Fagottvarázs

Nemrég a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Állami Operaház első fagottistája, Sophie Dervaux irányította a kolozsvári koncertközönség figyelmét Nino Rota Fagottversenyére. Dervaux – aki korábban éveken át a szintjelző Berlini Filharmonikusoknál dolgozott – a nem túl számos, de annál igényesebb fagottkoncsertók (Vivaldi, Mozart, Hummel, Haydn, Paganini, Saint-Saëns, R. Strauss, Jolivet stb.) avatott előadójaként szerzett magának nevet és díjakat Tokiótól Londonig és New Yorktól Párizsig. A kolozsvári koncerten a helyi Transilvania Filharmónia zenekarával muzsikált együtt Kaspar Zehnder karmester partnereként.

A fentebb sorolt szerzőkön túl persze még jócskán vannak komponisták – Rossinitól C. M. von Weberig vagy épp Bernhard Crusellig –, akik erre a zenekarban többnyire szerényen meghúzódó, de rendkívül fontos, basszus­oboának is tekinthető dupla nádnyelves hangszerre versenyművet írtak. Meglepő adat, hogy csak Vivaldi (legjobb tudomásunk szerint) összesen harminckilenc fagottversenyt komponált, jórészt valószínűleg a drezdai udvari zenekar fagottosai számára, ezekből nem kevesebb mint harminchét jól dokumentálhatóan, teljes terjedelmében fennmaradt.

A fagottversenyszerzők sorába illeszkedik – bár elsősorban a filmzeneszerzők „kategóriájának” kiemelkedő képviselője – a milánói születésű Nino Rota (1911–1979). A lexikonok a zeneszerzésen túl zongoraművészi, karmesteri és zenepedagógusi teljesítményeit rögzítik. Százötven körül van az általa saját zenével gazdagított filmek száma – elsősorban hollywoodi és olaszországi produkciók –, jóllehet Rota haláláig „klasszikus”, koncerttermi zeneszerzőként határozta meg magát. Úgy tűnik, Federico Fellini, Luchino Visconti vagy Franco Zeffirelli társaságában jobban húzott a neve. Aztán amikor a Francis Ford Coppola rendezte A keresztapa második része után megkapta az év (1975) legjobb eredeti filmzenéjéért járó Oscar-díjat, majd a Golden Globe-ot is, végleg a filmzeneszerzői besorolás társult a nevéhez.

Mindössze két év, 1931 és 1932 volt, amikor az amerikai kontinensen tartózkodott (a philadelphiai Curtis Institute hallgatójaként kompozíciót és karmesterséget tanult), mégis sok szállal kötődött az amerikai zenei kultúrához. Óriási hatást gyakoroltak rá George Gershwin művei, de a hollywoodi filmgyártás zenei „antológiájának” javát is egyetemi hallgató korában ismerte meg.

Rota, bár észak-itáliai volt, élete zömét délen, Pugliában élte le. 1939-től – még harmincéves sem volt! – a Bariban működő Niccolò Piccinni Konzervatórium összhangzattan-, majd zeneszerzéstanára lett, 1950-től pedig igazgatója. Halála előtt két évvel véglegesítette a Fagottversenyt, amelynek egyes részletei már 1974-ben „megfogalmazódtak” benne.

A Concerto per fagotto e orchestra háromtételes, lírai/virtuóz darab, amely a zeneszerzőre jellemző dallam- és érzelemgazdagságot jól szemlélteti. Kiemelkedő szólódarabnak számít a fagottrepertoárban, híven tükrözi Rota neoklasszicista, mégis érzelmes stílusát. Fagottversenyét hallgatva „azonnal megértjük, miért szerzett világhírnevet filmzeneszerzőként – mondja róla interpretátorai egyik legjobbika, Theo Plath –: zenei nyelve hihetetlenül megindító; a fagottkoncsertó minden pillanatában egy-egy kvázi önállóan élő jelenet ötlik fel belső szemünk előtt: egy vonatutazás az első tételben? A magányos szerető a másodikban? Tomboló népünnepély változatos táncokkal a variációs tételben? A képzeletnek nincsenek határai…” És csakugyan, olykor meg-meglassuló alaptempójánál (allegretto vivace) és a burjánzóan képszerű, változatos, könnyedségtől romantikus elfogódottságig árnyalt, dúr és moll hangzatokat bőven váltó arculatánál fogva az első tétel, a toccata tényleg az úton levést juttathatja eszünkbe, ráadásul a sok „tennivalóval” felruházott zenekar szinte űzi, motiválja, ösztönzi a szólistát, megteremtve ekként az igazi concertante szellemiséget (ami egyébként Rota versenyműveire amúgy is igen jellemző). A második, recitatív gondolatiságú tétel kifejezetten a romantika nyelvén beszél, összhangzati világa az őszbe hajló nyár vastag, színes-illatos „szélfúvásaiban” vezet az ereszkedően kromatizáló megnyugvás felé. A harmadik, variációs tétel félreérthetetlenül táncszvit jellegű, amelyben keringőt, polkát, sicilianát, sarabande-ot, galoppot egyaránt találunk, mindet egy áradó dallamú, énekszerű alaptéma szellemes, játékos továbbgondolásaként.

Külön érdemes szóba hozni, hogy a zenekar – amely, mint fentebb jeleztük, korántsem csupán harmóniai drapéria a szólista mögött – a szokásos hangszerszekciók mellett zongorával, hárfával és cselesztával van bővítve, sőt magas regiszterű ütős metalofon is besegít a színezésbe. A hangulatfestés orkesztrációs sokszerűségéről bízvást elmondható, hogy egyike Rota mesterségbeli védjegyeinek. A fagottverseny tételeit befogadva könnyű igazolva látni-hallani a filmes díjak és egyéb elismerések sokaságát: a puszta képzeletből megfogant képvarázs és az itáliai érzelmesség találkozási pontján emlékezetes pillanatok szikrázhatnak fel.

‍