„És ezen nem szólalok meg”

Riogató című első kötetében a kolozsvári költő szokatlan modorban köszön be az irodalomba. Szokatlan, hiszen a másoknál is látható erőteljesség és magabiztosság egyfajta szigorral is kiegészül itt, és e három összetevő aurája úgy lengi be egyként a kötet szövegeit vagy legalábbis az első két ciklusban olvashatóakat, hogy egyértelmű lesz: az utóbbi a dominánsabb. Szigor a nyelvben, a szóválasztásban, a szövegformálásban, szigor önmagával szemben, de szigor a témákkal szemben is – nemcsak azok megválasztásában, hanem kifejtésmódjukban, meggondolásukban, újraértésükben. Mert a szigor itt például arra is vonatkozik, hogy öröklődött beidegződéseinket újra kell értenünk végre, és az engedékenységnek ebben a munkában helye nincs. Ez pedig átvezet oda, hogy Sánta Miriám korosztályától szokatlan erővel foglal állást az „erdélyi magyar költészetet” illető közvélekedések kapcsán is kötetében. Az erő és a magabiztosság azáltal válik fajsúlyossá, hogy a kimondást elbizonytalanító gesztusok veszik körül szavanként és kifejezésenként valósággal – vagyis úgy magabiztos, hogy a kételyeit is fenntartja, nem az ellentmondást nem tűrő végkövetkeztetést „nyilatkoztatja ki”, hanem modellálja a gondolat kiformálódását. Egyszerre alanyi és tárgyias: a karakteres határozottság, a jó értelemben vett szigor úgy tartják meg az alanyiság nem is annyira áttetsző alakzatait, hogy hangsúlyos helyeken el is tudnak távolodni tőle – ilyenformán reflektál ez a költészet a „népszolgálatosság” jegyében öröklődött elvárásrend beidegződéseire is: személyes kérdés is ez, de újra kell érteni, hogy egyáltalán lehet-e akárkinek valóban személyes ügye?
Hiábavaló, önellentmondásos kérdés ez, de igazából a nincs is kinek feltenni, nincs is kinek megválaszolni-alapattitűdje a kötet majd minden hasonló kérdése körül ott lebeg. Már maga a három cikluscím is érthető a kommunikációs képtelenségek különböző szimptómáiként: Fallal szemben; Se kelet, se nyugat; Kódot a kódnak. Az elfordulás-befordulás, az akár kultúra-civilizáció-mentalitás jelölő égtájaktól való elzárkózás Ady attitűdjét éppen mondandója szöges ellentétével erősíti fel – és mindegyik a magány, a „magamra maradtság” kontextusába fut bele, azzal együtt, hogy (és erre mondom, hogy adys) választás kérdése is ez. Aztán persze miféle választás ez? Azt hiszem, az egyik legfontosabb vers a Címtelen föld: választás csak abban van, hogy elfogadod-e a tradíciót vagy nem. S ha nem, akkor marad a falnak fordulás, hiszen az öröklődött elvárásrendben a közösségelvűségtől való eltávolodásnak nincsen értéke. Ez a kérdés persze számtalan költőnél artikulálódott, és artikulálódik ma is. Sánta Miriám verse nem keres ehhez kódot: éppenhogy keresetlen tiszta kijelentésekben beszél: ad/egy új nyelvet, ami csak a sajátom./ /És ezen sem szólalok meg. (51.)
