És mégis lapos a Föld!

Azt mondják, az Idő rejtélye egy halandó lény szellemi konzervnyitójával teljességgel megfejthetetlen. Akkor hát eszerint – és minő fájdalom ez! – az Idő mélylényegének összetett voltát én már sohasem érthetem meg, hiszen a multidimenzionális kvantumfluktuáció-indukált csillagkeletkezési folyamatok nemlineáris perturbációelméletének kozmológiai leírását detekciós algoritmusokban nem vagyok képes levezetni, még a szupermasszív fekete lyukak intergalaktikus alkalmazásának metadinamikus megoldásesélyével sem. Jóllehet, tudjuk, a probléma megközelítése többvariációs is lehet. Például Salvador Dalí – amint azt ő maga tette szóvá – azért olvasott előszeretettel olyan könyveket, amelyeket nem értett, mivel szellemét így nem kötelezte el mások fantáziája mentén, és a számára idegen sorok között masírozva önnön zsenialitásának értelmezési szabadságával élve kedvére csaponghatott az abszurditásban. S lám, Einstein is, szerénykedve, csupáncsak relatívnak tekintette világfelforgató elméletét, amin túl is léphetünk immár egy-két új, mesterségesen intelligensített dimenziót hozzácsapva a már amúgy is meggörbült téridőhöz, az eegyenlőemcénégyzet betűalakzathoz, korszakos panellkapukat tárva fel a végtelen semmi felfoghatatlanságának feneketlen kiterjedésében. Persze, az meglehet, hogy a világ még nem készült el végleges formájában, ahogy azt Vincent van Gogh hittudományos tanulmányainak sugalmaival felismerte és fel is mérte, sőt, meg is fogalmazta emígy: Ez a világ egyáltalán nem tökéletes, pedig a Jóisten teremtette, de mentségére legyen mondva, hogy ez még csak egy vázlat…

 Mindezt az átmeneti hiányosságot – gondolom – a túl rövidre szabott, kissé elsietettnek tűnő hat, teremtésre szűkített munkanap hozhatta magával, hiszen ahogyan az leírva is vagyon, a világmindenség ennyi idő alatt bukott ki a világsemmiségből. Talán emiatt halmozódnak annyira a falanszter problémái, mindenhova beszorul egy-egy szaharai homokszem, selejtes a matéria, fekete lyuk fekete lyuk hátán, az anyag és az antianyag sem ért már szót, tán már válnak is, ezért forog akadozva tengelyén a vasból, nikkelből, szeretetből, dühből, meg- és meg nem értésből összerakott óriásgolyóbis, ez a mennyei tekegolyó, angyalok és ördögök égi gurigája.

Viszont a hat munkanap esetleg megduplázva – és így már tizenkettővel számolva – feltehetően jobb minőséget eredményezhetett volna, s ezzel érdemben javulhatna a Van Gogh-féle kísérleti szakasz vázlatosságiállapot-mutatója. Bár az megnyugtató, hogy a garanciaidő bőséges, tudniillik egészen az utolsó ítélet eljöveteléig lett érvényesítve, és ha az emberiség önreprodukciós kalkulációi nem csillagászati arányokban robbannak tovább, ennyi idő elég is lesz a humán prototípus tökéletessé formálásához. S akkor világvége előtt csak megjelenik a befejezett ember, hiszen egyelőre annyi látszik, hogy a kísérleti stádium még tart, nincs belőlük kettő sem egyforma, minden lény más, selejtes is akad, de hát ezek is csak próbapéldányok, ennélfogva tisztán érzékelhető, hogy a tervezés még mindig a kiforratlanság fázisában toporog.

