Fák és templomtornyok a bőr alatt

A vitaindítómnak két mottót választottam az Amelyben felszólítja olvasóját című szövegből:

1. „az ellentétek feszültségének éltél”

2. „találjon szíven a szégyen is, amiért korábban meghatódtál a szépségtől, és nem tudtad a gyilkosságot botránynak látni, ahogy kell”

Bánfalvi Samu versei, azt érzem, játszanak velem mint olvasóval, a lehetséges válaszreakcióimmal: szorult helyzetbe hoznak, képtelen vagyok eldönteni egy adott képről, hogy tetszést vagy hidegrázást vált-e ki belőlem. Ebben a szövegvilágban a szép és botrányos nem egymást kizáró, hanem kiegészítő aspektusként épül egybe. Intenzív és lefojtott vágyak kitöréseinek (vulkánmordulásainak) pillanatait követjük, derékig süppedünk valamifajta tudattalan uralta masszába. A test kivonja magát a racionalizálhatóság illúziója alól. Felerősödnek az érzékeink, minden kitapinthatóvá vagy szagolhatóvá válik. Belső tájainkat ugyanúgy tapogatjuk ki, mint a külvilágot (a libabőr sem más, mint a fák és templomtornyok bőr alatti szúrása). Egyszerre tapasztalunk a testtel és egyszerre tapasztaljuk a testet magát. De ezek a tapasztaló-tapasztalt testek visszafordíthatatlanul deformáltak: az inak közös görcsbe fonódnak, a csontok koccannak, a szemhéjak rózsaszínre dagadnak, a bőr felszakad. Iszonyatos egyrészt a test lebomlásának tudatosítása („Meg kell szeretni a pestisdoktort”), másrészt az, ahogyan a vágy összecsúszik az anya képével, az erekció vészesen közel ér a halott és bomló testekhez.

Elsőként tehát pont a szép-botrányos effajta egymásra rakódását emelném a beszélgetésbe: hogyan éri el a szöveg ezt a szintézist? Mindenekelőtt egyetértünk-e abban, hogy szintézis áll fenn? Milyen eszközök segítik? Melyek azok a szöveghelyek, ahol láthatóak az illesztékek, kevésbé sikeres ez az összecsomózás?

Egyáltalán a botrányos a megfelelő kifejezés? És ha igen, honnan nézve, mi felől lehet elmozdulás? Pasolini és de Sade márki alakja különböző történeti korok korlátlan szexualitását kapcsolja a szövegvilágba, ehhez hasonlóan az Amelyben… versek címszerkezetei a reneszánsz irodalmi hagyománnyal együtt annak testpoétikáját is felidézik.

Ugyancsak izgalmasnak találom, ahogyan ezek a vonatkoztatási rendszerek beépülnek a szövegekbe. Az utalások egyrészt megszokott módon spontán asszociációkat indíthatnak el, de akár irányítottá is válhatnak, amikor felszólításra cselekedvén a meztelen Pasolinit nézzük a kijelzőnkön. Utolsó felvetésként a megszólító versbeszédet emelném ki, hiszen ezzel többféle játék is elindul a különböző szövegekben: akár úgy, hogy az említett módon egyszerre válik konkrét és megvalósítható utasítássá és önmegszólítássá, akár úgy, hogy egy filmezési helyzet instrukciójának vagy a pestisdoktortól való félelem elleni, elalvás előtti mantrának az álcáját ölti magára.

Fenti szöveg a március 6-án a kolozsvári Bulgakov kávéházban lezajlott 18. Bréda Ferenc Irodalmi Körön elhangzott vitaindító szerkesztett változata.

Fazakas Réka 1999-ben született Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg Kolozsváron él, itt végzett magyar–orosz és teatrológia szakon. Szabadúszó kritikus és színházi alkotó.

‍