.svg)
Ábrahám Imola: Lelet
Részlet a Csolnakos című fejezetből
Csolnakos valaha hivatásos csapatépítő volt, és városi megrendelőket vitt el kenutúrákra ugyanezen a folyón, csak feljebb, a Városhoz közelebb. Kényes kis macákat és csávókat, akik két nap után elmondhatták, hogy uáá, de tuti kemény volt, ahogy kenuztunk lefelé az örvények között! Gondolom, az evező, az volt kemény, jól feltörhette a tenyerüket. Nekem is feltörte tegnap, de ma bekötöttem, és rájöttem, hogyan kell úgy fogni, hogy a legkevésbé fájjon. Apa szerint holnap már alig fogom érezni. Csak a derekam fáj borzasztóan. Szóval, mikor megépült a fal, Csolnakosnak is mennie kellett a Városból, de neki több esze volt, mint nekünk, mert egyből jó messzire ment, így a Város többet nem piszkálta. Talált magának egy halászcsárdát, itt húzták meg magukat a barátnőjével, és innen vitte kenuzni az érdeklődő turistákat. S mikor nem volt kit, hát halászott, eltartotta belőle magát, és ami maradt, eladta a csárdának. Elég jól ellehettek. (…)
De amikor tegnap hajnalban felkerestük őt, Csolnakos sem jó bőrben, sem jó passzban nem volt. Noha a halászcsárda a túlsó parton állt, messziről láttuk, hogy már nem működik. A nője halat sütött roston a szabad ég alatt, meg kell hagyni, nagyon jó illata volt. Én már azzal is beértem volna, ha meghív minket reggelire. Hetek óta nem ettem húst, pláne halat nem, a gombából és a bogyókból már nagyon elegem volt. Csolnakos a kifakult kockás ingén egy kopott bőrmellényt viselt, és bő rövidnadrágban, valamint gumicsizmában cuppogott jobbra-balra a sáros folyóparton. Mosdatlan volt, és legalább egyhónapos szakállat viselt. Valószínűleg a kora reggeli látogatás sem növelte a bizalmat irányunkba, de később nem jöhettünk, a drónszünet alatt kellett mozognunk. Az idő gyorsan fogyott, így hát Apa belekezdett a mondókájába.
– Szerusz, Csolnakos, emlékszel még rám?
Csolnakos egy ideig nem felelt, tett-vett, és néha oldaról pislogott Apámra. Aztán végre kibökte.
– Miért, kellene?
– Tíz éve dolgoztunk együtt. Akkor még a Datanixnél voltam. Kétszer is csónakoztunk veletek.
Csolnakos megvonta a vállát, és tovább tett-vett.
– Mi történt a csárdával, miért zárták be? – próbálkozott tovább Apám.
Csolnakos megfordult, és egyenesen Apám szemébe nézett.
– Ezért jöttetek ide hajnalban? Hogy ezt megkérdezd?
– Nem. Üzletelni jöttünk. Vagy segítséget kérni. Ahogy tetszik.
– Az első érdekel, a második nem.
– Rendben: kölcsönözni szeretnénk három kenut. Kábé egy hétre. Mennyibe kerül?
Csolnakos felnevetett. A barátnője közben eltűnt valamerre, ezért ő kezdte el forgatni az illatozó halakat. Szerintem tökéletesen megsültek, le kéne már venni, de ő még tovább süti, talán abban a reményben, hogy előbb leráz minket.
– Kölcsön. Rendben. Egy napra kenunként kétszáz. És letétbe kérek kenunként ötezret.Visszakapjátok, ha visszahoztátok.
Most Boki és az ikrek morogtak, Apa meg lenyelt egy nevetést.
– Csolnakos, ennyi pénzt még nem is láttunk együtt, amióta nem lakunk a városban. Ez rengeteg!
Nekem eszembe jutott, hogy ha volna még fizetésem, a közelben pedig egy bankautomata, akkor két havi bérem elegendő lenne most a letétre és a bérre is. De persze ez már a múlté.
– Én viszont láttam ennyi pénzt, és nálam ez a tarifa. Nem adhatom olcsóbban, mert ha közben turisták jönnek, akkor már nincs mit kiadjak nekik.
– De Csolnakos, neked tucatnyi kenud van…
– Mi közöd hozzá?! És ha egyszerre mind a tizenkettőt ki akarja venni egy csoport? És mivel nem jut mindenkinek, lemondanak a csónakázásról! Akkor mi van? Akkor én buktam a bizniszt, az van!
– Ne csináld. Mindannyian látjuk, hogy a csárda bezárt. Nemhogy egy kocsi, de még egy árva lélek sincs itt. A kenuid meg…
Végignéztem a parton heverő kenukon, amiket Csolnakos egy fűzfa alá húzott, és lombos ágakkal takart le. Az ágak már elszáradtak, és látszott, hogy a legtöbb kenut hónapok óta nem mozdították meg.
