lélektelen plázákból, sokemeletes irodaházakból meg néhány multiplex moziból álló Potsdamer Platzra vackolja magát be az ember tíz napra. Az egyetlen előnye ennek a felállásnak, hogy viszonylag szűk területen helyezkedik el nagyjából 20-25 hatalmas moziterem, amelyek képesek helyet adni annak a töméntelen mennyiségű vetítésnek, amivel a Berlinálé jár.
A dél-koreai filmmel nem ért véget a viharos fesztiválindítás, alig fél óra szünettel követte a nyitófilm, Wes Anderson Isle of Dogs (Kutyák szigete) című animációjának sajtóvetítése. Bár saját bevallása szerint az aktuális, túlontúl egyértelmű társadalmi-politikai áthallásokra írás közben nem gondolt, ezúttal egy fiktív Japánba helyezett antiutópiát tervezett a hangsúlyos vizuális megszerkesztettségről híres amerikai rendező. Wes Anderson azon túl, hogy a szinkronhangokból sztárparádét varázsolt (többek között Edward Norton, Greta Gerwig, Bill Murray, Scarlett Johansson és Tilda Swinton is hallható), elsősorban a filmes megformálást tudatosító, önreflexív kiszólásokkal lepte meg nézőit. Ezen túl azonban sem képi megformálásában, sem történetében, sem tanulságában nem újszerű vagy szórakoztató a film – számomra messze elmarad a rendező előző animációjától, A fantasztikus Róka úrtól.
Második nap reggelén még azt hihettük, az előzetesen nem túl vonzónak ígérkező program ellenére remek évjáratnak nézhetünk elébe: a kiváló Las herederas (Az örökösök) maradandó élményt jelentett egyszerű embersége és aprólékos odafigyelése révén. Idősödő leszbikus pár adogatja el valamikor nagypolgárinak nevezhető lakásából a bútorokat, festményeket és étkészleteket – egyikük pontosabban körül nem írt adósságok miatt vonul ugyanis hamarosan börtönbe. A pár otthon maradó, korábban a mindennapi feladatokból magát szinte teljesen kivonó tagja a magára maradásban magára talál, és saját nyugodt, türelmes, lassú módján boldogul. A társadalmi kontextust csak apró jelzésekkel, mintegy a háttérben felvillantó film moralizálás és pszichologizálás, hosszas belső monológok nélkül mesél mély belső történésekről – a díjkiosztón a rendező Marcelo Martinessi az új perspektívákért járó Ezüst Medvét vehette át.
Bár csak a „harmadik” szekcióban kapott helyet, egy Corneliu Porumboiu-filmet nem szabad kihagyni, úgyhogy addig variáltam az időbeosztással, míg oda is eljutottam. A rendezőről legalább az Al doilea joc (A második játék) című filmje óta tudjuk, hogy apja a nyolcvanas évek bírólegendája, Adrian Porumboiu, melynek okán a román újhullám legszofisztikáltabb rendezőjét nem múló szenvedély fűzi a focihoz. Ezért kereste meg legújabb dokumentumfilmjéhez gyerekkori barátját, akinek továbbtanulása és erdészkarrierje 19 évesen egy focibaleset miatt tört ketté, és aki azóta – mivel úgy vélte, sérüléséért elsősorban a futball rosszul megalkotott szabályai voltak a felelősek – a játék megreformálásának szentelte minden szabadidejét. A Fotbal infinit (Végtelen futball) érdekessége, hogy miközben Porumboiu megpróbálja elmagyaráztatni magának az új szabályrendszert, valójában elsősorban nem a focira, hanem az emberre kíváncsi. Ráadásul – a játékfilmjeiben is megfigyelhető reprezentációs álláspontnak megfelelően – nem rejti véka alá saját szkeptikus álláspontját és személyes kötődését sem.