A versnyelv érezhetően bölcseleti stúdiumokon és műveken edződött, helyenként rigorózus pontosságra törő és törekvő, ugyanakkor teret enged az iróniának is – éppen a rigorózusságával szemben táplált önreflexív kételyei miatt (Egy középkorú fehér férfi magabiztosságával/rúgom seggbe magam – Árnyék, 17.). Néhol jól kihallhatóan „odahajlik” a versekhez, máshol a maga szögletességével termékenyen ellenáll akármely ritmus lejtésének, vagy akármely gyanúsan befogadóbarát metaforizálás engedékenységének. A legemlékezetesebb darabokban egyszerre jelentkeznek a különb- s különbféle ellentétes minőségek, és egymásnak feszülésükből teremtődik meg a vers. Ilyen például az Ikon c. tétel: a beszélő háttérbe húzódva, megfigyelőként referál a nemzeti nyomorról, hogy most a József Attila-vonatkozásokra is kitérjek – bár a körülírások ellenére is lebegős marad a versbéli buszparkoló és környéke, mégsem akar metaforizálódni a hely, mint ahogy nem akar az empátia ragacsába sem ragadni a beszélő. Úgy marad meg következetesen a távolságtartásnál, hogy az olvasót képes az álfölény érzésébe „ringatni”, hogy aztán megingassa benne, majd le is rángassa onnan: Saját beidegződései álöröme… áll egy helyen, amely leépíti a magukat fölényben érzőket, de az együttérzőket is. Az egyik pökhendisége mellett a másik rombolását is kihangsúlyozza, mert minden hiábavaló, ahogy a zárlatban áll, ebben a kilátástalan alföldi menzaszagban, ha egyszer a teli gyomor megbékélteti a testet, és semmi sem válik tetté. És az empátia nemcsak itt kerül kétes kontextusba, hanem később egy egész versben is, aminek már a címe is beszéde: Entrópia empátia.
Sánta Miriám beszélői sokszor utaznak (Autópálya, Triptichon, Corona Intercity), de nem érkeznek meg, mert maga az út a lényeg. Ha pedig valahova talán megérkeztek mégis, nincs igazán neve a helynek, csak koordinátái (45.94°N 24.96°E). A helykeresés középpontjában érezhetően az elemi idegenségérzet áll, amely eleve zárójelbe teszi a keresést is, mármint, hogy mire is irányul: a keresés fontosabb, mint a megtalálás. Talán azért, mert az utóbbi lehetetlen is. A Schengen három hangra szép, többszólamú versében interiorizálódik a hely, nem mellesleg az egyetlen elhangzó városnév Belgrádé – mely ugyanúgy kívül van a schengeni határokon, mint ahogy tulajdonképpen Románia is. Ám hogy valóban oda tart, vagy ott van-e e három hang gazdája közül bár az első, az egyszer állításként, egyszer tagadásként szerepel a szövegben.
A hívószavakként, sajátos pretextekként működő mottók kapcsán hasonló esetekben popkulturális utalásokról kellene beszélni, ám az itt található részletek legnagyobb része csak nagyon sajátos olvasatban (példának okáért épp a költészethez képest) része a tömegkultúrának – inkább szubkulturális hivatkozások, ami passzol a szövegben tematikusan is megjelenő, reflektált szubkulturalitáshoz. Ezek a rock- és metálszövegek szétnyitják a szövegek nyelvi terét, egyrészt, mert – bár akad görög nyelvű hivatkozás is, de máshol mindenhol – ékes angolsággal előznek meg vagy ékelődnek be (egy helyen egy Audioslave-szám), másrészt műfaji jellegzetességeikből adódóan legalább annyira hívnak be zenét is, mint amennyire a szöveg jelen van – ennek észlelése azonban már valóban kevesek kiváltsága. Akiké viszont igen, azok tudják, hogy e zenék kapcsán is gyakran előkerülő jelző a szigor.
Többszólamú a szerző első verseskönyve, és bár nem mindegyik szólam egyformán erőteljes és kiegyensúlyozott, ha legjobb darabjai felől közelítünk a kötethez, gazdag anyagot találunk. Nem akarom elhallgatni, hogy a Kódot a kódnak ciklus darabjai inkább tűnnek a szerző tejfogainak – elsőre azt gondoltam, nem biztos, hogy szerencsés ezeket megmutatni, másodjára azt, hogy ennyi belefér. De mindenképpen igazságtalan volna, ha éppen ennek darabjainál időznék. Hiszen különös hang és szemléletmód köszön be ezzel a kötettel irodalmunkba. Elsziruposodás – szoktunk ilyet mondani a mai líránkra. Nagyon jó, amikor rá lehet mutatni egy könyvre, amely a maga szálkás-szurtos-szúrósságával válik kirívóvá a fiatal költészetben.

Sánta Miriám: Hétfőn meghalsz. Erdélyi Híradó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2019.