Ám még az sem biztos, hogy a gömb formájú planéta a legkiválóbb megoldás lehet az otthonteremtésre, már ha csak a légellenállás szempontjai szerint vizsgáljuk is. Persze tudjuk, hogy ahol a Föld suhan, ahol közlekedik, ahol lebeg, ott nincs légellenállás, vagyis alig, hiszen az a pár lézengő atom, ami a semmiben árválkodón kóvályog, úgy is tekinthető, mintha ott sem volna. Na de mégis. Némi invencióval és előrelátással már a kezdetekkor lehetett volna a gömbből egy határozott isteni csapással akár lapos alakzatot is teremteni, ami formára az univerzumban tán szokatlan, de célszerűbb, hiszen élével másként szeli egy lapos test a semmit, erre meg is esküdtek a középkorban a laposan gondolkodók, akik voltak nem kevesen. No, meglehet, Galilei talán morgolódna, de a Janus-arcú kétoldalúság, mint a humán jellemképiség frappáns kifejezője, a kettősség szimbolikáját érzékletesen mutatja meg, mivel a Világ alapállása is erőteljesen kettős identitású. Bizonyításként ezt jelzi: valami vagy van, vagy nincs; létezik sötét és világos; törpe és óriás; jó és rossz; férfi és nő; éjjel és nappal; megy tehát a kötélhúzás, és a Világ köldökének is ugyebár két vége van. Minden párban él. Úgy, mint élet és halál.

De ha a palacsinta forma, mondjuk, a Föld esetében valamiért mégsem válna be, lehetne például kocka is, más néven hexaéder kinézetű, olyan Rubik Ernő-féle, ami bizony még a Teremtőnek sem jutott akkor eszébe, pedig igazán egyedi és mutatós megjelenésű planétát dobhatott volna be a Tejút guruló golyóinak játékasztalára. És milyen remekül nézne ki a Kocka-Föld síkábrázata az elkülönülő színes kis platókkal, ahol kinek-kinek még a kedvenc szín-helye is kiválasztható. Mert van, aki a fehérhez vonzódik, más a feketéhez, irigyeknek a sárga dukál, persze lenne zöld is, ha a fül éppen azt igényli, vagy vörösvérűeknek a vörös, kékvérűeknek a kék. Ha pedig nézetelteltérések pattannak ki – és miért is ne, hiszen ott is emberek élnének –, a Nagymester tekerhet egyet a kockasoron, mire egész kontinensek mozdulnak el ide-oda, s így végleg eltávolodnának a problémák egymástól. A Kocka-Föld azért is praktikus, mert megszünteti a hajnalt és az alkonyt derengő átmeneteivel, a világosból hirtelen lesz sötét, a sötétből világos, s ez így megy nap mint nap, egyszer s mindenkorra.

Persze a háromdimenziós poliéderek az igazán bámulatosak! Már-már úgy kelletik maguk, mint avantgárd égitestmodellek, szép nevükkel parádéznak, idővel újszülötteket nevezhetnek el róluk, mint manapság a celebekről, ilyen a Tetraéder, a Pentaéder, a Dodekaéder vagy a húsz síklapból álló Ikosaéder, ami viszont némileg identitásgyanús alakzat, hiszen közeli rokona a gömbnek.

De lássuk be, a tiszta gömb formájú planétán élni fárasztó, nem ideális, nehéz tájékozódni rajta, az út végtelenített, nincs se kiindulópont, se végpont, csak bolyongás van Kolumbusz szerint, ezért még a lapos is jobb annál, ott bár a szélekhez lehet igazodni, megpihenni, s elmerengve belebambulni a hívogató feketeségbe.

Ugyanakkor gyanítható, hogy rendeltetésszerűen nemcsak a geometriai testeken lehet megélni az örökkévalóságot, miután 2017-ben feltűnt közelünkben egy csatangoló ismeretlen, az Oumuamua, ez a lopakodó, némileg lapos, szivar alakú, azonosítatlan amorf kreatúra mint szteláris lézengő ritter, amiről csupáncsak egyvalamit jelentett ki eddig a tudomány bizonyosan: valahonnan jött, és valahova megy. Elhaladtában, mint ritka égi járat, talán az esélyt kínálta a kiábrándultaknak, hogy át lehet szállni rá, s menni új világrendszerekbe erről a megkopott, elszürkült kék golyóról, a sikeres választás és az újrakezdés esélyének szép reményét ­lobogtatva fel.

‍