Az estét egy olyan film becserkészésével töltöm, aminek első vetítésére a fesztivál sajtójegyirodájának megnyitása után két órával már nem lehetett belépőt kapni. A kifejezetten újszerű, kísérletező filmeket beválogató (tehát nem népszerű) Forum szekcióban vetített szinte négy órás An Elephant Sitting Still azért keltett ekkora hullámokat, mert rendkívüli tehetségnek kikiáltott rendezője, Hu Bo a film befejezésének napjaiban önkezével vetett véget életének. Végül a jeggyel nem rendelkező sajtósok közül kettőt engednek be a terembe, mivel köztük vagyok, a legelső sor legszélén helyet kapok – szerencsére a szenzációra éhes kollégák többsége nem bírja a monotóniát, így húsz perc múlva már remek helyről élvezhetem ezt a lenyűgöző mozicsemegét. A Kína gazdasági csoda által nem igazán érintett részein forgatott film négy, lakóhelyük révén összefonódó sorsú ember néhány napját követi szó szerint testközelből, olyannyira, hogy gyakran kamera előtt imbolygó alakjuk a kép nagy részét kitakarja. Remekül megírt, ritkán tapasztalhatóan filmszerű érzékenységgel felvett, de minden pórusából kilátástalanságot árasztó film az An Elephant Sitting Still – egy igazi mestermű, amelynek ellentmondásossága abból fakad, hogy alkotóját, ha lelkileg túl tudta volna ezt élni, talán a filmtörténet legnagyobbjai közt tartanánk számon; ugyanakkor, ha világképe túlélhető lett volna, ez a film sem születhetett volna meg.
Szombaton a legkorábbi vetítés helyett a hajnali futást választom a közeli Tiergarten elmúlt években alaposan kiismert ösvényein, ráadásul ez lehetővé teszi, hogy elérjek Kim Ki-duk új agymenésének, egy szürreális hadihajóra zsúfolt antiutópiának a sajtópremierjére. A feledhető alkotást szerencsére rögtön feledteti is a fesztivál egyik titkos csemegéje. Az első dokufikciós játékfilmjét Boszniában forgató Marta Hernaiz The Chaotic Life of Nada Kadic című munkájában egy olyan egyedülálló anya folyamatosan széteső, de valahogy mégis a működőképesség határán egyensúlyozó mindennapjait mutatja be, akinek a szokásos nehézségeken túl kislánya autizmusával is meg kell küzdenie. A film különlegessége, hogy egyszerre képes megfelelni a követhető ívvel rendelkező történet és a mindennapok húsbavágóan közvetlen bemutatásának, alapból inkább egymásnak ellentmondó követelményeinek.
Az előző esti, berlini emigrációval folytatott, éjszakába nyúló poharazgatás miatt nehezen induló következő reggelen arra jövök rá a Berlinálé egyik külső helyszínén, a Friedrichstadt-Palast előtt, hogy boldog város az, amelynek lakói közül több százan állnak sorba egy fagypont körüli vasárnap reggel 9 órakor azért, hogy egy alig ismert orosz rendező filmjére jussanak be. A nap további része az egyetlen Berlinálén jelenlévő magyar játékfilm árnyékában telik: a 2008–2009-es romagyilkosságokat három cselekményszálon feldolgozó film mind művészi koncepciójában, mind a kényes ügy médiareprezentációjának tekintetében jókora melléfogás. A roma rendező, Bogdán Árpád minden vélelmezhető jó szándéka ellenére a Genezis nem értelmezhető másként, mint hogy a másik két, a gyilkosságokhoz csak érintőlegesen csatlakozó főszereplő tragédiája relativizálja a rasszista motivációjú gyilkosságok jelentőségét. A kiváló operatőri és hangmérnöki munkán túl a film egyetlen elemét sem lehet kiemelni: a többször megbicsakló forgatókönyv, a mesterkélt színészi játék és a túl egyértelmű szimbólumok következményeként egy jelentéktelen, fölösleges film született.

Bogdán Árpád: Genezis
A film sajtóvetítése, majd a kritika megírása utáni letargiát a kísérleti film egyik legnagyobb élő legendája, James Benning immár negyven éves remekművének megnézésével próbáltam tompítani – és az egész fesztivál talán legnagyobb élményéhez jutottam általa. A strukturalista-minimalista film legkövetkezetesebb mesterének tartott Benning szinte teljes filmelméletet visz vászonra a 11x14-ben, első egész estés művében, amelyet most felújított 35 mm-es kópián nézhettünk meg. Narratív töredékek, el- és feltűnő szereplők, ismétlődő helyszínek, a jelentést hol segíteni látszó, hol összezavaró hangsáv jellemzik ezt a mozgó diaképek sorozatának tűnő filmet, no meg a kamerával rögzíthető, önmagáért való mozgás kontemplálásának szinte érzéki gyönyöre – az ipari kéményből Bob Dylan zenéjére percekig gomolygó fehér füst hipnotikus látványa az experimentális film ikonikus jelenetévé vált, ezt moziban megélni egyedülálló tapasztalat.