– És ha… – mukkant meg Öreg Boki, mire Apa egyből megszorította a karját. De már késő volt.
– És ha mi? – csapott le Csolnakos. – Ha elveszitek erővel? Miért, te azt hiszed, hogy Ema vízért indult, hogy teát főzzön nektek? Vagy pisilni ment? Nézzetek csak hátra kicsit!
Elkezdtem kutatni a tekintetemmel a fák között. A mélyen kivájt folyómeder felső vonulatát dús bokorsor szegélyezte. Annak egyik hézagában pillantottam meg a nőt, Emát, egy felajzott íjjal. És nem sokkal odébb egy tízéves forma fiút, szintén íjjal a kezében.
– Mielőtt egyet lépnél, haver – bökött Csolnakos Öreg Bokira –, a kölyök szívét már átütötte a nyílvessző!
A kölyök én voltam. Önkéntelenül is a mellkasomra tettem a kezem. S arra gondoltam, hogy ki tudja, mi jár most Öreg Boki fejében? Amióta a fia halálhírét hoztam, nagyon megváltozott. Nappal alig hallani a hangját, éjjel, álmában viszont gyakran zokog, néha pedig üvöltözve ébred. Nem adnám az életemet most az ő kezébe. Csolnakos elégedetten felnevetett.
– Na, erre nem gondoltatok, mi?
Apa elém lép, de közben hol Öreg Bokira, hol Csolnakosra néz. Közben nyugalmat erőltet magára.
– Nem azt akartuk mondani. Mi van, ha valami olyat ajánlunk fel, ami neked is érték lehet? Nézd, Csolnakos, te is, mi is más időket élünk. Lehet, hogy nem a pénz a legfontosabb most…
De Csolnakos hajthatatlan volt.
– Duma. Nem érdekel. Még azt sem mondtad meg, hogy honnan jöttök.
– A gombászoktól – válaszolt apám.
– Gombászkolónia már hónapok óta nincsen. Hol laktok?
– Egy barlangban.
– S hogy tudtok élelmet szerezni?
– Csak hajnalban, illetve van egy kis segítségünk…
– Átálltatok?
– Szegény Szomszédhoz? Nem, nem ez a segítség.
Apa ekkor lendületesen lekanyarította a hátáról az egyik fémpajzsot, és épp intett volna Öreg Bokinak és Arturnak, hogy ők is vegyék le az övéket, amikor egy sivító hang, majd egy éles koppanás szakította félbe a műveletet. Apa pajzsáról egy rövid nyílvessző pattant le.
– Geri! – üvöltött Csolnakos. – Csak akkor lősz, ha az anyád is lő, ezerszer megmondtam! Ne tartsad felajzva az íjjat, mert elfáradsz, és remegni kezd a kezed, és aztán bármi kis biszbaszra elengeded. Tedd le azonnal!
A bokrok felől halk gyereksóhaj érkezett.
Apa szája széle rángatózott, de nem röhögte el magát, továbbra sem mozdult, csak állt, kezében a pajzzsal.
– Megmutathatjuk? – kérdezte végül.
Csolnakos intett, hogy igen. Erre a három férfi összetette a pajzsokat, én meg előhalásztam a zsákomból a tükröt, és gyorsan aláillesztettem. Még éles bevetésen nem voltam, de Apa az első naptól megtanított a pajzs használatára.
– Ez meg mi a francra jó?
– Drónok ellen.
– Vizet nem fakaszt a sziklából?
– Tényleg működik – mondta apám a sértődöttség legkisebb jele nélkül. – A pajzsok felfogják a lövedékeket, a tükör meg visszafordítja a lézert.
Csolnakos közelebb lépett, és leguggolt a pajzsok mellé. Végighúzta az ujját a golyók által nem egyszer megszórt, edzett acélon. Aztán a tükör szélét érintette meg.
– A tükör miből van?
Apa megvonta a vállát.
– Talán proto-neolínium, nem tudom. A csempészektől vettük, méregdrága volt, de… működik!
– Leszedtetek már valamit?
Apa erre megfordította az egyik pajzsot, és megmutatta rajta a rovásokat.
– Nyolcat! Tényleg? Hogy azt a…
Csolnakos még pár másodpercig nézegette a cuccokat, aztán felállt.
– Rendben. Megkapjátok a három kenut. Ideadjátok a három pajzsot és a tükröt.Öreg Boki és Artur is egyből tiltakozni akartak, de Apa leintette őket, majd Csolnakoshoz fordult.
– Rendben, de van két feltételem. Ha mi négy dolgot adunk, négyet is kérünk. Süss nekünk halat. Az útra is. És ha visszahozzuk a kenuidat, te visszaadod a pajzsainkat.
– Miért, akkor majd kiszarjátok nekem a halaimat is?
Nagyot röhögött a saját viccén. Majd egy darabig csak nézett az Apám arcába. Nem lehetett eldönteni, hogy a fejében mi játszódik le. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, kinyújtotta a kezét.