Két évvel ezelőtti pozitív visszhangja után a Berlinálé idén újra bevállalta, hogy versenyprogramban mutatja be a slow cinema Fülöp-szigeteki legendájának, Lav Diaznak új alkotását. A Season of the Devil szerzőjének praxisában nyúlfarknyinak számító játékidejével (alig négy óra) és musical műfajával felkavaróan szórakoztató darab, hiszen a végig énekben elhangzó, időnként parodisztikus dialógok az ország történelmének egyik legsötétebb periódusát, a kormány által felfegyverzett paramilitáris szabadcsapatok öldöklését mutatják be. A film azért igazán fontos és aktuális, mert a maga enyhén elrajzolt módján azt állítja, hogy ez a mozgalom elsősorban azért volt sikeres, mert nem csak erőszakkal próbált uralkodni, hanem saját mitológia létrehozása és álhírek terjesztése révén egy hamis világkép segítségével manipulálni tudta azokat is, akik tevékenyen nem vettek részt a mészárlásban.
Szerda reggel aztán elszakadt nálam a cérna: Philip Gröning filmjének öntetszelgő tudálékossága, erőltetett, értelmetlen minimalizmusa és fájdalmas üressége feltette a koronát egy rendkívül alacsony színvonalú versenyprogramra. Ez volt az a mélypont, mikor a napok óta egymás után nézett teljesen érdektelen versenyfilmek hatására egyre erősebbé vált bennem az érzés, hogy az amúgy távozófélben lévő Dieter Kosslick fesztiváligazgatónak valóban mennie kell. Duzzogás közben aztán szerencsére összefutok Bencével, akinek tudtommal nem is kellene Berlinben lennie: ő emlékeztet, hogy Lichter Péter (ő készítette a tavaly sokfele bemutatott Fagyott májust is) filmjét épp aznap este vetítik a Berlináléhoz hivatalosan nem is kapcsolódó Kritikusok Hete szekcióban. A programomba még belefér, így lehetőségem adódik mozivásznon megnézni ezt az experimentális, pszichedelikus, látomásos Hamlet-feldolgozást, mielőtt továbbszáguldok az Alexanderplatzra, ahol már a Panorama program román játékfilmje vár egy hatalmas multiplex legfelső emeletén. Az Amerikában érdekházasságon keresztül zöld kártyát szerezni próbáló, a körülményekkel, az amerikai ügyintézés és ügyintézők kíméletlenségével elkeseredett harcot folytató, egyedülálló anya története a maga tényszerűségében megrázó, ám Ioana Uricaru szinte teljes egészében angol nyelvű elsőfilmje (Lemonade) más szempontból nem kiemelkedő darab.

Adina Pintilie: Ne érints meg (Nu atinde-mă / Touch Me Not)
Ellentétben az ugyancsak román, és ugyancsak nő Adina Pintilie munkájával. Másnap ugyanis, mondhatni az utolsó pillanatban megmentve az idei fesztivált, sor került egy szokatlan, koncepciójában és vizuális megformálásában valahol a művészvideó és a mozifilm között félúton elhelyezkedő, érzékeny, felkavaró remekmű vetítésére. A Nu mă atinge-mă (Touch Me Not/Ne érints meg) történettel alig rendelkező mélyfúrás test és lélek egymással összefonódott rejtelmeibe, ahol az önmagunkkal és a másikkal való szexualitáson és önfeltáró beszélgetésen keresztül történő találkozás különleges tapasztalattal ajándékozza meg az erre fogékony, némi provokációtól nem idegenkedő nézőt. A részben önmagukként jelen lévő szereplők és a nézők határait is feszegető film egy sokkal jobb versenyprogramban is megérdemelten nyerte volna az Arany Medvét, így azonban sikerének jogosságához fikarcnyi kétség sem fér.
Összességében azonban a fesztivál idei kiadása komoly csalódásként értékelhető, igazán jelentős, akár évek múlva is emlékezetes darabot még a mellékszekciókban is alig lehetett látni. A válogatási szempontjai és autokratikus vezetési stílusa miatt a szakmában egyre több konfliktusba keveredő fesztiváligazgató irányítása alatt az elmúlt években a Berlinálé az eljelentéktelenedés útjára lépett. Jövőre lejáró szerződése viszont esélyt ad a megújulásra, föltéve, hogy a fesztiválért felelős kulturális kormányzat – a német rendezők által még novemberben közzétett nyílt levélben megfogalmazott elvárásoknak megfelelően – kompetens, megfelelő rálátással és személyiséggel rendelkező utódot talál Dieter Kosslick helyére. Amire azonban senki ne fogadjon jelentős összegben.